„Mindenki közül én kerültem a legközelebb Istenhez” – Keller András a 250 éve született Beethovenről

– Hogyan és mikor találkozott a pályája során Beethoven zenéjével?

– Életem több fordulópontja kötődik Beethovenhez. Gyermekkoromban édesapám hatására kezdtem el zenélni, aki nagyon szépen hegedült. A Zeneakadémiára is járt, de mivel a nagyapám horthysta tiszthelyettesként nem kapott nyugdíjat, így apámnak kellett eltartania a szüleit és a nővéreit, ezért kénytelen volt abbahagyni a zenei tanulmányait. Én azonban a zene légkörében és szeretetében nőttem fel. Apám ugyanis a pesti ferencesek Liszt Ferenc kórusának alapító tagja volt, élete végéig énekelt a Bucsi László vezette legendás kórusban. Én pedig minden héten az orgonista, Gergely Feri bácsi mellett ültem a padon. Korán elkezdtem hegedülni, több versenyt is nyertem, de nem gondoltam arra, hogy zenész legyek, mígnem egyszer megbetegedtem skarlátban. Nem mehettem iskolába, öt hétig voltam otthon. Eközben fölfedeztem apu lemezgyűjteményét. Az első, ami megaragadott, Beethoven D-dúr hegedűversenye volt Leonyid Kogan előadásában. Ez eldöntötte az életemet. Gyönyörű felvétel volt, talán 1955-ben készült, szakadatlanul ezt hallgattam, mert úgy éreztem, hogy az angyalok szólnak ebből a zenéből.

Istent és az angyalokat mindenki másképpen képzeli el. Beethoven Hegedűversenyének angyali zenéje számomra egybeforrt azzal, amit kisgyermekként gondoltam erről.

Ettől a pillanattól kezdve semmi más nem érdekelt, csak a zene, és mellette a sport. Az, hogy zenész szeretnék lenni, teljesen egyértelművé vált számomra. A hegedűjátékom is másmilyen lett, kiderült, hogy az átlagosnál tehetségesebb vagyok. Beethoven Hegedűversenyét egyébként tizenhat évesen, zeneakadémista növendékként játszottam először zenekarral. Később sokszor előadtam, így a diploma-hangversenyemen is,Brahms Hegedűversenye mellett. Mostanában már csak dirigálom, csodálatos művészek előadásával. De a szerelem Beethoven Hegedűversenye iránt örök marad számomra.

– Milyen fordulópontok voltak még az életében, amelyek Beethoven zenéjéhez kötődnek?

– Művészi pályám meghatározó élménye volt, amikor fiatal felnőttként megismertem Beethoven kamarazenéjét, annak is az egyik legnagyobb csúcsát, az Opus 132-es A-moll vonósnégyest a legendás Amadeus Quartet előadásában. Ez olyannyira megragadott, hogy újabb szintre emelte, megváltoztatta a zenéhez, a művészethez való viszonyomat. Ekkor eldőlt, hogy elsősorban kamarazenével szeretnék foglalkozni. Érdekes volt az is, amikor kvartettet alapítottam. Akkoriban az Állami Hangversenyzenekarnak és a Budapesti Fesztiválzenekarnak is a koncertmestere voltam, valamint a filharmónia szólistája. Az egyik hangversenyen Beethoven szeptettjét adtuk elő a Zeneakadémián. Ekkor találkoztam először a későbbi Keller Quartet tagjaival, akik egy évig agitáltak, hogy alapítsunk vonósnégyest. 1987. március 14-én léptünk először a pódiumra, és az első koncertünkön Beethoven talán legkülönlegesebb műve, a Nagy fúga hangzott el, nem is egyszer, hanem mindjárt kétszer. A Nagy fúga az a zenemű, amit sokan elviselhetetlenül csúnyának tartanak, mások viszont annyira modernnek, hogy két és fél évszázad alatt sem tudták rendezni a hozzá való viszonyukat. Egy dolog azonban bizonyos: aki ezt a darabot meghallja, az soha nem szabadul tőle. Harminchárom éve foglalkozom vele, olykor kicsit sikerült közelebb kerülnöm hozzá, máskor kevésbé, de olyan szinten lüktet az ereimben ez a zene, ami az élet zaklatottságáról, végességéről, a mindenekfölötti bátorságról, a rendkívüliségről és a megváltásról szól, hogy nem tudok kikerülni a hatása alól. Az istenhitemet talán Beethoven zenéjében tudom a legjobban kifejezni. A Nagy fúgát számtalanszor adtuk elő az elmúlt évtizedekben, néhány nappal ezelőtt quartet formában és vonószenekarral is.

Amikor Beethoven zenéjét játsszuk, a mindenséggel kerülünk kapcsolatba, annak részeseivé válunk. A misszióm, hogy megpróbáljam másokhoz is eljuttatni ezt az üzenetet. Ennél boldogabb érzést nem tudok elképzelni. 

– Milyen volt Beethoven hite?

– Erről nem sokat tudunk. Kivéve, hogy élete vége felé, amikor a Missa solemnist írta, nagyon komolyan vette a liturgikus szövegek tanulmányozását. Rendkívüli módon felkészült, mert ki akarta nyilvánítani a hitét. Ezt a darabot nem rendelésre írta, hanem saját magának és Istennek. Ez lett a legnagyobb, felfoghatatlan műve.

Milyen meghatározó élmények érték még Beethoven zenéjével kapcsolatban?

– 2000 körül megtámadott egy ízületi betegség, azt hittem, véget ér a zenei pályafutásom. Végül azonban hosszadalmas kezelés után meggyógyultam. Nagy fájdalmaim voltak még, amikor életemben először előadtam Beethoven tíz hegedű-zongora szonátáját. Nagy kínokat éltem át közben, mégis fontos volt számomra, hogy minden nehézség ellenére megpróbáltam ezt megvalósítani. 

– Karmesterként Beethovennel kezdte?

– Nem. Haydn és Mozart zenéjén keresztül szerettem volna eljutni Beethovenhez, és folyamatosan foglalkoztam, foglalkozom a zenéjével. Dirigáltam mind a kilenc szimfóniáját, lemezre vettem a zongoraversenyeit.

Beethoven az én mindennapi kenyerem, imádságom. A hazaszeretetem, az Bartók.

Számomra szorosan kapcsolódik egymáshoz Beethoven és Bartók. Bartók is a szellemi atyjának tekintette Beethovent, én pedig a Beethoven-hagyaték igazi örökösének tekintem Bartókot. Erő, hit és mélységes tisztaság van mindkettőjük zenéjében, csak az aspektus más, mert Bartók mégiscsak a mi zenénket írta. Beethoven zenéjében az istenszeretetet érzem, Bartókéban a hazaszeretetet, és ez így kerek. Amikor Beethoven a legnagyobb gondolatait mondja el, a legegyszerűbb eszközökkel teszi, különösen a késői vonósnégyeseivel, melyek talán a legjelentősebb művei. Persze minden műve remekmű. Mai szóhasználattal úgy fogalmazhatnánk, hogy minimalista eszközökkel tudta elérni a mindenséget, amire talán senki sem volt képes.

– Néha felteszem magamnak a kérdést, miért szeretem annyira Beethovent, de nem tudok válaszolni rá. Egyszerűen megragadja a lelkemet, és nem tudok, nem is akarok szabadulni tőle. Tetterő, remény, szeretet, ezek az érzések kavarognak a lelkemben, amikor hallgatom.

– Beethovent mindenki szereti, még az is, aki a zenét egyébként nem. Öntudatlanul is dúdolják a zenéjét, nevezhetjük őt az első slágerszerzőnek is. Beethoven annyira szerette a saját dallamait, hogy olykor végtelen számban ismételgette a motívumait. Nem törődött azzal, hogy ez kinek tetszik vagy kinek nem.

Azt is mondhatnánk, hogy ő az első rockzenész, mert olyan ritmusokat írt, amelyekkel megőrjítette magát, az előadókat és a hallgatókat is. Azzal, hogy nem volt hajlandó követni a szabályokat.

Tisztában volt ugyan velük, de végtelen szabadságvágyában mindig szétfeszítette a kereteket. A szabadság iránti vágy mindannyiunkban megvan, hiszen az életünk az egyetlen tulajdonunk. Semmi másunk nincs, ezt is az Isten adta. Talán ez is benne van abban, hogy Beethovent annyira szeretik az emberek. A zenét ugyanis nem érteni, hanem érezni kell. A megértés nagyon fontos dolog azok számára, akik tudományos alapon közelítenek egy-egy zeneműhöz, de a közönség számára a megérzés a lényeges, az, hogy érzelmileg átélje, amit hall. Beethoven azért tud annyira közel jönni hozzánk, mert a zenéje, emberi lényege a lelkünkbe hatol. Ezért mindenki nagyon könnyen azonosul vele, és nem túlzás, ha azt állítjuk: talán ő a legnépszerűbb zeneszerző.

