A gyermeket nem az élettől kell óvni, hanem a rossztól – Nagyszülők zarándoklata Búcsúszentlászlón

Jézus nagyszüleinek ünnepe a járművek megáldásával kezdődött a búcsújáróhelyen.

„Bármely vidéken járnak is azok, akik neked szolgálnak, te sosem vagy távol tőlük. Atyai pártfogással véded a benned bízókat. Áldd meg ezeket a gépjárműveket, mindazokat pedig, akik használják ezeket, indítsd és irányítsd kegyelmeddel, kísérd segítségeddel. Oltalmad védje őket minden veszélytől, hogy szándékuk teljesüljön, s a kívánt helyre szerencsésen eljussanak” – imádkozta Székely János püspök, majd meghintette szentelt vízzel az autókat, amelyekkel a búcsúra érkeztek a zarándokok.

A zalai település kegytemplomában Tódor Szabolcs plébános köszöntötte Székely Jánost. Szent Anna és Szent Joachim ünnepén a püspök a nagyszülőknek közvetítette Jézus üzenetét, nekik igyekezett lelki táplálékot adni a mindennapokhoz.

Király Imre, az egyházközség tagja elszavalta Gyulai Pál Szeretnélek még egyszer látni című versét. Az ünnepi szentmisén jelen voltak Búcsúszentlászló és a filiák polgármesterei is. A liturgián zenei szolgálatot végeztek a nagykapornaki és a búcsúszentlászlói templomok kórusai.

Székely János a Szűz Mária tiszteletére bemutatott szentmise bevezetőjében a Szűzanya családjáról beszélt, megidézve saját utolsó plébánosi állomáshelye, az esztergomi Szent Anna-templom oltárképének alakjait és színvilágát.

Szent Joachim, Jézus nagyapja ezen a festményen piros köpenyt visel. Ez a tüzes szín arra hívja a nagyapákat, a férjeket és az édesapákat, hogy legyenek elindítói a szeretet titokzatos körforgásának, egy életen át tudjanak udvarolni, szeressék a feleségüket, és hordozzák tenyerükön a családjukat.

Szent Annának, Jézus nagyanyjának aranyszínű ruhája a nagymamák és az édesanyák szívének gazdagságára utal, hiszen ők tele vannak derűvel, jósággal, hittel, kedvességgel és bölcsességgel.

A Szűzanya égszínkék köpenye pedig azt üzeni az unokáknak és a gyerekeknek, hogy legyenek nyitottak az égre és mindazokra az értékekre, melyeket nagyszüleiken, szüleiken keresztül kapnak.

Szentbeszédében a püspök a gyönyörű, de igen gyakran embert próbáló szülői és nagyszülői hivatásról elmélkedett.

Elsőként az első ember születésének történetét idézte fel a Bibliából. Meglátva kicsi gyermekét, Éva örömteli szívvel felkiált: „Isten segítségével embert alkottam!” Minden édesanya öröme benne van ebben a kiáltásban – mondta a püspök. –

Éva tudja, hogy nem ő a gyermek alkotója, és hogy egy addig soha nem létezett ember született a világra.

Érzi, hogy mindaz, ami történt, csodálatos. Az ember közreműködik, de nem ura az életnek, nem alkotója, csupán szolgálója. Isten rábízza a kicsiny új embert, akinek a lelke olyan, mint egy hófehér papír. Az első szavakat a szülők írják rá, elsősorban az édesanya. Óriási ajándék és egyúttal nagy felelősség is elindítani valakit élete útján! – mutatott rá Székely János.

Sámson történetével a püspök felhívta a figyelmet arra, hogy a gyermeknek meg kell tanítani, mi az, ami igazán lényeges. Nem lehet csak a kevésbé fontos dolgokról beszélni. Sámson anyja csak az angyaltól hallott szabályokat mondta el férjének és fiának, azt azonban már nem, hogy a fia mire kapta a hatalmas erejét: nem másra, mint népe megszabadítására. Sámson csak akkor döbbent rá erre, amikor már késő volt, amikor elfogták és megvakították, s láncra verve egy malomkövet kellett körbe-körbe hajtania, mint valami igásállatnak.

„Hány fiatal élete hasonlít Sámsonéhoz! Mennyi kincset rejt el az Úristen minden kicsi gyermekben, mennyi szép tehetséget, lehetőséget! Milyen sok érték jöhetne elő minden emberi életből! Ám sok fiatal nem igazán tudja meg, mire is kapta ezt a nagy kincset, az életét.

Annyi mindenre tanítják a mai fiatalokat! De hogy mit jelent embernek lenni, miért legyen valaki becsületes, nagylelkű, hogyan őrizze meg egy életen át szépen a házasságát, miként nézzen szembe a kudarccal, a nehézséggel, a szenvedéssel és a halállal, arról nagyon sok fiatal semmit sem hall.

Vagy ha igen, akkor gyakran csak túl későn, amikor már szenvedélyek rabja, és millió sebet hordoz. Milyen óriási a szülő felelőssége abban, hogy ezt a legfontosabb kincset átadja a gyermekének addig, amíg annak lelke még formálható!” – mondta a püspök.

Ugyanez lenne az iskola küldetése is – tette hozzá Székely János. Márton Áron szavaival magyarázta, mennyire fontos, hogy az iskola ilyen értelemben „templom, és ne barlang legyen, hiszen ha az iskola bedeszkázza az eget, nincs tágassága”. A fiatalnak választ kell kapnia a kérdéseire, és meg kell értenie, hogy az életünk nem a semmiből a semmibe tart, hogy életünk háza, amit mindvégig építünk, nem a süllyesztőben végzi. Tudnia kell, mit remélhet, és hogyan tud hinni.

Székely János ezután egy amerikai szerző (Marie Winn) könyvéről beszélt, amelynek már a címe is sokatmondó: Gyerekek gyermekkor nélkül. Mint mondta, a kicsik ma sokszor koravén felnőtteknek látszanak, eltűntek az önfeledten játszó, éneklő, copfos kislányok. „Egy gyerek addig tud önfeledt maradni, amíg hinni tud abban, hogy a világ szép, a jó győz, és a szülei boldogok. A mai világ bűne, hogy ezt a titokzatos magzatburkot szétszakítja, és elveszi a gyerekektől a gyermekkort például a médiában tapasztalható negatív hatásokkal, vagy azzal, hogy a szülők házassága szétesik.

Egy gyermeket óvni kell, vigyázni rá, mint ahogyan egy kicsiny növényt sem teszünk ki a hideg télbe, mert elfagyna. De nem az élettől kell óvni a fiatalokat, hanem a rossztól.

Sok szülő félreérti ezt, és kényelmes, kipárnázott, virtuális gyerekkort biztosít a gyermekének, miközben elzárja őt a valóságtól, óvja az élet súlyától” – figyelmeztetett a püspök.

Kosztolányi Dezső legmeghatározóbb gyerekkori tapasztalatát hozta fel példaként Székely János. Kosztolányi felnőttként leírja, hogy kilencévesen látta haldokolni, majd meghalni szeretett nagyapját. Akkor döbbent rá, látva az óriási különbséget az élő ember és a halott test között, hogy valamit kezdenie kell az életével: eldöntötte, hogy író lesz.

„Ha a szülő szereti a gyermekét, akkor nemcsak kényezteti, hanem neveli, alakítja, a jóra segíti, kibontakoztatja benne azt, ami kincs. A festőművész a piszkozatokkal nem törődik, de ha egy remekműben, amin évek óta dolgozik, elront egy ecsetvonást, javítgatja, mert az fontos és végtelenül értékes számára – folytatta a püspök. – Az a szülő, aki szereti a gyermekét, elsősorban nevel, mert azt szeretné, ha a gyermeke a lehető legjobbat hozhatná ki az életéből. Az egészséges lelkületű gyermek jobban szereti a szülőt, ha az néha szigorúbb, és megmondja neki az igazat, helyreigazítja, helyes útra tereli őt. A nyitott szívű gyermek befogadja a kincset, amit a szülei adnak. Neki nem az a dolga, hogy ítélkezzen a szülei, tanárai, nagyszülei fölött, hanem hogy kiválassza a jót mindabból, amit kap, s azután arra építsen.”

Befejezésképpen két történetet osztott meg a jelenlévőkkel a püspök. Az elsőt egy kölni bíboros érsek mesélte neki a gyerekkoráról. Az illető lengyel területen élt, majd hárommillió némettel együtt átvitték onnan Németország keleti területeire, ahol nemigen volt katolikus templom. Egy asszony, Anna néni összegyűjtötte ott a katolikus ifjúságot, és hittanra, vasárnap pedig misére kísérte a gyerekeket a szomszédos falvakba. Közben mindig történeteket mesélt nekik a Bibliából. Ebből a tizenöt-húsz fős csoportból később ketten papok lettek, egyvalaki pedig szerzetesnővérként élte az életét. Az idős Anna néni apostola lett övéinek.

A másik történet egy híres magyar íróról szólt. A nagymamája falusi asszony volt, és sokszor mesélt neki a betlehemi csillagról, a háromkirályokról, a pásztorokról, Szűz Máriáról, Szent Józsefről és a kis Jézusról. Az író úgy emlékezett vissza erre, hogy a nagymama ölében mindig karácsony volt. „Milyen kincs egy ilyen nagymama!” – tette hozzá a püspök.

A szentáldozás után a zarándokok elénekeltek egy zalai búcsúi népéneket, majd Székely János megáldotta a hosszú sorban várakozó nagyszülőket, miközben a kórusok éneke betöltötte a kegytemplomot.

Fotó és videó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír