A HÉT VERSE – Vas István: Október

OKTÓBER

Érett vadszőllő venyigéje biborlik a sárga
    Lombok közt, a hegyen,
Oldja a tájat a hegy tetején települve a pára,
    Hogy finomabb legyen,

S oldja az ősz is az emléket, hogy visszaderengjen,
    Ahova lép a jelen.
Még a nap is melegít, bibor ágaival befut engem
    A fiatal szerelem,

Mint odaát kanyarogva biborral az inda befutja
    A szürke romot, –
Hajlékony venyigék disze még szépíteni tudja
    Azt, ami összerogyott.

Itt van az ősz, emlékszik-e még ez a táj a virágra?
    Látod-e, szép venyigém?
Épp ez a lázas, tarka, biborlila, rőttüzü, sárga,
    Őszi vidék vagyok én.

Már a gyümölcs is ritka az ágak közt, de peregnek
    Levelek hervadva eléd –
Lehet-e, mondd, hogy bátor, alázatos, ifju szivednek
    Ennyi elég?

Lehet-e? Barna szemöldöködet figyelem, kinyuló,
    Karcsu, szeszélyes ív –
Sorsom képlete már. Alóla aranyszinü tó
    Ölelni a mélybe hív.

Jaj, mit is adhat az ősz teneked? No, maradj vele mégis,
    Gyönyörü áldozatul.
Hűvösödik. Most vérszinü már a világ, a vidék is
    Borzongva átalakul.

Kép: Borsodi Heni

Magyar Kurír