– A zenei tehetség nagyon korán megmutatkozik, akár már másfél éves korban. Ön zenész családból származik, anyai ágon is. Hogyan kezdődött a kapcsolata a zenével?
– Kiskoromban a Városmajorban laktunk. Első emlékeim egyike, hogy apukám ül a zongoránál, és írja a dalokat, amelyeket később mi is énekeltünk, például a Reményünk, Krisztus címűt. Már gyerekként kis játék mózeskosárral gitároztunk a bátyámmal és a nővéremmel, és sokszor klimpíroztunk a zongorán. A családunkban mindenki tud zongorázni, ez azért nagy szó, mert nyolcan vagyunk testvérek. A zene mindig ott volt körülöttünk, de nem csak apa miatt: édesanyám zongoratanár.
– Mikor kezdett énekelni?
– Általános iskolában, elsős vagy másodikos koromban néptáncos voltam. Emlékszem, a nagy fellépéseken egy-két népdalt én kezdtem énekelni, úgy kapcsolódtak be a többiek. A népdaléneklésnek, ami inkább kiabálós hangképzést igényel, maradtak nyomai az énektechnikámban. Néha a kiejtésemben is visszaköszön a népdalos múlt, emiatt csúfoltak is tinédzserkoromban, hiszen a dicsőítő zenétől ez stílusidegen.
ForrásPont (2019. szeptember 21., BOK csarnok)
– Tanult valamilyen hangszeren játszani?
– Csellóztam nyolc-tíz évig, nekem az volt a nagy szerelem. Nagyon szeretem ebben a hangszerben, hogy meg kell ölelni, hozzáér a testemhez, rezeg. A hangom eléggé mély, a lelkemhez közel áll a cselló hangja.
– Már gyerekként a fél nyolcas misére vitték a szülei a Margit körúti ferences templomba, ahol ők énekeltek, így szinte belenőtt a zenei szolgálatba.
– A szüleimnek erről szólt az élete. Rendszeresen jártak hozzánk fiatalok édesapám zenekarából, a Boanergészből, amely számukra egy nagyon szoros közösség is volt. Elvittek magukkal lelkigyakorlatokra Leányfalura, Kunszentmártonra és Máriabesnyőre, ahol a közös imádságon vagy a szentségimádáson együtt zenéltünk. Ezek nagyon meghatározó emlékek az életemben. Egyszer együtt táncoltunk az oltár körül. Hatalmas élmény volt! Az első komolyabb istenélményemet is egy ilyen alkalommal éltem meg, tízéves korom környékén, amikor Kunszentmártonon szilvesztereztünk, és egy kicsike szobában este a földön ülve énekeltünk a kihelyezett Oltáriszentség előtt. Egész gyermekkoromban összekapcsolódott számomra a hitélet és a zene, így később nehéz volt elképzelnem, hogy csendben is lehet imádkozni. Pedig arra is szükség van.
Gitározni a Patrona Hungariae Gimnáziumban töltött időszakban kezdtem, oda jártam iskolába hetedikes koromban. Az egyik barátnőmmel kitaláltuk, hogy megtanulunk gitározni. Damilhúros gitárom volt akkor, még ma is megvan valahol. Először egy amerikai rockzenekar, a Red Hot Chili Peppers számai közül tanultam meg néhányat. Persze abban, hogy rockzenét játszottunk, volt egy kis lázadás is: nem akartam ugyanazt csinálni, amit apukám. Aztán heti egy alkalommal gitározni kezdtünk az osztálymiséken. Később Szentendrére jártam a Ferences Gimnáziumba, ott is zenéltem az osztálymiséken, majd a Szent Margit Gimnáziumban is, ahol végeztem. Mindig én voltam az a lány, akinél van gitár, így az osztálykirándulásokon a tábortűznél is én zenéltem. A Margit körúti ferences templomban tizenöt éves koromtól kezdtem az énekvezetést. Váratlanul kaptam egy hívást vasárnap délután fél négykor, hogy a fél nyolcas misén nekem kellene mikrofonba énekelnem. Mélyvízbe dobtak, de nem volt helyettem más, így elvállaltam. A gitározás, az éneklés meghatározóvá vált az életemben. Teljesen önazonos vagyok, amikor énekelek.
– Mikor ismerte fel, hogy az éneklés az útja?
– Először hét-nyolc éves koromban, amikor vidéki zenélésre mentünk apáékkal. Az egyik Boanergész-dal CD-felvételén egy vékony hangú kisfiú énekel egy részt, azt a szólót ott nekem kellett előadnom. Tied vagyok – így kezdődött. Ki kellett állnom az emberek elé. Úgy emlékszem, jól sikerült a fellépés. Később, amikor a Patronában szolgáltam egy misén, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, megtaláltam magam ebben. Az éneklésre úgy tekintettem, mint ajándékra, amit készen kaptam. Soha semmit nem tettem azért, hogy tudjak énekelni. Hatalmas ajándék ez. Azért is járok most énektanárhoz, és foglalkozom komolyabban az énekléssel, mert ha a hangom a talentumom, akkor mindenképpen képeznem kell.
– A magánénektanára mit mond, mit tanul tőle?
– Egy új technikát tanulok éppen, hogy a fejhangom ne vékonyodjon el, és a magas hangokat is ki tudjam énekelni kevert technikával. Az énektanárom az egyik éneklési jelenséget úgy hívja, hogy lélekkiáradás. Teljesen mindegy, hogy mit énekelünk, lehet az egy popszám is, ha megtolunk egy hangot, a lélekkiáradás létrejön. Ilyenkor szinte minden porcikánkkal éneklünk, csak a hangra figyelünk. Közel van ez egyfajta euforikus állapothoz. Azt fogalmaztam meg magamnak, hogy ha számomra ennyire összetartozik a zene és a hit, akkor az éneklés kapocs lehet Istenhez. Minden dalban ott lehet a lélekkiáradás, de ha dicsőítő dalt énekelek, akkor Istent érzem mögötte, és erősen tapasztalom a jelenlétét.
– A lélekkiáradás magától jön? Vagy tudatos? Irányítható?
– Is-is. Mindig arra törekedtem, hogy ne csak én énekeljek, hanem közös munka legyen ez a Szentlélekkel, hogy a hang keresztülmenjen rajtam. A legerősebb élményem a Forrásponton, az ifjúsági eucharisztikus napon volt 2019-ben, a budapesti BOK Csarnokban. Semmi korlátja nem volt annak, hogy átadjam magam. Azt éreztem, én nem tudok úgy énekelni, ahogyan énekelek. És mégis úgy énekeltem. Olyan ez, mintha egyszerűen átmenne rajtam a hang, amihez ugyanakkor én is kellek.
Amikor azzal a szándékkal mentem a Margit körúti ferencesekhez egy misére, hogy nagyot akarok énekelni, és most megmutatom, milyen szép a hangom, akkor ez a kiáradás nem érkezett meg. Mert nem azon múlik, hogy énektechnikailag hogyan csinálom, bár természetesen fontos a felkészülés és a gyakorlás. Többször kaptam olyan kritikát, hogy amikor túltolom magam, már nem tudom kontrollálni a hangomat. Ilyenkor csúnya hang is kijöhet belőlem, ami gerjedést is okozhat. De akkor min múlik?
Sokszor méltatlannak éreztem magam arra, hogy ott üljek annyi ember előtt. Nemegyszer előfordult, hogy fáradt voltam egy szombati buli miatt, vagy csak mérges valamiért, és úgy ültem be éneket vezetni vasárnap a zenekarba, szemben a hívekkel, háttal az oltárnak. Ha én voltam beosztva, nem mondhattam az utolsó pillanatban a társaimnak, hogy mégsem vállalom, mert rossz kedvem van, hiszen számítanak rám. De a fáradtságom vagy a rosszkedvem mégsem tudta meggátolni, hogy a Jóisten eszközként használjon engem. Sokszor nehéz volt ezt elfogadnom, volt ebben valami meghasonlás érzés. Amikor odaültem a szentély mellé, azt mondtam: „Istenem, tudom, hogy ember vagyok és gyarló, de attól még itt vagyok, használj!” A Margit körúti templomban, a bal oldalon, a második mellékoltár fölött van egy festmény, ami a keresztre feszített Jézust ábrázolja. Éppen szemben volt velem az a kép. Amikor énekeltem, mindig azt néztem, az volt a fix pont. Sokszor csak annyit fogalmaztam meg magamnak, most nem tudom, hogy vagyok, de ott van Jézus. Neki énekelek. Miatta, érte. Az egészet csak azért csinálom, mert ő létezik.
– Ez az átadottság lehet az, ami másokra is hat.
– Egy dicsőítő ének nem szólhat rólam. Ha énekelek, és előrébb helyezem a saját személyemet, akkor az az éneklés megszűnik ima lenni. Ha úgy állok neki a zenélésnek, hogy teljesíteni akarok, tisztán énekelni, az nem lesz ima. Van egy kis közösségem, a Fúzió, ahol minden héten én vezetem a dicsőítést. Nem akkor mondják, hogy milyen jó volt a dicsőítés, amikor jó előre kitalálom, milyen technikával, hogyan fogom kiénekelni a hangokat, hanem akkor, amikor hullafáradtan érkezem, semmit nem készültem, de azt mondom: Istenem, ma ennyit tudtam hozni, segíts! Ezt nagyon tudatosan ki kell mondanom, soha nem szabad, hogy az ének rólam szóljon. Semmit nem tettem azért, hogy tudjak énekelni. Ha ajándékként kaptam Istentől, akkor ennek róla kell szólnia. Előfordult az életemben olyan alkalom, amikor kifejezetten dicsőítésre, imádkozásra kértek fel, és volt mellettem énekes. Akkor nem azt jelezték vissza az emberek, hogy szépen énekeltem, hanem azt, hogy ragyogtam, és az éneklésemen keresztül Isten megszólította őket. Tehát nem a technika a lényeg, hanem az, mennyire engedem meg Istennek, hogy használjon, bármilyen vagyok is.
– Ősszel Ön is átesett a koronavírus-fertőzésen. Hogyan élte meg a betegséget? Nem félt, hogy az énektehetsége a kárát láthatja?
– Lelkileg elég nehéz volt túljutnom a betegségen. Magas lázzal otthon remegtem, nem tudtam, hívjak-e mentőt. Elgondolkodtam azon, hogy emberek halnak meg ugyanattól a vírustól, ami most engem is legyengített. A betegség hatására átértékelődött bennem a tehetségemhez való viszonyom. Sokan mondják, milyen sokat jelent nekik az, ahogyan dicsőítek. Felismertem, hogy nemcsak az énekléshez való tehetséget kaptam, hanem valami különleges talentumot is: a zenélésemen keresztül Isten meg tudja szólítani az embereket. Éppen ezért elhatároztam, hogy ha meggyógyulok, változtatni fogok az életemen, és igyekszem majd átadni az embereknek, amit tudok. A betegségem után vettem magamnak egy kis stúdiószettet otthonra. Szeretnék elkezdeni felénekelni és a YouTube-csatornámra feltölteni dalokat.
– Másfél éve nem énekel a fél nyolcas misén az országúti ferenceseknél, viszont egyre több szolgálatot vállal máshol.
– A Margit körúti templomban énekelni nagyon jó, erre újra rádöbbentem most, amikor az ifiboások (a Boanergész zenekar ifjú titánjai – a szerk.) közül sokan megbetegedtek, és ezért visszahívtak éneket vezetni. Másfél éve úgy éreztem, hogy a fél nyolcas misén már kivettem a részemet az énekszolgálatból, itt egy fiatalabb generáció, nekik is át kell élniük ugyanazt, amit én átélhettem. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy kilépjek a megszokásból. Nagyon szeretem, amikor a belvárosi plébániatemplomban a Nightfever szentségimádáson dicsőíthetek. Ott ketten zenélünk, nincs más hangszer, csak zongora és gitár. Teljesen sötét van a templomban, kicsi gyertyák világítanak, elrejtőzve énekelek Jézusnak. A kisközösségünk a Táltos utcában működik, ahol Matolcsy Kálmán atya a plébános, ő hívott énekelni egy hajóra, zenés családi alkalmakra. Sokszor esküvőkön is énekelek. Mostanában Kistarcsán zenélek havonta egyszer, ahová Lambert Attila (lapunk fotósa – a szerk.) invitált, ott Dolhai Attilával végzünk zenei szolgálatot. Vele beszéltünk arról, hogy jó lenne plébániákon dicsőítéseket tartani. Egyelőre igyekszem minden felkérést elvállalni.
– Mi az, amit nehézségként él meg?
– A közösségemmel, a Fúzióval hetente tartunk dicsőítést, de a pandémia miatt erre most csak az online térben nyílik lehetőség. Ilyenkor felteszem a kis csíptetős mikrofonomat. Sajnos nem hallom, hogy a többiek is énekelnek, pedig a dicsőítésben nagyon jó a közös éneklés élménye. Ráadásul közösségi ember vagyok, mindennap találkoznék velük, ha lehetne.
– Van Önben karriervágy?
– Igen, van, abban az értelemben, hogy kíváncsi vagyok, mi az a legtöbb, amit a hangommal kezdeni tudnék, mert azért nekem nyers, képzetlen a hangom. Sokszor hallom a technikai malőröket, bár senki nem szól miattuk. Amint valamit nem úgy teszek oda technikailag, ahogyan kellene, előfordul, hogy kilépek abból az állapotból, ami a dicsőítéshez kell, és ez zavar. Szeretném elérni, hogy minél ritkábban történjen ilyen.
Sokszor félek attól, hogy magamra fordítom a tehetségem. Nem akarok hiú lenni. Amikor fél évig Franciaországban éltem a Chemin Neuf közösségben, megkértek, hogy maradjak kint, és énekeljek az ottani dicsőítőiskolában. Az tényleg karrier lett volna. Nagy fesztiválok színpadjain léptünk volna fel. Nem akartam vállalni ezt a megtisztelő szerepet, mert úgy éreztem, csak egy vékony hártya választja el egymástól a dicsőítést és a magamutogatást. Amikor a Forráspont rendezvényen kisminkeltek, és kiállítottak a színpadra, akkor is azt gondoltam, hogy nagyot lehet esni, ha valaki előtérbe helyezi magát. Persze, lehet, hogy gyáva voltam, amikor visszautasítottam a Chemin Neuf ajánlatát, vagy az vagyok, amikor nem akarok a kirakatban lenni. De a zenei szolgálat nekem nem erről szól. Egyelőre kicsit irigykedem azokra, akik a fellépést és a dicsőítést össze tudják egyeztetni az életükben. Lehet, hogy egyszer majd nekem is sikerül.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 2-i számában jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria