A pap küldetése másokat egészen közel vezetni Istenhez – Pappá szentelték Timár Dániel jezsuitát

András Attila tartományfőnök köszöntőjében visszaidézte Székely János püspöki jelmondatát: Mindenki Őérte él! Ez a mély jelmondat „ma különösen is kibontakozik közöttünk, amikor egy rendtársunkat felszenteli, hiszen a papi hivatás lényege, hogy Krisztusért éljünk, és másokat is az Ő életébe kapcsoljunk be” – hangsúlyozta.

András Attila úgy mutatta be rendtársát a püspöknek és a híveknek, mint aki érettebb életkorban válaszolt az Úr hívására, de már a Jézus Társaságába való belépése előtt is tudatosan az Egyház szolgálatának szentelte életét.

„Rendtársai csendes, szelíd és figyelmes emberként ismerik, aki meglátja mások szükségleteit, és készségesen, gyakran észrevétlenül segít. Megbízható, felelősségteljes, akire nyugodt szívvel lehet feladatokat bízni. Könnyen megismerhető személyiség, akinek jelenléte bátorító és összetartó erő a közösségben” – emelte ki a provinciális.

Útja során megélt kérdései és nehézségei Timár Dánielt nem eltávolították Istentől, hanem elmélyítették vele a kapcsolatát. Imádságos ember, aki nemcsak saját lelki életére figyel, hanem másokat is segít az Istennel való kapcsolatuk elmélyítésében. Hivatását komolyan és szabadon vállalja. Hosszabb belső megkülönböztetés után kérte a szentelését, amikor azt belsőleg megérettnek látta – mondta Timár Dánielről a magyar tartományfőnök.

Székely János püspök szentbeszédében hangsúlyozta: Jézusban föltárul Isten szíve és a Szentháromság titka. Az Atya minden fényt átad, semmit sem tart meg, a szeretet örök eksztázisában él. A Fiú, mint tükör, minden fényt befogad és azonnal visszasugároz. A Szentlélek maga a fény, amely árad Atya és Fiú között. A papi küldetés is ebből a titokból fakad. „A pap a vőlegény barátja, aki odasegíti a menyasszonyt, az embert a vőlegényhez, Istenhez.” Emlékeztetett: Isten gyermekei vagyunk, nem szolgák, nem elvárásokat kell teljesíteni, hanem végtelenül szeretett fiai és leányai vagyunk Istennek.

A püspök felidézte, hogy miután Mózes a Hóreb hegyén találkozik a lángoló csipkebokorban Isten titkával, nagy vágya, hogy elvezesse oda a népét. Aztán elvezeti Isten népét a Hórebhez, és ők is látják, ahogy hatalmas tűzben Isten leszáll a hegyre, megjelenik nekik. Mint mondta: minden pap életének van egy titokzatos élő csipkebokra, ahol átéli Isten végtelen szeretetét. „Azt kívánom, élj Isten közelében, légy a barátja, mint Mózes az isteni tűz mellett, töltekezz belőle, és tudj másokat is újra és újra odavezetni.”

Székely János idézte Remete Szent Antalt, aki azt mondta a szerzetesekről: egyesek megrekedtek az úton, elbuktak, mert saját munkájukra építettek. „Ne a magad erejére, hanem Isten kegyelmére építs. Tenyerén tart és veled van. Szeretetből hívott, nem hagy el. Nem az a kérdés, fogom-e bírni derűsen egy életen át, hanem hogy bízom-e őbenne, aki meghívott, aki velem van, az életem sziklája.”

„Légy jókedvű, adakozó, aki soha nem bánja meg és nem vonja vissza, amit Istennek ígért. Örömmel, szeretettel, derűvel tedd fel az életedet az oltárra” – kívánta a szentelendő papnak a püspök.

Az ünnepi szertartáson a szentelés fő pillanataként Székely János, mint az apostolok utóda, imádsága és kézrátétele által átadta a Krisztustól kapott lelki hatalmat és küldetést Timár Dánielnek. Ezután minden jelenlévő pap csendben megáldotta a felszentelt áldozópapot, jelezve, hogy befogadják őt a papi közösségbe.

Beöltözésében Hiba György és Koronkai Zoltán rendtársai segítették. Timár Dániel ezután már együtt állt az oltárnál paptársaival és közösen mutatta be velük a miseáldozatot.

A szentmise végén Timár Dániel számos közösségnek megköszönte, hogy együtt voltak vele az úton: zalaegerszegi, nagykanizsai, budapesti plébániai közösségeknek és imacsoportoknak, a győri bencéseknek és osztálytársainak, a krakkói és tallini domonkosoknak, a Jézus Szíve Társaságának és a Sacre Coeur nővéreknek, valamint genovai és római közösségeinek, ahol több évet töltött el.

Timár Dániel szentelése előtt egy interjúban arról beszélt, hogy jezsuitának lenni azt jelenti, hogy Jézus társa vagy a mindennapokban. „Ez persze igaz minden keresztényre. Ami a mi karizmánkban különösen fontos, az az imádság és az apostoli élet feszültségében való létezés: egyszerre szemlélődni, mélységet megélni Jézussal, és ebből kiindulva szolgálni az apostoli munkában. Ez egy nagyon szép dinamika. A következő a megkülönböztetés, amit jezsuitaként elsajátítunk: próbálunk élni és másokat is tanítani rá. Fontos megemlíteni, hogy nemzetközi közösség vagyunk, és ez a formációnkban is megmutatkozik. Végül pedig felidézem, hogy amikor Szent Ignácnak megjelenik a keresztet vivő Jézus, azt mondja: »kegyes leszek hozzád Rómában«. A keresztjét hordozó Jézus és Ignác találkozásában van valami nagyon bensőséges, nagyon mély. Ennek a bensőséges, mély Isten- és Jézus-kapcsolatnak a megélése az, amire mindannyian meghívást kaptunk jezsuitaként.”

Forrás: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Szöveg: Gianone Péter

Fotó: Pásztor Péter

Magyar Kurír