„Mint akit szárny emel” – Radnóti Miklós halálának 75. évfordulójára

Kultúra – 2019. november 9., szombat | 12:01

1944 novemberének első napjaiban (talán 4-én, talán 9-én) ölték meg Abda határában Radnóti Miklóst. Rá emlékezünk a tömegsírból előkerült Bori notesz megrázó verseinek felidézésével.

„Sokat olvastam életemben, mégis kevés író az, akivel naponta együtt élek, úgy, mint egy elháríthatatlan gondolattal” – kezdte Pilinszky János negyvenöt évvel ezelőtt Radnóti Miklósra való emlékezését. Idén újra emlékezésre hív a kerek évforduló. Vagy inkább alkalmat ad, hiszen Radnóti Miklóssal magam is naponta együtt élek, épp így, „mint egy elháríthatatlan gondolattal”. Művészetéből elsősorban talán a „tökéletes hangvételű bukolikus líra” az, amely nem ereszt, amely bűvkörében tart. Ami oly erősen árad belőle, nem más, mint hívás: egy tiszta, áttetsző, egyszerű életre – harmóniára Istennel, emberrel és a teremtett világgal. Számomra ezt jelenti ez a név, Radnóti Miklós. Amint kimondatik, angyal szárnya rebben és emel; megszólaló verseiben a tökéletes ritmus ringat.

Mélységes mély ez a líra, valóban kimeríthetetlen. Akkor is kimondhatjuk ezt, ha a szomorú évforduló kapcsán csak a Bori notesz, irodalmunk e legmegrendítőbb verseskötete felől tekintünk rá. Mit állít olyan döbbenetesen ez a „jegyzőkönyvecske”? Azt, hogy a vers biztos óvóhely, hogy az irodalom olyan erős oszlop, aminek nekivethetjük a hátunkat a legnagyobb vihar idején is. Ezt tette ez a fiatal magyar költő, Radnóti Miklós a második világháború iszonyatában. Tudván tudva, látván látva sorsát, szerzett egy iskolás kockásfüzetet a szerbiai munkaszolgálat alatt, és az elejére beírta öt nyelven: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.”

Nem azt írta, hogy ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő tulajdona. Nincs őneki semmije, a vers sem övé – éppen a mű mindenekfelett való értékéről tesz tanúságot azzal, hogy hazajuttatását kéri a megtalálótól; mindenre fölkészülve, öt nyelven. Nem az övé a vers, de egy egész élet foglalata, fényes tiszta tanúság az emberi élet értékéről és az emberi méltóságról.

„[…] mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.” A Tétova óda egy évvel korábban papírra vetett sorai fájdalmasan világítanak rá arra az emberfeletti erőfeszítésre, amelyből 1944 júliusa és októbere között az iskolásfüzet tíz verse született. A költő a munkatáborban „rongyosan és kopaszon”, szögesdrótok és tölgykerítések közt, barakkban, deszkán fekve, bolháktól és legyektől körülvéve, homályban, „ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva” írta a verset, rendületlenül, gyöngybetűkkel. Ennyire erős a lélek? Hatalmas és halhatatlan.

Hófehér a költő álma a fogolytábor mélyén, ő maga a próféta is, akit „szárny emel”, nem szövetkezik a férgekkel, nem érdekli más, „csak a lombbal teli ág”, ezért nem drága neki semmilyen áldozat. Tudja, hogy elvégeztetett a sorsa, hogy „fűrész sír feje felett”, mégis táplálja az ágat gyökérként, érleli és megérleli a gyümölcsöt.

A költő, aki a valóságban „néma fogoly”, játszik. Úgy uralja a nyelvet, hogy játékra hívja és szebbnél szebb képek és alakzatok, tündökletes zenéjű sorok szaladnak tollából a papírra. Ha a tábori éjben vagy az erőltetett menet heteiben, „vastag, vad ágyuszó” és „zuhanó lángok közt” hazagondol, az otthon képei villannak föl tudatában: „régi szelíd esték”, „költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott / tündöklő asztal”, „bölcs borozások”, „régi hűs veranda”, ahol „a béke méhe zöng, míg hűl a szilvalekvár”. Feledhetetlen, „emlékké nemesedett” képek, melyek így, versbe vésve addig élnek, amíg a magyar nyelv.

És bár tudván tudja, látván látja sorsát, a költő mégis hordozza a reményt. Hátha mégis eltalálhat, hazatalálhat Fannihoz, aki állandó, „súlyos, mint a zsoltár, / s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék”, akinek „szeme kékjét csodálja az égen”, s aki szőkén várja „a rőt sövény előtt”. Levelet ír versben a hitvesnek, akiért megjárta „a lélek hosszát”; szólítja őt újra és újra, „Látod-e drága…?”, és reszketve kérdi tőle: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”.

A verszene éteri zengését a fogolytábor, a marhavagonok, a harcterek poklát idéző sorok sem tudják megtörni. Mintha azt üzenné a költő, hogy belül már biztos benne a tudás: még a legrettenetesebb történések között is fölragyog a kegyelem. Mi másnak nevezhetnénk például azt, hogy a Bori notesz lapjain a tíz vers közül éppen az az öt maradt meg épen, az utolsó vesszőig olvashatóan, melynek egyetlen példányát e kockásfüzet őrizte (a Gyökér című vers és a Razglednicák megrázó sorai)? A másik öt vers (Levél a hitvesnek, Hetedik eclogaNyolcadik ecloga, À la recherche, Erőltetett menet) pusztán a noteszből rekonstruálhatatlan lett volna; ha Radnóti nem adja át másolatukat fogolytársának, aki aztán hazahozta őket, akkor a föld alatti enyészet következtében töredékként maradtak volna ránk…

Gyarmati Fanni naplójában olvassuk (az 1946. augusztus 19-i hosszú, fájdalmas bejegyzésben): „Lehet az, hogy a költő a síron túl is költő marad elsősorban, és nem csak megkínzott, levásott hús és csont? [...] A megfeszített csodálatos akarat »a mű érdekében« még a síron túl is működött hát. Nem maradhattak rejtve és nem pusztulhattak el ezek a versek, bár a többiek írásai nagyrészt elpusztultak. Miklós félelmes alaposságával és rendességével úgy helyezte el őket a bőrtárcában, olyan gondosan, hogy a legjobban védettek legyenek.”

Álljon még itt az utolsó gyönyörű pásztori kép, melyet „kilenc kilométerre” a világégéstől rögzített Radnóti Miklós egy hónappal erőszakos halála előtt: „Itt még vizet fodroz a tóra lépő / apró pásztorleány / s felhőt iszik a vízre ráhajolva / a fodros birkanyáj.” S zárja áldás az emlékezést, 1938-ból, két zengő hexameterben, „szárnyasan”, úgy fejezve be e szöveget, ahogy a címben elkezdtük: „Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, / alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.”

Borsodi Henrietta / Magyar Kurír

Az írás nyomtatva a 2019-es Új Ember Kalendáriumban jelent meg.

Minden a Bori noteszről ITT.

Kapcsolódó fotógaléria