– Vannak egyéb jellemzői is?

– Igen. Talán nincs a zenetörténetben még egy olyan zeneszerző, akinek minden műve más és más. Egyetlen hangból felismerhetjük a zenéjét, ugyanakkor a műalkotásai önmagukban egyediek. Nincs két egyforma zongoraszonátája, és mind a kilenc szimfóniája merőben másmilyen, formai, dramaturgiai, tartalmi értelemben is különböző világ. Csak annyit ismerhetünk fel, ha halljuk, hogy ugyanaz a szellem hozta létre őket. Ez is rendkívülivé teszi Beethovent. Ahogyan a dallamokat kezelte, a variációs művészete is felülmúlhatatlan.

– Hogyan találhatjuk meg magunkat Beethoven zenéjében?

– Ez lényeges kérdés, mert ettől lehet jobb a világ.

Miért zenélünk? Azért, hogy az embereknek bátorságot, hitet, reményt és vigaszt adjunk, hogy jobb legyen az életük.

Ez a mi missziónk, és ilyen értelemben egy muzsikus hivatása nagyon közel áll a papi szolgálathoz. Mi is az igét hirdetjük, csak nem szavakkal, hanem hangokkal. Úgy érzem, hogy a zeneszerzők közül Beethovennel azonosulhatunk a leginkább. Ő maga kicsit nagyképűen egyszer megjegyezte: „Mindenki közül én kerültem a legközelebb Istenhez.” Egyébként lehet, hogy tényleg így volt. Az élete nem foglalkoztat. A zeneszerzőkhöz a zenéjükön keresztül akarok közel kerülni. Ha az életüket vizsgálom, lehet, hogy sok dologgal nem értek egyet, vagy nem tetszik, és az lerombolja az illúzióimat. Egyszerűen azért, mert számomra a zene szent. Ezért gyerekkoromtól kezdve ösztönösen távol tartottam magam attól, hogy történeteket ismerjek meg zeneszerzőkről. Úgy éreztem, ez inkább távolabb vinne tőlük. Én a hangjaikkal szeretnék azonosulni. Minél többet tudok egy darabról, annál több minden tárul fel számomra abból, amit még nem ismerek.

Beethoven feltárhatatlan. A gazdagsága, az embersége, a bátorsága, a hősiessége, mindene. Az emberi létnek olyan megfogalmazója, ami páratlan a zenetörténetben.

A zenéje megbékélést, megnyugvást ad. Az ő zenéjével búcsúztam az édesanyámtól is. Amikor a ravatalon utoljára találkoztam az anyukámmal, a C-moll zongoraverseny lassú tétele szólt, és a legnagyobb békében tudtam elengedni. Azóta sokszor dirigáltam ezt a művet, és olyankor mindig, mint most is, könny szökött a szemembe… Beethoven zenéje az ember életének legdrámaibb, legnagyobb pillanataiban is ott van. Ő képes volt feltárni az emberi léleknek azt a rétegét, ami előttünk ismeretlen. Olyan szeretet sugárzik a zenéjéből, amire mindannyian vágyunk. Rendkívül szélsőséges embernek tartották. Nem volt túlságosan barátságos, sőt, ingerlékeny volt, a barátaival sokszor goromba, az egyik nap a pokolba kívánta, másnap megölelte őket. És ott volt azután az a szörnyű kín, amellyel az életét kellett élnie. Gondoljunk csak bele, mit jelent, ha egy ekkora zseni elveszíti a hallását. Lehet, hogy a szenvedés szükséges a nagy művek megszületéséhez. Krisztus is a szenvedésével váltott meg minket. Beethovennél a hangok, amiket csak belülről hallhatott, úgy jönnek felénk, hogy mindent elmondanak az élet fájdalmáról, szépségéről és öröméről. A bennünk élő érzéseket Beethoven csodálatosan megjelenítette a zene nyelvén. Egy olyan lenyomatot adott a világnak az emberről, ami felülmúlhatatlan.

Fotó: Marjai Judit; Lambert Attila; Wikimedia Commons

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. december 13-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.