A lelki élet akkor terem gyümölcsöt, ha Istenben gyökerezik – A pápa szeminaristákkal találkozott

A szeminárium mindig a remény jele az Egyház számára – kezdte beszédét Leó pápa, majd egy olyan szempontot ajánlott megfontolásra, amely csendesen minden más alapját képezi: a valóság természetfeletti szemlélete. Ha ez nem tudatosul bennünk, és magától értetődőnek vesszük, könnyen elsikkadhat – figyelmeztetett, és Chesterton egyik szellemes mondására utalt: „Vegyétek el a természetfelettit, és nem a természeteset fogjátok találni, hanem a természetelleneset.” (vö. Eretnekek, VI).

Az ember nem arra teremtetett, hogy önmagába zárkózva éljen, hanem élő kapcsolatban Istennel. Amikor ez a kapcsolat elhomályosul vagy meggyengül, az élet belülről kezd szétesni. Természetellenes nem csak az, ami botrányos, mert ehhez elég Isten nélkül élni a mindennapi életben, peremre szorítva őt a döntéseinkben. Ha ez érvényes minden keresztényre, akkor különösen is azokra, akik a papságra készülődnek. Mi lehetne természetellenesebb egy olyan szeminaristánál vagy papnál, aki ugyan otthonosan beszél Istenről, de belül úgy él, mintha jelenléte csak a szavak szintjén létezne, nem pedig az élet mélyén?

Semmi sem lenne veszélyesebb, mint megszokni Isten dolgait anélkül, hogy általa élnénk.

Ezért végső soron minden az Istennel való élő és konkrét kapcsolattal kezdődik, és benne marad fenn, aki bár érdemtelenül, de kiválasztott minket.

Isten jelenlétében élni

A természetfeletti szemlélése nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a valóság elől, hanem azt, hogy megtanuljuk felismerni Isten működését a mindennapok konkrét eseményeiben. Ez egy olyan látásmód, amelyet nem lehet rögtönözni vagy másra átruházni, hanem az élet hétköznapi körülményei között lehet megtanulni és gyakorolni. Éppen ezért, ha a természetfeletti látás ennyire kulcsfontosságú a keresztény életben, akkor még inkább az azok számára, akik in persona Christi, azaz „Krisztus személyében” cselekednek. Emiatt a szemináriumi képzés kezdetétől fogva különös gonddal kell védeni, mert ez az az elv, amely egységet ad minden másnak – szögezte le Leó pápa. – Ennek a valóságra irányuló hívő lelkületű tekintetnek a mindennapos konkrét életdöntésekben kell megnyilvánulnia, különben még az alapvetően jó gyakorlatok is – mint például a tanulás, az ima, a közösségi élet – belsőleg üressé és torzzá válhatnak, elfajulhatnak.

Egy egyszerű és bevált mód ennek a hívő tekintetnek a fenntartására az Isten jelenlétének begyakorlása, ami ébren tartja a szívet és állandóan feléje irányítja az életet.

A nem látható halál

A Szentírás ezt az igazságot egy egyszerű képpel fejezi ki az első zsoltárban, amikor az igaz embert úgy írja le, mint „vízparti fát, amely idejében megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el” (3. v.). Nem azért termékeny, mert nincsenek nehézségei, hanem azért, mert ott gyökeret eresztett. A szél, a tél, a szárazság vagy a metszés befolyásolja a növekedését, de sem a vihar, sem a szárazság nem pusztítja el, ha gyökerei mélyre nyúlnak és közel vannak a forráshoz. Ugyanakkor a Szentírás maga felismeri a fügefa ellentmondását, mely a gondoskodás ellenére sem terem gyümölcsöt (vö. Lk 13,6–9). Azt mondják, hogy a fák „állva halnak meg”: egyenesek maradnak, megőrzik a külső látszatot, de belül már kiszáradtak. Valami hasonló történhet meg egy szeminarista kispap életében – és később egy pap életében is –, amikor a termőképességet összekeverik a tevékenység intenzitásával vagy a formára irányuló pusztán külsőleges gondoskodással.

A lelki élet nem azáltal terem gyümölcsöt, amit lát, hanem ami mélyen Istenben gyökerezik. Ha ezt a gyökeret elhanyagoljuk, minden kiszárad belülről, míg végül csendben „talpon állva hal meg”.

Az egész papképzés alapja

Végső soron a természetfeletti tekintet a papi hivatás legegyszerűbb és legmeghatározóbb aspektusából fakad: a Mesterrel való együttlétből. Jézus arra hívta azokat, akiket kiválasztott, hogy „vele legyenek” (Mk 3,14). Az egész papképzésnek ez az alapja: vele maradni, és hagyni, hogy belülről formálódjunk; lássuk Istent cselekedni, és ismerjük fel, hogyan munkálkodik a saját életében és az ő népe életében. Ezért, bár az emberi erőforrások, a pszichológia és a képzési eszközök értékesek és szükségesek, mégsem helyettesíthetik ezt a kapcsolatot.

Ennek az útnak az igazi főszereplője a Szentlélek, aki formálja a szívet, megtanít minket válaszolni a kegyelemre, és gyümölcsöző életet készít elő az Egyház szolgálatára.

Minden most kezdődik, a mindennapok közönséges dolgaiban, amikor mindenki eldönti, hogy az Úrral marad, vagy a saját erejéből igyekszik fenntartani magát.

Kedves gyermekeim – szólt közvetlenül Leó pápa a spanyol szeminaristákhoz –, az Egyház nevében köszönöm nagylelkűségeteket, hogy az Úr követését választottátok. Tegyétek ezt mindig annak bizonyosságában, hogy nem egyedül jártok: Krisztus megelőz benneteket, a Boldogságos Szűz Mária elkísér titeket, és az egész Egyház támogat benneteket imáival.

Végül szeretnék külön köszönetet mondani minden itt jelen lévő családnak. Erre a bizonyosságra hagyatkozva békével és hűséggel haladjatok tovább, az Úr áldjon meg benneteket! Köszönöm – zárta beszédét a Szentatya.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír