A Braille-írás világnapján Veronica nővér osztja meg történetét

A kenyai szerzetesnővér tizenéves korában vesztette el részlegesen a látását. „Minden azon múlik, hogyan fogadja el az ember önmagát – mondta a Vatican Newsnak adott távinterjúban. – Isten nem okoz senkinek sem kárt. Régebben sokszor megkérdeztem magamtól, én miért nem láthatok, miközben a testvéreim igen? Amennyire én elfogadom magam, ahogy én képviselem magam, úgy fognak mások is elfogadni vagy elutasítani.”

Veronica nővér Kenyában él, a Don Orione kongregáció női ágához tartozó közösség tagjaként. Az Örökimádó Apácák életmódja szemlélődő és aktív is. Ez volt Don Orione kívánsága, hogy aki arra érez elhívást, szolgálhassa az Urat szentségimádással.

Amit tudunk nyújtani a kongregációnak, azzal szolgálunk”

– teszi hozzá. A közösségük hét tagja közül négyen látássérültek; ők részlegesen kontemplatív életet élnek, részt vesznek a ház körüli munkákban is, hívekkel találkoznak, előadásokat tartanak. Vigaszt jelentenek egymásnak, magyarázza Veronica nővér, „de nem azért léptem be a rendbe, mert segítségre van szükségem”.

Lehetőségre van szükségem, nem részvétre”

– magyarázza a látássérült nővér.

„Sok ember azt gondolja, hogy meg kell csinálnia helyettem a dolgokat. Pedig az nem segít! Meg kell tanítani nekem, hogyan kell halat fogni, nem kell megfogni helyettem…” Ezt teszik a közösségében élő nővérek is.

Veronica egészségesen született, majd 13 évesen maláriás lett, amit kininnel kezeltek. A később, 2007-ben betiltott gyógyszer károsította a látóidegét, ennek következtében elveszítette a látását. „Érzékelem a fényeket és az árnyakat” – pontosítja, hozzáfűzve, hogy a technika jelentős mértékben a segítségére van. A WhatsApp-üzeneteket bediktálja a telefonjába, amely aztán felolvassa neki a választ.

Gyerekként még könnyebb elviselni egy ilyen tragédiát – folytatja –, azok közül, akik felnőttként szenvedik ezt el, sokan az öngyilkosságot fontolgatják. „Sok múlik az ember hitén” – mondja Veronica nővér.

Veronica katolikus családba született. Édesapja, aki halász, eleinte nehezen fogadta el lánya betegségét; „Miért pont az én lányommal történt ez?” – tette föl a kérdést. Édesanyja könnyebben elfogadta, és Istentől egyikük sem távolodott el emiatt; támogató családja nagyon sokat segített neki – hangsúlyozza Veronica.

Azonban még egy szerető, támogató családban felnövekvő látássérültnek is szüksége van bátorságra. A most 63 éves nővér úgy fogalmaz, a bátorság volt az, ami segített neki, hogy ami eleinte gyengeségnek tűnt, abból erősség és erény váljék. „Nem támaszkodhatsz örökkké a szüleidre” – magyarázza Veronica nővér, aki büszke rá, hogy önállóvá tudott válni.

Akkoriban Kenyában ingyenes volt az oktatás a látássérült emberek számára. „Tizenhárom évesen tanultam meg a Braille-írást, abban az évben, amikor a fertőzés miatt elvesztettem a látásomat.” Veronica nővér ezután vakok iskolájába járt hét évig, ahol ugyanazt a tananyagot tanulták, mint ép látású társaik. „Noha Braille-jel tanultam, a vizsga ugyanaz volt mindenkinek” – mesélte. A diákoknak le kellett gépelniük a válaszokat, ugyanúgy, mint mindenki másnak.

Az iskolái befejezése után úgy érezte, arra kapott hivatást, hogy angolt és szuahélit, Kenya nemzeti nyelvét tanítsa látássérült gyerekeknek. „És néha matekot is” – teszi hozzá, annak az embernek a nevetésével, aki tudja, nem éppen erőssége az illető tárgy.

Veronica nővér hangja derűt, erőt és elszántságot sugároz. „Nem szégyellem, ha magamról kell beszélnem. Ez az élet része. Semmi különös nincs benne. Kihívások mindenhol vannak… Meg kell tanulnod kezelni a kihívásokat, nehézségeket, ne engedd, hogy azok irányítsanak téged. Ha Isten csökkenti az egyik érzékszerved teljesítményét, a többi felerősödik.

Ahova nem jutok el a látásommal, azt elérem a képzeletemmel, az érzékenységemmel, az értelmemmel. Attól függ, ki milyen adományokat kapott. Ezért nincs különbség köztem és közted”

– teszi hozzá.

A kenyai nővér nagyon szeret utazni is. Az úton átkelni tényleg nem könnyű – ismeri el, de kis segítséggel fel tud szállni a megfelelő buszra, átszállni arra, amelyikre kell. Annak idején egy másik tartományba járt iskolába, egyedül tette meg a hosszú utat. „Bízz magadban! Nem úgy értem, hogy tégy úgy, mintha mindenre képes lennél, és soha ne kérj segítséget… De mielőtt segítséget kérnél, próbáld meg egyedül. Ha mások meg tudják tenni, legalább próbáld meg te is.”

A nővér, aki három testvérét soha nem is látta, hiszen látása elvesztése után születtek, korábban gyakran kérdezte magától, ő miért nem láthat, mikor a többiek igen – de később megértette, „minden látássérült kap egy kis darabot Krisztus keresztjéből”. Ha erre gondol, könnyebb „helyesen felfogni és boldogan élni”.

Forrás: Vatican News

Fotó: Pexels.com; Don Orione Sisters Kenya/Facebook

Magyar Kurír
(vn)