A HÉT VERSE – Reményik Sándor: Bánk bán utolsó monológja

Kultúra – 2022. november 19., szombat | 20:30

„Tragédiák, vihar-sorsok felett / Húnyt szemmel egy csillagot keresek” – mondatja Reményik Sándor a „zavargó, véres árnyak” közt gyötrődő Bánkkal. És a bán meglátja a fényes csillagot, „egy kicsi-kis leányka-csillagot”, mely visszasugárzik hazájára a messzi idegen földről is. Mondjuk a költővel Szent Erzsébet ünnepén: „Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk. / Boldog, ki leghamarább odaér.”


BÁNK BÁN UTOLSÓ MONOLÓGJA

„Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Lófarkón hurcolt lobbanó Petur,
Mért görgetsz most is átok-hegyeket?
Mért árad ajkadról tengerdagályként
Tiborcz, – az örökkévaló panasz?
S mért leng felém – ó, nagy ellenfelem –
Gertrud, királynői ravatalod?
Zavargó, véres árnyak, – hagyjatok.
Küszöbömre mért tolakodtok föl?
Én titeket elfelejtettelek,
Régen betelt az én tragédiám,
A láng kihúnyt, a színnek vége van.
Mi dolgom van még nekem veletek?
Tragédiák, vihar-sorsok felett
Húnyt szemmel egy csillagot keresek.
Bánki méltóság, Bánki sértődés,
És Bánki bűn, és Bánki büntetés,
Kúsza kínok – hogy elszóródtatok…
Az a csillag… csak azt a csillagot. –
Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában,
Mezítlen talpam alatt ég a rög:
A nyugvó nappal messze készülök.

Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron…
Most anyja vére ég a kezemen – –
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, –
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
Átok lett itthon a meráni vér,
És áldás lett az árpádházi ott.
Onnan kellett ránk visszasugározzál,
Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.

Mindegy, – én most megyek, megyek feléd,
És viszem ezt a tépett sereget,
A teremtésben mind, mind vesztesek.
Betegek, bűnösök és nyomorultak:
A bosszúállók és a megbosszultak.
Megyünk, megyünk, s a zordon szín után
Mi békességet csak nálad lelünk,
Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk.
Tenálad vár a mindenható jóság,
A mindent feloldozó hatalom,
Tenálad várja Bánkot becsület,
Peturt szabadság, Ottót irgalom,
Tenálad fehérítik új ruháját
A bemocskolt köntösű Melindának,
Tenálad minden elbukottra várnak.
Anyád uralmát régen leszolgáltad,
Nálad lemosva szenny, törülve vér,
Tiborcznak mindennapra jut kenyér.

Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér.”

(1931. szeptember 22.)


Kép: Simone Martini: Árpád-házi Szent Erzsébet (az assisi bazilika altemplomában látható freskó részlete; 1320–25)

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria