A mély, személyes istenkapcsolat felé – Interjú Kisiván Csabával a fiatalokról és a logoterápiáról

Kisiván Csaba számára a pasztorációban, kiemelten az ifjúsággal való foglalkozásban meghatározó Frankl létszemlélete. Milyennek látja a fiatalokat, és hogyan szólítja meg őket? Erről is kérdeztük a fiatal papot.

– Hogyan kezdődött a kapcsolata Frankl munkásságával? 

– Egy papnövendéktársam köznek adományozott könyvei között figyeltem fel Frankl Orvosi lélekgondozás című könyvére. Az egészségügy általános iskolás koromtól erősen érdekel, így azonnal megszólított a számomra akkor még ismeretlen szerző műve. Franklnak ebből a kifejezetten szakmai, filozófiai művéből sikerült megismernem a logoterápia alapjait. Beleszerettem, megragadott a szemlélete, és a személyes életemben is fontossá vált. A szeminárium második évében jártam, felszakadtak bennem régi sebek, megéltem a szeretteimtől, barátaimtól való elszakadást. Kérdések kínoztak, hogy jó helyen vagyok-e, lesz-e ennek jövője, magányos leszek-e. Nem voltam jól lelkileg. Ebben az állapotomban fontos segítséget jelentett számomra Frankl életről alkotott felfogása, pszichés egészségem és lelki életem szempontjából is irányt mutatott. Egyre többet olvastam tőle, kutattam a művei után, és felébredt bennem a vágy, hogy tudományos igénnyel foglalkozzak vele. Először egy cikkben mutattam be őt, majd a diplomadolgozatom témájául választottam, amelynek az Értelemtalálás-felé-való-lét címet adtam. Munkámban a teológia, a pszichológia és a filozófia felől közelítve, mégis egységben próbáltam megmutatni, mi a logoterápia alapja, lényege, és hogyan lehet alkalmazni a gyakorlatban. 

– Mi az, ami megfogta Frankl szemléletében?

– Frankl pszichológiai rendszere teljesen egészében elfogadható a keresztény hitünkkel. Azt értettem meg általa, hogy

az ember minden körülmények között szabad arra, hogy önmagát, a beállítódását, a viszonyulását megválassza vagy éppen megváltoztassa. Ezt egyébként a teológiánk is tanítja.  

Az a mód, ahogyan az ember a megváltoztathatatlan helyzeteket elfogadja, élete értelemmel teli alakítása még a legnehezebb időszakokban is lehetőségek egész sorát tárja fel előtte. Frankl eljut oda, hogy feltegye a kérdést: mit vár az élet tőlem? Vallja, az élet minden pillanatban feladat, s mindenki felelős a saját létéért. „Öntranszcendes” létről beszél. Az ember megnyitja magát, a másikra irányul, és ezáltal tud igazán kiteljesedni.

– Vitte magával ezt a szemléletet a lelkipásztori lelkivezetésbe?

– A dolgozatom is arra futott ki, hogy mindez jól használható pasztorális területen. Frankl egyik nagy ajándéka a pasztoráció számára, hogy a világgal, az emberrel folytatott párbeszédre buzdít. Vallja, hogy meg kell értenünk a valóságot, azt, hogy milyen keretben gondolkodnak ma az emberek, mert ez sokszor más, mint az, amiben az Egyház ma is megfogalmazza a tanítását.

A logoterpáia életfelfogás, minden segítő szakma táptalaja lehet.

Használom az élet és a szenvedés értelméről folytatott gondolatiságot, valamint Frankl módszertanát is. Ugyanakkor vesszőparipám, hogy papként nem moshatom el a határokat a lelkivezetés és a pszichológiai segítő beszélgetés között. Az utóbbi nem mehet a pasztoráció rovására. Lelkivezetőként az Istennel való kapcsolatot kell segítenem akkor is, ha inkább pszichológiai problémával keres meg valaki. Fontos tudni, hol a kompetenciám határa. Lelkipásztorként nekem Istenhez kell közelebb vezetnem az embereket, ez az elsődleges hivatásom. Ha felismerek egy pszichológiai elakadást, akkor szükség esetén megfelelő szakemberhez kell irányítanom az illetőt.

A pszichológiai ismereteknek háttérként kell szolgálniuk, de a pap nem pszichológus. Ha pszichológusként akarna működni, azzal nemcsak túllépne a kompetenciáján, hanem Isten ügyét is háttérbe szorítaná.

– Van Franklnak kulcsa a modern emberhez?

– Ez a kérdés erősen foglalkoztat, és az az előfeltevésem, hogy van. Úgy tapasztalom, hogy az Egyház és világ elbeszél egymás mellett. Az Egyház nagy igazságokkal, válaszokkal áll elő, de a mai, „posztmodern” embernek nincsenek nagy kérdései. Ugyanakkor az ember életének ma is az értelemtalálás felé vezető úton kell haladnia. Nem kérdéses, hogy ez a ma embere számára is egzisztenciális jelentőségű, de ami ma más, az az, hogy miként tudom rávezetni erre. Messzebbről kell indítani ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön benne a kérdés, hogy miért létezünk. Ez ugyanis nincs jelen a mindennapok kérdésköreiben, ahogyan a halál és a szenvedés sincs. Sok fiatallal vagyok kapcsolatban, hittant tanítok a kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnáziumban, a plébániánkon nagyszámú fiatal van jelen. Magam az Antióchia közösségben és a Kaposvári Egyházmegye imatáboriban nőttem fel, imerem a korosztályt. A gimnáziumban az érettségi előtt álló diákok közül sokan nem tudják, merre menjenek tovább, még az irányt sem, és ez nem is frusztrálja őket. Korábban is jelen volt már a fiatalok életében az elköteleződés válsága, de akkor ez még zavaró érzés volt számukra, és arra ösztönözte őket, hogy keressenek, mérjék fel, mihez értenek, hol vannak az erősségeik. Ma viszont az a jellemző, hogy a diákok többségükben bizonytalanok a jövőjüket illetően, de ez nem is zavarja őket. Ez a téma nagyon fontossá vált számomra. Szeptemberben doktori tanulmányokba kezdek, kutatni szeretném a logoterápia validitását a posztmodern világban, valamint azt, hogy mi a vetülete a pasztorációra, és kiemelten az ifjúságra.

– Mit gondol, mi lehet amögött, hogy a fiatalokat nem zavarja a jövőkép hiánya?

– Egy fiatal számára alapvető, hogy szeretné jól érezni magát. A probléma azokkal a keretekkel van, amelyek között ezt a jólléti állapotot keresi. Sokan közülük a saját értelmezésük szerinti szabadságban keresnek, de így egy idő után meg fognak csúszni. A szabadság ugyanis számukra a minden korláttól mentes állapotot jelenti, amit még egy iskolai dolgozat vagy egy felelés sem akadályozhat. A boldogság a felfogásukban mentes minden szenvedéstől, kényszertől, lényegében mindentől, amihez nincs kedvük.

– Milyennek látja őket?

– Jelenleg három évfolyamon tanítok hittant. A katolikus gimnáziumban kevesebb a vallásos diák, mint a nem vallásos. Én nem hívő családból jövök, a barátaim is hasonló környezetből kerültek ki. A valóságban élek, és az ő kérdéseiket hallom. Az osztályok vegyes összetételűek, sokféle hozzáállással találkozom. Vannak olyan diákok, akik csak azt akarják, hogy hagyjuk őket békén. Tudomásul veszem ezt, elfogadom, hogy a harminc fős osztályból van, akit nem érdekel, amit mondani akarok. Ha az ilyen diák hagyja, hogy tanítsak, és emellett teljesít a számonkérésen, akkor békén hagyom. Fontos, hogy ők is kapjanak intellektuális ismeretanyagot arról, mit tanít az Egyház, de elfogadom, hogy ez nem igazán érdekli őket. Vannak aztán olyan diákok, akiket keresőkként ismerek meg. Nekik igyekszem teret adni, hogy feltehessék a kérdéseiket. Az ateistákat is elfogadom, ha érvelni tudnak amellett, hogy miért és kit utasítanak el, hiszen így már párbeszédet lehet kezdeni velük. A meggyőződésemmé vált, hogy el lehet gondolkodtatni a diákokat. Úgy állok hozzá, hogy elfogadom, a fiatal olyan, amilyen.

Nem siránkozok, hogy jobb volt régen, meg hogy milyenek „ezek a mai fiatalok”. Azt nézem, hogy mit tudok kezdeni velük, és mit tudok tenni értük.

Más módszerre van szükség, mint húsz évvel ezelőtt, hiszen változik a világ. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Determinál, ha úgy gondolom, hogy rossz, és ez ellen már nincs mit tenni. Ha nem látok potenciált, értéket, célt, akkor nem is jutok semmire. Sok múlik a hozzáálláson.

– És mi a helyzet a vallásos családokból érkező diákokkal?

– Tapasztalom szerint a vallásos családba született gyerekek közül sokan elhagyják a hitet. Soha nem gondolnak bele mélyen, s amíg a rendszer működik, benne vannak. De ha beleütköznek valamibe, ha konfliktusba kerülnek, akár azért, mert egy kérdésről másként gondolkodnak, mint ami az Egyház tanítása, akkor magát Istent is elhagyják.

A mély és személyes istenkapcsolatért meg kell küzdeni. Akkor tud megérinteni Isten, ha feltárom magam.

A közösségeinkben – a plébánián, az imatáborban, az Antióchiában – óriási az igény a beszélgetésre. A diáknak, ha van is kérdése, az iskolában nincs tere annak, hogy feltegye azt. Ezért hoztam létre a filozófia–pszichológia fakultációt, amit papként vezetek. Már az elején leszögezem: itt nyugodtan lehet kételkedni, vitatkozni, nincsenek előfeltevések, még az sem, hogy Isten létezik. Ez csak egy lehetőség. Azt is hangsúlyozom, hogy semmit ne fogadjanak el pusztán azért, mert „szoknyás ember” mondja. A kételkedést nagyon értékesnek tartom, mert a kételkedő ember kérdez, ha kérdez, akkor kutat, és idővel rátalál valamire, ami valóban az övé lesz, mert megküzdött érte. A fakultáció jó terepet kínál ahhoz, hogy előkerülhessenek a kérdések, a gyerekek életének személyes nehézségei. Jól sikerült az első év, kérték a diákok, hogy a következő évben folytassuk.

– Mi a módszere?

– Elsőként azt igyekszem megéreztetni a fiatalokkal, hogy van értelme kérdéseket feltenni. A boldogság, az emberi kapcsolatok, a barátság, a párkapcsolat jó kiindulópont, ezekkel a témákkal meg lehet érinteni őket. Látják a környezetükben, hogyan mennek tönkre kapcsolatok. Amikor általánosságban beszélek a személyes élet nehézségeiről, a többség magára ismer, elgondolkozik, és arra jut, hogy „én ezt nem akarom”. De hogyan lehetne jobban csinálni? Hogyan lehet az életem boldog úgy, hogy természetesen vannak benne mélypontok, krízisek, és ott van benne a halál? Megmutatom például Jézus életének mélypontjait, azt, amikor meghalt a barátja, Lázár, amikor elárulta a tanítványa, megtagadta a legszűkebb köréhez tartozó tanítványa. Ezek a krízispontok, amelyek számunkra is a legfájdalmasabbak, Jézus életében is jelen vannak, mégis képes kiegyensúlyozott istenkapcsolatban maradni, és folytatni a küldetését. Az élete kiteljesedett, és ezt nevezem én boldogságnak.

A modern pszichológiai kutatások felismerései mindig egybeesnek az evangéliummal. A másik személyre nyitott élet (barátság, párkapcsolat, család) gyümölcseként jelenik meg a boldogság.

Egy stabil párkapcsolat például érzelembiztonságot ad, és ez még a várható élettartamot is kedvezően befolyásolhatja. Legyél nyitott a másikra, hiszen nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ami Franklnál az öntranszcendencia, arról Jézus már kétezer évvel ezelőtt beszélt, és meg is mutatta az életével. 

– Beszél a diákoknak Franklról?

– Igen, szoktam. Nagy problémának tartom, hogy a filozófiaoktatás kikerült a tanulmányokból. Nem a filozófiatörténetet hiányolom, hanem az együtt gondolkodás lehetőségét. Frankl kapcsán sokat beszélgetünk a diákokkal az ember szabadságáról. Belsőleg az ember mindig szabad marad arra, hogy meghatározza önmagát. A megváltozhatatlan helyzethez való viszonyulását meg tudja határozni.

Talán a legfontosabb üzenet a hitünkben – és a logoterápiában is – az, hogy szabadok vagyunk. Arra teremtett minket Isten, hogy boldog közösségben éljünk vele. Isten terve velünk az üdvösség, erre vagyunk meghívva. Hogy részünk lesz-e benne, az a döntésünkön múlik. Megadja a lehetőséget, a keretet, a törvényeket, megmutatja az utat, de nekem kell mennem rajta. Úgy alakítom-e az életemet, hogy szem előtt tartom: hozzá tartozom? Tudnom kell, hogy a döntéseimnek megvan a következményük, és ha jól választok, Isten megáldja a döntésemet. A szabadságban való létünk felelős lét. Bármilyen helyzetben megválaszthatom, hogyan viszonyulok a megváltoztathatatlanhoz, például egy gyógyíthatatlan betegséghez. Mit hozok ki belőle? Lázadok, vagy elfogadom, türelemmel viselem, s közben keresem a kiengesztelődés lehetőségét, példát adok a családomnak, megmutatva, hogy nem kell egész életükben ettől rettegniük. Ha pedig az illető vallásos, és felajánlja a szenvedését másokért, Jézussal egyesül ebben. Ez óriási érték. A szenvedést akkor tudja jól viselni az ember, ha célt lát maga előtt.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 14-i számában jelent meg.