„Nem szeretnénk, hogy a szabadság ajándék legyen” – Afgán nők és az öt éve fennálló tálib uralom

A júniusban Herát Jibril negyedében levert tüntetések és a számos letartóztatás ellenére Herát és Bamján között csendes ellenállás alakult ki, amely informális oktatáson, kis szövetkezeteken és önsegítő csoportokon alapul.

„Egy nap elmentem az Oktatási Minisztériumba Bamjánban. Hosszú hidzsábot viseltem. Azt mondták nekem, hogy túl szorosan húztam meg az övet, és enyhén látszott a testem alakja. Mert ha a ruhák túl testhezállóak, az felkeltheti a férfiak figyelmét, rossz útra térítheti őket, és tisztátalan gondolatokat ébreszthet bennük. Valahányszor ez eszembe jut, nem tudom visszafogni magam, és sírni kezdek.” Zara – biztonsági okokból kitalált nevet használ a cikk – egy fiatal, síita vallású afgán hazara lány. Fontosnak tartja megosztani a hírügynökséggel ezt az esetet Bamjanból, a hatalmas kő Buddha-szobrok városából, amelyeket a képromboló düh semmisített meg. Ez a mindennapi légkör, amelyben a lányok és nők élnek Afganisztánban, amely 2021. augusztus 15-én került vissza a tálibok ellenőrzése alá, amikor az amerikaiak az afgán népet sorsára hagyták.

Öt év elteltével a nők helyzete egyre csak romlik: nem dolgozhatnak nemzeti és nemzetközi szervezetekben; az oktatás csak 12 éves korig engedélyezett számukra – kivéve, ha iszlám iskolákba iratkoznak be. Kizárták őket a közélet számos területéről. Fekete hidzsábot vagy burkát kell viselniük, nem látogathatnak parkokat, sem szabadidős helyszíneket, és nem foglalkozhatnak művészeti tevékenységekkel sem.

Az ellenőrzés egy különleges rendőri egység feladata, amelynek célja a „bűn megelőzése és az erény előmozdítása”. Ez sok esetben letartóztatással jár. Mindez hatalmas társadalmi tabu és óriási szégyen a nők számára, akik később visszatérnek a családjukhoz és a közösségükbe, mivel a börtönben rendkívül nagy a szexuális visszaélések kockázata. Mindenki mindentől fél.

Ezért volt példátlan az a tüntetés június elején Herat Jibril nevű városrészében, amelyen rengeteg nagyon fiatal hazara tiltakozott, azt kiabálva: „Munkát, iskolát, szabadságot!”

Drágán megfizették azonban a bátorság és az őrület e hirtelen kitörését: a rendőrség gumibotokkal és sokkolókkal lépett közbe; a hírek szerint legalább hat halott és húsz sérült van, és az elmúlt hónapban több mint kétszáz afgán nőt vettek őrizetbe. Jelenleg a helyzet nyugodtabb, de időnként szórványos tüntetésekre kerül sor. „Nagy volt a félelem a lakosság körében, főleg a fiatalok között. Most már félnek kimenni az utcára” – mondták egyes források a SIR-nek.

„Öt hónapja mindig ugyanazt a hidzsábot viselem” – folytatja Zara, aki a többiekhez hasonlóan attól tart, hogy letartóztatják, ha öltözete nem felel meg a tálibok szigorú szabályainak. „Nekünk, nőknek rengeteg nehézséggel kell szembenéznünk: nem járhatunk iskolába, nem dolgozhatunk, nem dönthetjük el, hogyan öltözzünk. A hidzsábnak feketének kell lennie, más szín nem megengedett; az elülső részét gombbal kell rögzíteni. A hidzsáb alatt viselt nadrágnak is hosszúnak kell lennie, és zoknit is kell viselnünk.” Ha a nőket letartóztatják – meséli –, „amikor hazatérnek, az emberek rosszat beszélnek róluk. Sokan azt sugallják, hogy a tálibok szexuálisan bántalmazták őket.

Ezek után a vádak után és a szégyen miatt némelyek akár öngyilkosok is lesznek.”

A felsőoktatás a nők számára tilos. A hatodik osztály befejezése után, 12 éves korukban a lányok már nem folytathatják tanulmányaikat. Az egyetlen lehetőség a továbbanulásra – de csak a tizenkettedik osztályig –, ha beiratkoznak egy iszlám vallási iskolába, ahol a vallástan mellett csak néhány más tantárgyat tanítanak.

De mivel nem dolgozhatnak, és kénytelenek otthon maradni, sokan depresszióba esnek.

Ezekkel az elviselhetetlen kényszerintézkedésekkel szembesülve a nők megpróbálnak valamiképpen szerveződni, többek között önsegítő csoportok révén. A 15 és 24 év közötti lányok informális oktatásban részesülnek olyan tantárgyakból, mint az angol nyelv és az informatika. Heratban körülbelül 800 lány jár ezekre a magánkurzusokra, amelyeket a helyi hatóságok eltűrnek. Könnyebb jellegű kézműves tevékenységeket tanulnak, például szabás-varrást; és egymást támogatják.

Bamjanban sikerült szövetkezeteket, kisvállalkozásokat alapítaniuk. Zara körülbelül tizenöt ilyen csoportot koordinál, amelyekben legalább 250 nő vesz részt.

Herat és Bamjan között 32 önsegítő csoport működik. „Így a nők elkezdhetnek spórolni, és kis mértékű gazdasági függetlenséget építhetnek ki” – meséli.

Eddig az egyetlen alternatíva a külföldre menekülés volt számukra, de amióta a szomszédos Pakisztán lezárta a határait és hazaküldte az afgán menekülteket, ez lehetetlenné vált. Néhányuknak ösztöndíj segítségével sikerült eljutniuk Németországba vagy Olaszországba, és ott egyesületet alapítottak, amely az afgán oktatási programokat támogatja.

Zara legnagyobb vágya az, „hogy egy napon a nők elnyerjék a szabadságukat”.

„Nem akarom, hogy a nők jogaikat ajándékként kapják meg – hangsúlyozza. – A nőknek maguknak kell dönteniük a saját életükről. Nem várhatják meg, hogy mások hozzanak döntéseket helyettük.” Bár, elismeri, hogy elhagyatva érzik magukat a nemzetközi közösség által, amely eddig „nem hozott hatékony döntéseket az afgán nők érdekében”.

Fordította: Agonás Szonja

Forrás: AgenSIR

Illusztráció: Sanaullah Seiam/AFP

Magyar Kurír