A nagyságnak és a törékenység szövetsége – XIV. Leó pápa első enciklikája (3. rész)

Az enciklikát több részben, Görföl Tibor teológus, egyetemi tanár, a Vigilia főszerkesztője segítségével mutatjuk be. A 3., záró részt adjuk közre.

Aki eljut XIV. Leó első enciklikájának utolsó, ötödik fejezetéhez, annak számára már egyértelművé vált, hogy

a Magnifica humanitas nem a mesterséges intelligenciáról szól, hanem a szociális enciklikák nemes hagyományát követve magáról az emberről, az emberi együttélésről és az egészséges emberséget fenyegető kortárs veszélyekről.

Korunk jelenségeinek áttekintése után az utolsó részben az egyházfőt elsősorban két jelenség aggasztja: a háború különféle megjelenési formái és az erkölcsi igényekről lemondó politikai magatartás.

Ami a háborút illeti, XIV. Leó szerint nagyon sok minden hozzájárul ahhoz, hogy a háború ismét általános jelenséggé vált a nemzetközi politikában. Szükség van hozzá a történelmi emlékezet elhalványodására: miközben lassan végleg eltűnnek közülünk azok, akik még elevenen emlékeznek a holokauszt és a két világháború borzalmaira, teret nyernek a történelmi manipulációk és a múlt torzító újraírásai, s azt eredményezik, hogy egyenesen elkerülhetetlennek tűnik a háború. De

még aggasztóbbak azok a kulturális jelenségek, amelyek előkészítik a talajt a háborúnak: a leegyszerűsítő üzenetek, a barátokat és ellenségeket megkülönböztető látásmód, a félretájékoztatás és a félelemkeltés (192).

Ezekkel a manipulatív eljárásokkal szemben pedig sajnos sokszor csupán „ügyetlenül” (185) szólalnak fel a béke mellett azok, akik elutasítják az erőszakot, és bár van néhány nagylelkű megnyilvánulásuk, nélkülözik az átfogó látásmódot.

Fotó: AFP

A Magnifica humanitas pontosan ilyen átfogó látásmódot akar kínálni, és közben a részletkérdéseket sem szeretné figyelmen kívül hagyni. A részletekről akkor esik szó, amikor XIV. Leó a fegyverkezés mögött húzódó gazdasági érdekekről, a nukleáris elrettentés hatékonyságába vetett remény megalapozatlanságáról és a mesterséges intelligencia bevonásával működő autonóm hadászati rendszerekről beszél. Átfogó látásmódot pedig meghökkentően határozott szavakkal kínál. Először is elődje,

Ferenc pápa nyomán világosan leszögezi, hogy már meghaladott lett az igazságos háború elmélete, amelyet túlságosan gyakran használtak fel a legkülönbözőbb háborúk igazolására (192).

Ez nagyon egyértelmű állásfoglalás, amely a korunkban indított és „igazságosnak” beállított háborúk megkérdőjelezésével egyenértékű. De nem kevésbé éles az a meggyőződés, amely szerint csak felelőtlennek minősíthető a „reálpolitika”, vagyis az a politikai „realizmus”, amely elkerülhetetlennek tartja az érdekérvényesítést, naivitásnak bélyegzi a béke igényét és utópisztikusnak tekinti a párbeszéd előmozdítását (205). Ez a fajta politikai beállítódás abban mutatja meg igazi arcát, hangsúlyozza XIV. Leó, hogy „félretájékoztatja” az embereket, „kifigurázza” és lejáratja ellenfeleit, „szisztematikusan félelem elhintésére” törekszik és „ellenszenvet” próbál kelteni bizonyos csoportok iránt (206). Ezzel csak annak adja jelét, hogy már hisz az igazság létezésében, és üres szónak vél minden erkölcsi elvet.

Az enciklika ötödik fejezetében így kapcsolódik össze egymással a háború elutasítása és az erkölcsi meggyőződéseken túllépő politikai magatartás elmarasztalása. Leó pápa kiemeli, hogy a keresztényeknek látniuk kell ezt a fajta „sötétséget” (211), de nem engedhetik meg maguknak, hogy tétlenül szemléljék. Ezért idézi, kissé meglepő módon, J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényéből Gandalf szavait: „Nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk; a miénk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek” (A király visszatér, Európa, Budapest 2020, 1295).

Naivitásnak tűnhet annak hangoztatása, hogy a mai viszonyok között minden egyes embernek van felelőssége, de Leó pápa elengedhetetlennek tatja e személyes felelősség tudatosítását.

Ehhez ismét egyaránt beszél részletkérdésekről és nyújt átfogó távlatot.

A részleteket ötféle magatartásforma ajánlásával (214–228) mutatja be. Javaslatai szerint mindenekelőtt a szavaink lefegyverzésére kell törekednünk, s tartózkodnunk kell a kifejezetten vagy burkoltan agresszív megnyilvánulásoktól. Másodsorban nem engedhetünk az igazságosság eszményéből, mert igazi béke csak igazságosságból születhet. Nem kevésbé fontos, hogy ne maradjunk közömbösek, mert bizonyos konfliktusokban igazságtalan dolog a semlegeség: ha „a civil lakosságot bombázzák”, ha „kórházakat vagy alapvető infrastruktúrát támadnak meg”, ha „gyerekeknek válnak kiszolgáltatottá az erőszaknak” (216), akkor el kell utasítanunk ezt a botrányt. Elengedhetetlen továbbá a párbeszéd újraélesztése és diplomácia alkalmazása.

XIV. Leó belátja, hogy a nagy nemzetközi szervezetek, például az ENSZ pozíciója mára igen meggyengült, de ez nem tartja vissza attól, hogy továbbra is reménnyel tekintsen a többoldalú együttműködésre és a nemzetközi szervezetek tevékenységére.

Végül a dokumentum zárószakaszában ismét egészen személyes módon lép az olvasó elé XIV. Leó pápa, és nyilván nem véletlen, hogy a nagy keresztény hagyományból (Pierre de Bérulle mellett) Szent Ágoston szavaival zárja okfejtését. Szent Ágoston azért fontos az egyházfőnek, mert azt az „eucharisztikus lelkiséget” képviseli, amely „a szeretetben megvalósuló egyházi egységet” helyezi középpontba (234). Ha mindannyian Krisztus Teste és Testének tagjai vagyunk, mondotta egykor az észak-afrikai egyházatya, akkor a saját szentségünket látjuk magunk előtt az oltáron, és a saját szentségünket vesszük magunkhoz, amikor Krisztus Testében részesülünk. Az eucharisztikus Krisztus, akit a Magnifica humanitas lezárása az olvasó elé állít, szegény és sebezhető emberi testben jelent meg a földön, és „szegénysége és védtelensége azokat az embereket idézi emlékezetünkbe, akiket megfosztottak méltóságuktól és elnémítottak” (231).

XIV. Leó azt kéri a mai katolikusoktól, hogy ne meneküljenek vallási szentimentalizmusba, és ne húzódjanak vissza saját kicsiny világukba (236). Azt kéri tőlük Krisztus, hogy vállalják a „nagyságnak és a törékenységnek azt a szövetségét”, amelyet a megtestesült Isten is vállalt. Ehhez mindegy alulnézetből kell tekinteniük korukra és a történelemre: az áldozatok és a szenvedők perspektívájából kell nézniük mindent.

Ha elfogadják az emberi határokat, ha megőrzik a testi közelséget egymással, és közben szembenéznek a „sötétséggel”, akkor talán azt az „ügyetlenséget” is levetkőzik, amellyel cinkossá válnak koruk minden erkölcsre vak cinizmusában.

Fotó: Vatican Media; AFP (jelzett kép)

Magyar Kurír