„Hol Szent Péter sírba téve” – Róma első püspökének sírja és a fölé emelt bazilika története

Ha az ember akár zarándokként, akár turistaként Rómába látogat, kihagyhatatlan látnivaló a Szent Péter-bazilika, amely grandiózus méreteivel, messziről tiszteletet parancsoló kupolájával és az előtte elterülő térrel együtt méltán nyűgözi le az arra járót.

A templom, amely eredetileg „csak” monumentális emlékhelynek épült a negyedik században a vatikáni domb oldalába, valóban fontos hely a világ keresztényei számára. Az embernek óhatatlanul eszébe jutnak Jézus szavai, amelyeket Róma első püspökének mondott: „te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)

Arról talán mindenki hallott, hogy Róma ősi városa, az Urbs hét dombra épült, azt azonban már kevesebben tudják, hogy a Vatikáni domb nincs ezek között. Az ugyanis – bármennyire is furcsának hat, ha az olasz főváros mai elrendezésére gondolunk – az ókori településhatáron kívülre esett, ráadásul a Tiberis folyó túloldalán volt, továbbá akkoriban mocsaras és nem túl barátságos területnek számított. Hol voltak még akkor a ma ugyanitt lévő hírneves Vatikáni Kertek?!

Akkoriban egy azóta már feledésbe merült római út vezetett arrafelé, a Via Cornelia, amely összeköttetést biztosított a birodalom központja és Etruria (ókori történelmi régió Közép-Itáliában, amely nagyjából a mai Toszkána, Lazio és Umbria területének felelt meg – a szerk.) között. Az út a folyó partjáról, Hadriánusz császár mauzóleuma (a mai Angyalvár) felől indult, majd nyílegyenesen haladt nyugat felé, a mai Via della Conciliazione, a Szent Péter tér és a bazilika vonalában, mielőtt elkezdett volna a dombok között kacskaringózni az etruszkok földje irányába.

A Via Cornelia elején, a Vatikáni domb déli oldalán lévő völgyben, a mai Szent Péter-bazilika közelében épült fel az első század derekán az a hatalmas cirkusz, amelyet még Caligula császár kezdett építtetni, azonban utóda, Néró alatt fejezték be. Az építmény egyes becslések szerint 540 méter hosszú és 100 méter széles lehetett. A húszezernél is több néző befogadására alkalmas helyszín közepén egy egyiptomi obeliszk állt.

A cirkusz véres látványosságok helyszíne volt. Róma égése, azaz a 64 nyarán bekövetkezett tűzvész után Néró császár a keresztényeket tette felelőssé a gyújtogatásért, bár a római történetíró, Tacitus szerint a tűz a Circus Maximus egyik boltjából indult ki. A létesítmény ugyanis maga korában nem csupán sport-, hanem valódi szórakoztató és kereskedelmi központ volt. A nagy szélben a tűz gyorsan terjedt, csak hat nap múlva sikerült eloltani, és akkor is csak egész utcasorok ledöntése árán. A császár városrendezési terveihez még jól is jött a pusztulás. Mindenesetre felelősre volt szükség, és egy olyan közösséget talált meg bűnbaknak, amely akkoriban még semmilyen politikai támogatást nem élvezett, így üldözésük nem jelentett kockázatot. Így esett az uralkodó választása a keresztényekre. Közülük sokan éppen Néró cirkuszában haltak vértanúhalált. A mártírok közt volt Róma püspöke, Péter apostol is, akit hóhérai nem messze onnan, Néró kertjei közelében szegeztek fordított keresztre.

A császár tettével súlyos történelmi precedenst teremtett. Az apostolfejedelem testét a keresztények a legegyszerűbb körülmények között, a cirkusz közelében húzódó temetőbe temették el. Maradványai a gazdag családok márvánnyal és festményekkel díszített ókori mauzóleumai közé, egy egyszerű, földbe ásott sírba kerültek. Száz évvel az apostol vértanúsága után, 160 körül egy kicsi, szentélyt (aedicula) formázó építmény emeltek itt Szent Péter tiszteletére. Gaius tropaionja (trófeája, győzelmi jelvénye) egy nagyon egyszerű emlékmű volt. Két fehér márványoszlop között helyezkedett el az alsó fülke, amely felett még egy, timpanonban záródó felső fülke volt található. A keresztények szívesen temetkeztek a sír közelébe, hogy testük a nagy szent közelében várhassa a feltámadást.

A milánói ediktum (313) után, amely biztosította a keresztények vallásszabadságát, Nagy Konstantin bazilikát emelt a sír fölé. Az építkezés hatalmas munka volt, mivel a domb déli oldalában lévő, Szent Péter szentélyét is magába foglaló temetőt, azaz a nekropoliszt be kellett temetni. A Vatikáni domb nyugati és északi oldalának egy részét elhordták annak érdekében, hogy a déli lejtőt és az alatta lévő völgyet feltöltsék, így az új épület alátámasztására egy teraszt tudtak úgy kialakítani, hogy Szent Péter sírja az ott emelt, 120 méter hosszú, öthajós, kereszt alakú bazilika metszéspontjába kerülhessen.

Passuth László az Aranyködben fáznak az istenek című regényében így ír a helyről: „Szent Péter egyházát […] az Első Apostol sírja fölé építette Constantin császár, amikor a Milvius-hídnál győzelmet aratott.” A bazilikában a sír felett eredetileg egy fehér márványlapokból, porfír csíkokkal díszített szögletes emlékmű (memoria) állott, és ez előtt végezték a szentmisét egy mozgatható oltárasztalon. Az első állandó oltár csak Nagy Szent Gergely idején, a 6. század végén került Péter sírja fölé, tovább szolgálva a középkori zarándokok lelki igényeit.

Úgy ezer évvel később született arról döntés, hogy az akkorra már többszörösen toldozott-foldozott, rossz állapotban lévő régi konstantini bazilikát lebontják, és ezzel parhuzamosan megteremtik a lehetőségét annak, hogy a nyugati kereszténység legnagyobb templomát emeljék majd a helyére. Az alapkövet II. Gyula pápa 1506-ban tette le. Passuth László szerint egyszer maga az egyházfő – egyben neves hadvezér – leereszkedett Szent Péter sírja közelébe, és eközben arra gondolt, hogy „ő az első pápa ezer esztendeje, aki leszállt a Bazilika mélységeibe. Nem félt az ostromlétrán, nem fél e homályba sem leereszkedni, mely a pápa elődök síri világába viszi.”

Az építkezés hosszú időt évet vett igénybe, és mindeközben az építészet is barokkba fordult, így többször komolyan módosítani kellett a terveken. Az új épület végül csak a 17. század közepére lett kész, az előtte lévő tér rendezésére pedig csak ezt követően került sor.

Az új bazilika valóban monumentálisra sikerült: külső hossza 218 méter, a Michelangelo tervezte kupola pedig 136,5 méter magas. Az istenháza teljes alapterülete 23 ezer négyzetméter, és 60 ezer fő befogadására alkalmas. Az előtte lévő Szent Péter teret övező hatalmas oszlopsorok tetejéről összesen 140 szent tekint le arra a tér közepén álló obeliszkre, amely egykor még Néró cirkuszát díszítette, és amely jelenlegi helyére 1586-ban került. Sokszor az arra járónak nem is tűnik fel, hiszen figyelme talán már a bazilika közel 115 méter szélességű homlokzatára irányul, de az obeliszk valójában a Vatikán keresztény történetének legősibb tanúja.

A hely valóban grandiózus, művészettörténeti értéke felbecsülhetetlen. A keresztény ember számára azonban mégsem ettől válik értékessé. A múlt század második felében végzett ásatások során nem csupán a bazilika alá temetett egykori nekropolisz romjait tárták fel, de az apostolfejedelem síremlékét is. Talán a bazilikába belépő zarándokokban sem válik azonnal nyilvánvalóvá, hogy a mai altemplom szintjén lévő sírtól kezdve a középkori oltárok vonalán tovább haladva Gian Lorenzo Bernini baldachinján keresztül föl, az ég felé haladva kiderül: mindez ma is egyetlenegy tengelyt zár be a csodálatos kupola középvonalával.

„Hol szent Péter sírba téve, és Rómának dobog szíve” – énekeljük ismert himnuszunkban, és nem véletlenül. Szent Péter síremléke ma is a vatikáni bazilika szíve és közepe. A sír felett pedig ott áll a pápai oltár, ahol Péter apostol mindenkori utóda, a római pápa ünnepélyes alkalmakkor bemutatja a legszentebb áldozatot, a szentmisét.

A falakon körben pedig végigfut a görög és latin nyelvű felirat, ami magyar fordításban ekként emlékeztet mindnyájunkat: „te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” (Mt 16, 18–19) Súlyos, máig ható üzenet ez. Az egykor Péterre bízott küldetés utódaiban most is folytatódik. A pápa személye jeleníti meg számunkra az Egyház életet adó szívdobbanását, ő az, akivel ma is egyazon közösségben éljük meg hitünket szerte a világon. Keresztény hitünk ettől lesz egyetemes, azaz katolikus.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír