A halak nem ugranak be maguktól a hajóba – Interjú az Egyház-felújítás című könyv szerzőjével

– James atya, mi indította arra, hogy kézikönyvvel segítse a plébániák megújulását?

– Azt hiszem, sok minden, amit papként tettem, a saját történetemre megy vissza. Tizenévesen jártam templomba, de nem sok örömet találtam benne. Aztán részt vettem egy hétvégi lelkigyakorlaton, ahol olyan mély találkozást éltem át az Úrral, ami megváltoztatta az életemet. Rájöttem, van olyan, hogy az ember hisz Istenben, Jézusban, imádkozik, templomba jár – és mégsem fedezi föl ezt a kapcsolatot, nem tapasztalja meg a Szentlélek erejét, nem ismeri meg annyira az Atyát, hogy megelevenedjenek számára a szentségek, életre keljen Isten igéje, és tanítványként akarjon élni. Azt szerettem volna, hogy mások is megtapasztalják ezt, így amikor pap lettem, arra gondoltam, mi lenne, ha a plébániákon is lehetséges volna mindez? Mert a Katolikus Egyházban inkább a mozgalmakban élnek meg az emberek ilyen élményeket, nem annyira a plébániai életben. Óriási a különbség aközött, mit tekintünk normálisnak a mozgalmakban, és mit a plébánián; a plébániák gyakran a vallásos fogyasztás terei.

Úgy látom, közös a különböző mozgalmakban az, hogy tanítványokat nevelnek, küldetést adnak, Krisztus nagykövetévé tesznek. De a katolikus tradícióra jellemző egyfajta klerikalizmus, mely úgy véli, a kereszténységnek ez a fajta megélése a papok és a szerzetesek sajátja. A papság egy sajátos mód, hogy megéljük ezt a meghívást és szolgáljuk az Egyházat, ám az életszentség, a tanítványság, a misszió a keresztségből fakad. És a mozgalmak ezt jól értették! A kérdés az, hagyjuk-e, hogy ez átalakítsa a plébániákat… Képzeljük el, ha csupán az egyházközségek fele missziós központtá válna, milyen hihetetlen, világot megváltoztató ereje volna!

Jézus azt mondta: Kövessetek engem, és én emberek halászaivá teszlek titeket. A Katolikus Egyház viszont sokszor inkább a rakparton kikötött halászhajókhoz hasonlít… Vannak hajóink, halakat kéne fognunk, de soha nem megyünk el halászni. Várjuk, hogy a halak maguktól odaússzanak, és beugorjanak a hajóba.

Fontos kérdés, milyen eszközöket használunk a plébániákon a halászathoz – mi az Alpha-kurzusokkal próbáljuk elérni az Egyházon kívül az embereket, és nagyszerűen működik.

– Mit gondol, van valami titka a megújulásnak?

Nem igazán titokról van szó… A hitünk középpontjában Isten szeretetének a megtapasztalása áll, ez mindent megváltoztat, azt is, hogy a keresztény közösséget hogyan éljük meg. A templomban sokan vagyunk, és jóformán senkit sem ismerünk – a kisebb csoportokban tudnak közösen növekedni lélekben az emberek. Segíteni kell, hogy meg tudják tapasztalni Isten szeretetét, és ehhez szerető közösségre is szükség van. Tertullianus jegyezte fel, hogy a pogányoknak feltűnt: Nézzétek, hogy szeretik egymást a keresztények! A megélt, hiteles szeretet nagyon vonzó.

Radikális a meghívás, és ára is van. Valaki azt mondta: Isten nem kér sokat – csak mindent… És ez ijesztő tud lenni. Ezért aztán évszázadok alatt biztonságossá tettük a kereszténységet, középosztályivá, tiszteletre méltóvá, udvariassá és kényelmessé. És szerintem elvettük az erejét. Azt gondolom, ez áll a megújulás középpontjában. A megélt kereszténységnek ez a fajta megtapasztalása nagyon vonzó a világnak.

– Egy gyakorlati jellegű kérdés: hogyan talált munkatársakat?

– Igen, ez egy fontos kérdés, hisz senki nem tud semmit sem egymagában vezetni. Senki sincs az összes adomány birtokában. Az egyik legelső dolog, amit meg kell tennie minden vezetőnek, akinek valami nagy terve van a jövőre nézve, hogy körülnéz: ki az, aki osztozik lelkesedésében, ki lenne nyitott a tervére? Beszél a többieknek az elképzeléséről, és utána meglátja, mi történik. Van, aki mérges lesz, van, akinek nem tetszik a felvetés, van, aki meg sem szólal – és lesznek, akik azt mondják: Igen! Ez jó lenne!

Nézd meg a plébániádat, látni fogod, hogy vannak természettől fogva befolyásos emberek – hívd meg őket egy kávéra, vagy egy sörre, és mondd el nekik, mi jár a fejedben. Téged is lelkesít ez a terv? Képzeld el, ha öt év alatt ez megvalósulhatna nálunk is! Akarod? Segítesz megcsinálni? Ha melléd állnak, elkezdheted fölépíteni a csoportot, akik a segítőid lesznek.

Európa sok plébániáján nincs pénz fizetett munkatársakra, Kanadában sem, a legtöbb helyen egy ember dolgozik a pap mellett. Azt tapasztaltuk, hogy minél inkább magukénak érzik az emberek a missziót, annál nagyobb összeg folyik be vasárnaponként. És minél több jön be, annál több embert tud foglalkoztatni a plébánia. A mi plébániánkon jelenleg 18 fizetett világi munkatárs dolgozik… Egy hétvégén átlagban 1400 ember fordul meg nálunk – közülük 860-an aktívan szolgálnak az egyházközségben. Mindez lassan alakult így, sok év alatt. Az Alpha-kurzus evangelizál, több ezer embert hoz be hozzánk. A legutóbbi Alphán például több mint száz vendégünk volt, a 65 százalékuk eddig nem járt templomba, de eljött ezt kipróbálni. Csodálatos volt számomra látni, hogy valóra válik az álmom, és ami a mozgalmakban megtörténik, az megtörténhet a plébánián is.

– Mi az, ami segítette a megújulás felé vezető úton, illetve mi akadályozta?

– Sokat segített, hogy nem egyedül kell ezt végigvinnem. Az egyik első dolog, amire megtanítjuk a papokat, akikkel a Divine Renovation Ministry (egyházfelújító lelkészség/szolgálat) keretében találkozunk, hogy létre kell hozni egy három-négy főből álló vezetői csapatot, akik támogatják a változásokat. Egy megújítást levezetni nagyon nehéz. Jézus azt mondta, ki az, aki nem hagyná ott a 99 juhát, hogy megkeresse azt az egyet, amelyik elveszett? De a legtöbb templomban, ha otthagyod a 99-et, hogy megkeresd azt az egyet, akkor az a 99 nagyon nem örül, sőt. Általában azt feltételezzük az egyházközségeinkben, hogy minden értünk van. Pedig nem: a küldetésért, a misszióért van. Az Egyház valódi hivatása az evangelizáció, az Egyház valójában kifelé irányul. A misszió az elsődleges identitásunk.

Gyakran azt hisszük, hogy mindez rólunk szól, a mi kényelmünkről, a mi preferenciáinkról. Ha elkezded mobilizálni a közösséget, hogy jobban nyisson kifelé, sokaknak nem fog tetszeni. Ebben a helyzetben egyedül vezetni a megújulást, az nagyon nehéz. Szükséged van egy csapatra.

Emellett rengeteg könyvet olvastam, sokat tanultam egyházi vezetőktől, katolikusoktól és nem katolikusoktól. Az pedig nyilvánvaló, hogy valamilyen imádságos megalapozásra szükség van; mindenkit kértem, hogy imádkozzon a megújulásért.

Sokat segített az is, hogy próbáltam tanulni a saját hibáimból. Ha kockáztatsz és hibázol, tanulj gyorsan a hibádból, és próbáld meg újra!

Ami nehézséget okozott… Gyakran azt gondoljuk, meg tudunk úgy újítani egy plébániát, hogy lemásoljuk mások módszereit, jó gyakorlatait. Nem reprodukálni kell, amit egy másik templom csinál, hanem azt megfigyelni, miért csinálja. És a miértet vidd el a saját templomodba.

Ellenzéked mindig lesz – és ez nagyon nehéz tud lenni –, hisz végső soron egy plébánia szervezeti kultúráját akarod megváltoztatni: olyat akarsz megváltoztatni, ami a normális állapot sokak szemében.

– Hogyan kezelte a változást ellenzőket?

– Néha nagyon-nagyon nehéz a helyzet… A tékozló fiú története jut eszembe. Sőt, a két fiú története: hiszen bizonyos értelemben mind a két fiú elveszett. Ott volt az idősebb testvér is, aki hűséges volt, aki soha nem tagadott meg egy parancsot sem, otthon maradt, keményen dolgozott, akkor is épp a földeken dolgozott, amikor öccse hazatért. Nagyon megharagudott, amiért az apjuk levágatta a borjút az öccse kedvéért, és nem akart részt venni a lakomán. Úgy dolgozott, mint a szolgák – a báty szolgának látja magát! Nem tudja, mit jelent fiúnak lenni. Úgy dolgoztam neked, mint egy szolga, éveken át – nagyon dühös, és nem tudja, ki is ő valójában, nincs fiúi önazonosság-tudata! Hasonlóan, amikor mi keressük a „fiatalabb testvéreket”, odaszaladunk hozzájuk, örömmel fogadjuk őket, sőt, még vendégséget is rendezünk, megünnepeljük a visszatérésüket – közben ott vannak az idősebb testvérek, akik soha nem mentek el, akik mindig kötelességtudók voltak…

Figyeljük meg, mit válaszol az apa. Az apa mindkét fiát szereti, mindkettővel együttérez. Hívja az idősebbiket is, vegyen részt a lakomán, kérleli őt. Itt a történet véget ér, nem tudjuk, bement-e a báty. Ez történik a plébánián is: szeretnünk kell azokat is, akik haragszanak és megbántva érzik magukat, hívnunk kell őket is az ünnepi lakomára, kérlelnünk kell őket – de nem kényszeríthetjük őket. És ők néha úgy döntenek, hogy akkor ők elmennek. Nekünk az Istentől kapott misszión kell munkálkodnunk, és ünnepelni azokat a dolgokat, amiket Isten is ünnepel.

Mi három évig beszéltünk a misszióról, evangelizáltunk, Alpha-kurzusokat tartottunk, tanúságtételek hangzottak el; előtérbe helyeztük emberek történeteit, hogyan változott meg az életük, megünnepeltük megtérésüket – és eleinte elviselték ezt a hívek, de tovább csináltuk… Egyre több ember vett részt ebben, nagyjából a hívek negyven százaléka, és a plébánia egész légköre megváltozott. És nyilvánvalóvá vált, hogy innen már nem fordulhatunk vissza... Akkor voltak, akik a távozás mellett döntöttek, ami nem volt könnyű.

Amikor kifejezed, hova akarsz eljutni, majd látják, hogy ez tényleg bekövetkezik -- az mások számára mindig vagy vonzó vagy taszító. Egy plébánia megújulása mindig együtt jár gyarapodással és lemorzsolódással is.

– Talán ez a személyes dimenzió a legnehezebb része ennek a folyamatnak?

– Igen, néha fájdalmat jelentett, mérges és/vagy névtelen leveleket kaptam, e-maileket, telefonon hívtak… De ha bármit vezetsz, biztos, hogy van, aki haragszik rád, mert a vezetés azt jelenti, hogy el akarsz jutni valahonnan valahová. Gondoljunk Mózesre: neki még rosszabb volt! Ő arra is kérte Istent, hogy ölje meg őt! Azt mondta: meddig kell még elviselnem ezt a népet? Ha ez még sokáig tart, inkább ölj meg, de most rögtön! Nekem azért ennyire rossz napom sohasem volt… A vezetés azt jelenti, hogy döntéseket kell hoznod, változást jelent, az emberek pedig félnek a változástól – vagyis mindig lesznek olyanok, akik dühösek rád. Általában a hívek tizenöt százaléka haragszik rád, félreért, megítél – és ez nehéz. Nagyon fontos, hogy ne erre fókuszálj.

Azt hiszem, érdemes megnézni, kitől jön a visszajelzés. Ha olyantól, aki egyébként támogatja ezt az utat, akkor oda kell figyelni arra, ha nem ért egyet egy döntésünkkel, főleg ha teológiai érvre hivatkozik. Ám ha olyantól jön a kritika, aki amúgy is más irányba szeretne menni, vagy csak a személyes preferenciáiról van szó… Általában minden plébánián akadnak, akik ellenállnak a változásnak, sokan viszont támogatják az új utat – és inkább rájuk kell koncentrálni.

– Mit gondol, szükség van rá, hogy a megújításnak ezen az útján valamiféle szupervízió vagy coaching segítse a papokat?

– Igen, feltétlenül. Sok szempontból minket a jeruzsálemi szolgálatra képeztek ki – aztán Babilonban találtuk magunkat. Egy keresztény világra képeztek ki, keresztény kultúrára, és itt vagyunk egy kereszténység utáni világban – az egész képzésünk egy már nem létező világra szólt. Úgy látom, három dolog elengedhetetlen számunkra, papok számára; az első az önismeretben való növekedés. Ha vezetni akarok, tisztában kell lennem saját magammal. Mik a velem született talentumaim? Miben vagyok jó? Miben vagyok gyenge? Hol vannak a vakfoltjaim? Én például mindig abban voltam jó, hogy mozgósítsam és inspiráljam az embereket; hogy beindítsak dolgokat. A vakfoltom az, hogy nem veszem észre, hogy megbántok másokat. Nem akarom megbántani őket, és észre sem veszem, mi történt! Úgyhogy kellenek körém olyanok, akik segítenek meglátni, amit én nem látok. És olyanok, akik segítenek a részletekben, a megvalósításban, hisz egyikünk sem birtokol minden adományt.

Következő fontos szempont, hogy nem tudjuk egyedül megcsinálni. Csapatban kell dolgoznunk. Az, hogy a pap a magányos lovas, a magányos hős, a nemes hős, a szuperhős, aki mindent tud, és mindenhez ért – ez egy hamis kép. Azt tanítjuk a papoknak, hogy ne csak vezessenek egy csapatot, hanem csapatban vezessenek; a teher és a felelősség ne csupán a pap vagy püspök vállán nyugodjon: a magad köré gyűjtött négy-öt fős csapat közös felelőssége. Ez nem a vezetői pozíció feladása, hanem közös vezetés, és ennek köszönhetően jobb döntések születnek. Még a legbölcsebb vezetőnek sincs mindig igaza. És a csapat miatt is szükség van az önismeretre.

Végül pedig valamilyen kísérésre, coach-ra is szükség van. Nem baj, ha nem követi az egyházmegyéből mindenki ezt az utat, de aki igen, azt jó, ha támogatja kísérő vagy coach, mert úgy tud tanulni. Állítólag a tanulás csupán tíz százaléka fakad a könyvekből és konferenciákból; húsz százalék a beletanulásból; hetven százalék abból, hogy hazamegyünk, vissza a plébániánkra, és csináljuk. Ám ha utána mindezt átgondoljuk egy kísérő vagy coach segítségével – abból tudunk a legtöbbet tanulni. Ha pedig egy plébániát akarunk missziós létmódba átvezetni, akkor tanulnunk kell, és soha nem szabad abbahagynunk… amíg az Úr vissza nem tér. Aki vezet, az egyben tanul.

– Hogyan látja a pusztán állagmegóvó jellegű pasztoráció kérdését? Ártalmas, ha ez ennyiben marad?

– Ha szimpla állagmegóvás folyik, akkor végső soron árt, mert a nyájat fenn is kell tartani. Az állagmegóvás azt jelenti, hogy a már meglévő juhaidról gondoskodsz – de a juhok évről évre öregebbek, majd meghalnak. És a bárányok, akiket szültek, az esetek többségében elhagyják a nyájat. Kanadában a fiatalok 95 százaléka… Régen a kisbárányok felnövekedvén a nyáj tagjai lettek, akkor nem volt ilyen égető szükség az evangelizációra. Jézus két különböző dolgot kért: legeltessétek juhaimat – és fogjatok halakat! A nyájról is gondoskodnunk kell, és embereket is kell halásznunk. Tudom, itt két metafora keveredik, de a halakból juhok lesznek… A mai, kereszténység utáni kultúrában nem várhatunk arra, hogy majd felnőnek a kisbárányok; felnőnek, és elmennek. Vagyis halászegyházzá kell válnunk. Ahogy Jézus mondta az Emberfiáról, nekünk is keresnünk kell azt, aki elveszett.

Ez nagy próbatétel számunkra, mert nem nagyon szoktunk halászni, és nem is tudjuk, hogyan kell. A halak nem esznek füvet, a juhok pedig nem esznek kukacot. A bárányok nevelésére való kateketikai eszközökkel próbálunk halat fogni: amit a katolikusok evangelizálásnak neveznek, az javarészt katekézis. Az Alpha elsősorban evangelizáló eszköz, ami halfogásra való. Ha már „kifogtad”, akkor fenn kell tartanod őket, vagyis nem kell választanunk a misszió és a fenntartás között. A fenntartás, állagmegóvás önmagában nem rossz, sőt, szükséges! Gondoskodnunk kell a nyájról – de ez önmagában nem elég.

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. november 10-i számában jelent meg.