„Mindegyik hőslélekkel halt meg” – A tizenhárom aradi vértanú

Kultúra – 2025. október 6., hétfő | 19:15

Alig két hónappal a világosi fegyverletétel után, 1849. október 6-án Aradon kivégezték a szabadságharc tizenhárom katonai vezetőjét. Míg helyre nem állt az alkotmányos rend, nem lehetett megemlékezni a forradalomról. A szabadság mártírjai évekig jeltelen sírokban feküdtek. Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánították.

„Lehullott a rezgő nyárfa...”

Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.

Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt...!

Halottnak – hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen – izzik a parázs!

Arany János: Magányban (részlet)

1849. október 6-án, az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt.

Ugyanezen a napon a szabadságharc tizenkét tábornoka – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – és egy főtisztje, Lázár Vilmos ezredes szenvedett vértanúhalált Aradon.

A véres megtorlásnak összesen 157 hazafi esett áldozatul; a szabadságharc számos résztvevője kényszerült hosszú évekre belső vagy külső emigrációba.

Dies irae. Borzasztó nap. Az 1849-i október 6-a minden emberséges ember mély gyászának a napja volt Aradon” – szerepel Oláh Gyula visszaemlékezésében.

„...Aradon laktam, tizenhárom éves fiú voltam (...) Megmaradt emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni.”

Az aradiak már október 6-án este gyertyát gyújtottak a vesztőhelyen, a vár tövében, és együtt imádkoztak a kivégzettekért. Másnap szentmisét tartottak az aradi templomban, melyen a városi tanács, a megye tisztikara és katonasága tömegesen vettek részt. Az aradi dalárda gyászdalokat énekelt; a templom gyászravatalát díszítő cserfa koszorúkat és füzéreket a szentmise után kivitték a temetőbe, és a vértanúk sírjára helyezték. A város két napra teljes gyászba borult, bezártak a boltok is.

Az aradi vértanúk kivégzését megelőzően, 1849. október 5-én az aradi osztrák várparancsnok, Howiger tábornok felszólította az aradi minoritákat, hogy keressék fel az elítélt tiszteket. Sujánszky Euszták, Bardócz Sándor, Pléva Balázs és Vinkler Brúnó minoriták lettek a vértanúk vigasztalói.

Október 6-án hajnali két órakor az atyák visszatértek az aradi várba. Meggyóntatták és megáldoztatták a tíz katolikus tábornokot, valamint a börtönben katolikus hitre tért Damjanich Jánost, és halálukig velük maradtak.

Részletek Sujánszky Euszták visszaemlékezéséből:

„Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő.”

„Mindegyik hőslélekkel halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt leendnek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midőn mi papok síránk, ők, nevezetesen Nagysándor József a mellette levő Vinkler Brúnó barátunkhoz imigyen szóla: »Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb – úgymond –, ha imádkozunk.« És ekkor Leiningen gróf, noha ágostai vallású, hozzánk csatlakozva fennhangon mondá a pap által elmondott ima szavait.”

Damjanich János, kivégzése előtt, e szavakat írta Damjanich Emíliának vigasztalásul:

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Fotó: Wikimédia Commons

Magyar Kurír

#egyház társadalmi tanítása #közélet #megemlékezés #vértanúság

Kapcsolódó fotógaléria