Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Fejérdy András történésszel, egyetemi tanárral, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézete Újkori Történeti Tanszékének oktatójával.
– Mi volt az oka annak, hogy a rendszerváltás idején nem kerültek nyilvánosságra az ügynökakták?
– Abban a változásokkal teli időszakban két érdek ütközött egymással. Egyrészt szembe kellett volna néznünk a múlttal, másrészt arról is döntést kellett hozni, hogy ki az, aki a demokratikus közéletben részt vehet, és ki nem. Vagyis ez nem is annyira szakmai probléma volt, hanem sok tekintetben inkább politikai akarat kérdése. Az utolsó pártállami miniszterelnök, Németh Miklós állítólag egy több tucat, mások szerint akár több száz nevet tartalmazó listát adott át Antall Józsefnek, az első demokratikus adminisztráció vezetőjének. Antall több politikusnak is odaadta zárt borítékban a rá vonatkozó anyagot, de az MDF vezette kormányzat tartózkodott attól, hogy mélyebbre ásson, mert meglátásuk szerint ez veszélyeztette volna az állam, de legalábbis a kormány működőképességét. Az első szabadon választott országgyűlésben valószínűleg harminc-hatvan képviselő lehetett érintett. Emellett ez nemzetbiztonsági kérdésnek is minősült: az sem volt mellékes, hogy a szolgálatok hogyan állnak át a demokratikus rendszerre, milyen kapcsolatok élnek még, amik fontosak.
– Lehet-e tudni valamit arról, hogy a társadalom mekkora részét érintette valamilyen módon az ügynökkérdés?
– A rendelkezésre álló anyag nagyságrendileg négyezer-hatszáz iratfolyóméter. Ebben nagyjából egymillió emberről van adat valamilyen kategóriában. A történészek kutatásai jórészt becsléseken alapulnak, mert az '56 előtti anyag jelentős része odaveszett, de 1989–90-ben is voltak iratmegsemmisítések. Az eddig kutatható dokumentumok java része az '50-es évek végére, a ’60-as és a '70-es évekre vonatkozott.
A kirajzolódó mintázatok és a tovább élő, töredékes anyagok alapján mintegy százötvenezer főre teszik a hálózatba rövidebb-hosszabb periódusban beszervezett emberek létszámát. A most nyilvánosságra kerülő anyag nagyságrendileg hatvanezer személyre vonatkozhat.
– Sokszor beszélnek arról, hogy a fő felelősök a rendszer működtetői, az államvédelem vezetői, a tartótisztek voltak, de vajon miben marasztalhatók el igazán azok a civilek, akiket beszerveztek?
– Szerintem az egy torz múltképből, emlékezetkultúrából adódik, hogy ennyire túlhangsúlyozottá vált az ügynökkérdés. Annak a leegyszerűsítő narratívának a következménye ez, ami a történelem szereplőit tettesre, áldozatra és ellenállóra akarja leszűkíteni. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse rendkívül igaz, mert
a diktatúra lényege, hogy valamilyen formában szinte mindenki szem a láncban: a hatalommal való együttműködés széles társadalmi jelenség volt.
Mi ebből emeljük ki az ügynökök kérdését, és erre összpontosítunk. Meg szoktunk feledkezni például arról, hogy nagyságrendileg egymillió párttag volt az országban. Ők ugyanúgy a rendszer működtetői voltak, csak más szinten.
Az ügynök valamiképpen a pártállami kollaboráció jelképévé vált, és elhomályosított minden mást, ami mögötte van. De hogyha tágabb megközelítést alkalmazunk, akkor világossá válik, hogy a diktatúra működtetésében akarva-akaratlanul nagyon sokan részt vettek. Az is kétségtelen, hogy a hivatásos állományra vagy a rendszer közvetlen működtetőire vonatkozó adatoknak a közérdekűsége erősebb, mint mondjuk egy kényszerhelyzetben beszervezett ügynöké, mert más a felelősségük súlya. De a hivatásos állomány listájának puszta közzététele sem megoldás. A diktatúra és az állambiztonság rendszere akkor érthető meg, ha a működési modelleket, a hivatali szerepeket, a döntéshozatali folyamatokat részleteiben feltárjuk.
Az erkölcsi felelősség megállapítása szempontjából a fő probléma abból adódik, hogy
a hálózati rendszerben született iratok nem tényleíró dokumentumok. Alapos, értő elemzés nélkül erkölcsi ítéletet hozni arról, hogy kinek mi a felelőssége, lehetetlen, sőt még ezzel együtt is nagyon nehéz.
Vajon egy ügynök olyan adatokat szolgáltatott, amelyek nem okoztak kárt senkinek, vagy tényleg rosszindulatúan jelentett a számára nem szimpatikus emberekről? Vagyis igazából egy lista, vagy akár a nyilvántartás közzététele ebből a szempontból semmit nem fog megoldani.
Azt is hozzátenném, hogy történészként én nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy erkölcsi ítéletet mondjak bárkiről. Anélkül, hogy relativizálni akarnám a besúgás erkölcsi súlyát, azt gondolom, a történész feladata nem az ítélkezés, hanem a korszak minél teljesebb megértése, és ezen belül annak feltárása, hogy az adott kontextusban egy konkrét személy döntése milyen kényszerek vagy érdekek közepette született meg.
– A magyar közélet jelenleg nem alkalmas a higgadt és nyugodt értékelésre. Ehhez mindenképpen szükség lenne némi időre. Ennek fényében valójában mire ad majd lehetőséget ez az intézkedés?
– Igen, kétségtelenül van benne kockázat. Bár ez eddig is benne volt, mert nem igaz, hogy eddig ne lehetett volna hozzáférni ezekhez a dokumentumokhoz. A kutatási engedéllyel rendelkező személyek – történészek, újságírók – számos emblematikus figurát: sportolót, zenészt vagy egyházi személyt megneveztek már. A most a nagy nyilvánosság számára megismerhetővé tett, viszonylag nagy adatmennyiségnek elsősorban helyi, kisebb közösségeket érintő következményei lehetnek.
Megingathatja az emberek közötti bizalmat, feszültséget okozhat a családokban, baráti és ismeretségi körökben.
Ha például valakiről kiderül, hogy a múltban együttműködött az állambiztonsággal, az alapjaiban változtathatja meg a róla kialakult képet, és akár évtizedes személyes kapcsolatokat is próbára tehet. Arra is számítani lehet, hogy lesznek, akik ügynökre vadásznak és vádaskodni fognak. Ugyanakkor szerintem szembe kell néznünk a múlttal, ennek pedig elengedhetetlen része az állambiztonsági iratok megismerése is. Ehhez bátorság és higgadtság kell. De hogy ez mennyire van meg, az jó kérdés.
A szakmának, a történészeknek, a levéltárosoknak – és úgy látom, ebben nagyon nagy az összhang – kétségtelenül fontos feladatuk lesz az edukáció.
Segítenünk kell a társadalmat abban, hogy helyesen, a maguk súlyán és helyén értelmezzék ezeket a dokumentumokat, és ne vonjanak le belőlük messzemenő következtetéseket.
Ne feledjük, hogy a történelem vizsgálata egy szakma. Elengedhetetlen a dokumentumok forráskritikai feldolgozása, ami nem megy egyik napról a másikra.
– Ha valakinek a neve szerepel valamilyen listában, az biztosan ügynök volt?
– Semmiképpen sem. A fennmaradt dokumentumok töredékessége és jellege miatt nagyon fontos elkerülni azt a téves következtetést, hogy aki szerepel a listán, az „bűnös”, mint ahogyan azt is, hogy ha nem szerepel rajta, akkor „ártatlan.” Részben ezért biztosít lehetőséget a törvény arra, hogy az érintett vagy a családja pontosító információkat fűzzön a közzétett dokumentumhoz. Ezek az eredeti iratok mellett kapnak helyet, így a dokumentumban foglaltakat és az érintettek szempontjait együtt lehet majd mérlegelni.
– Milyen dokumentumokat hoznak most nyilvánosságra?
– Három típusról beszélhetünk. A „hatos kartonokat” a hálózati személyek nyilvántartására használták. Mintegy ötvenöt-hatvanezer karton áll rendelkezésre. Ezeknek az első oldalán a személyi adatokkal, a hátoldalán pedig a hálózati munkára vonatkozó információkkal – például fedőnév, a beszervezés körülményei, mikor szervezték be, mikor zárták ki – találkozhatunk. A beszervezési időre vonatkozó adatokból már bizonyos következtetéseket lehet levonni, hiszen ha valakit két hónapon belül kizártak, akkor az jó eséllyel azt jelenti, hogy nem volt hajlandó az együttműködésre. De ha valaki évtizedeken keresztül szerepelt a hálózati nyilvántartásban, és esetleg azt is látjuk, hogy a hírszerzés vagy a kémelhárítás is kölcsönvette, az azt mutatja, hogy olyan információkat szolgáltatott, amelyekkel az állambiztonság elégedett volt.
A következő típusba az úgynevezett mágnesszalagokról kinyert adatok tartoznak. Ezzel kapcsolatban azt kell tudni, hogy ez nem egy hiteles nyilvántartás, hanem a kommunista Belügyminisztérium belső adatbázis-segédlete. Már az ’50-es években elindult egy egységes gépi priorálási rendszer kiépítése, ezt a későbbi évtizedekben számítógépes adatbázissá alakították, és az ebben szereplő adatokat mágnesszalagokra rögzítették. Ez valójában arra szolgált, hogyha a különböző szolgálatok egy adott személynél meg akarták nézni, hogy máshol tagja-e már a hálózatnak, akkor lehetőségük legyen erre, és az illetőt „kölcsön tudják kérni” egymástól, ne a nulláról kezdjék a beszervezését. Ez azonban egy töredékes lista, vagyis erős forráskritikával kell olvasni. Az adatok kinyerése sem volt egészen egyértelmű, ráadásul nem csak hálózati személyeket, hanem más neveket is tartalmaz.
A harmadik kategória, ami nem most november 4-én, hanem majd csak februárban kerül nyilvánosságra, az úgynevezett B-dossziék. Ebben az esetben a beszervezés során keletkezett iratanyagokról van szó. Ezek háttér- és környezettanulmányok, valamint a beszervezés folyamatában készült dokumentumok. Kilencezer van belőlük.
– Lehetséges az is, hogy valamilyen vonatkozó irat mégsem kerülhet nyilvánosságra?
– Igen, mindegyik kategóriában lesznek olyan érzékeny adatok, amiket nem osztanak meg a közvéleménnyel. A hatos kartonokon állnak olyan azonosítószámok, illetve bizonyos érzékeny, személyes – vallási hovatartozásra, szexuális irányultságra, betegségekre utaló – vagy harmadik személyre vonatkozó adatok, amik nem kerülhetnek nyilvánosságra. Nagyjából ugyanez vonatkozik a mágnesszalagokra és a beszervezési dossziékra is.
– Az egyházakat, egyháziakat is megtalálhatjuk esetleg ezekben az iratokban?
– Az állambiztonság számára az egyházak fontosak voltak, tehát az egyházakon belül elég sok hálózati személy működött. A '70-es évek adataiból az rajzolódik ki, hogy százötven-százhatvan személy adott információt az egyházakról. Lehetett ez akár püspök, akár valamelyik egyházi személy sofőrje. Az, hogy a tudományos kutatás számára már eddig is hozzáférhetőeken túl most új adat előkerül-e, attól is függ, hogy a '80-as évek végének mindmáig a titkosszolgálatok kezelésében lévő iratanyaga kutathatóvá válik-e. Ez ugyanis – bár ismételten voltak kísérletek a titkosság indokoltságának felülvizsgálatára – eddig még nem került át a levéltárba. A törvény most egy, a korábbiaknál erősebb jogosítványokkal rendelkező bizottságot hozott létre, amelyben történészek és a titkosszolgálatok szakértői vizsgálják felül, mi az, aminek a titkosan tartása indokolt, és mi az, aminek nem. Ha így a '80-as évekből újabb iratok kerülnek át a levéltárba és válnak kutathatóvá, akkor a rendszerváltás időszakában zajló folyamatokat az eddigieknél teljesebben meg lehet majd ismerni. Értelemszerűen előfordulhat, hogy eddig nem ismert egyházi érintettség is felbukkan ezekben a dokumentumokban.
– Mit várhatunk ettől az intézkedéstől társadalmi szinten? Elvezethet ez valamiféle megbékéléshez, vagy újabb frontvonalakat nyit?
– Azt hiszem,
egy társadalom soha nincs teljesen felkészülve arra, hogy szembenézzen a történelmének egy ilyen traumatikus fejezetével. A tabuk feloldása és a múlt feltárása mégis szükséges. Ahhoz azonban, hogy ez valóban a társadalmi megbékélést szolgálja, és ne újabb megosztottsághoz vezessen, fontos, hogy elkerüljük a leegyszerűsítő, fekete-fehér olvasatot.
Ha valaki azzal szembesül, hogy az ismerősei vagy akár a családtagjai között is volt érintett, és esetleg még beszélgetni is tud vele a történtekről, könnyen ráébredhet, mennyire összetett kérdésről van szó.
Fel szoktam tenni magamnak a kérdést: vajon hasonló helyzetben én hogyan döntöttem volna? Érdemes mindenkinek elgondolkodnia ezen, mielőtt ítélkezne. Évtizedek távlatából, az íróasztal mellől nagyon könnyű egyértelmű erkölcsi ítéleteket megfogalmazni. Ha azonban megpróbáljuk megérteni, milyen körülmények között, milyen kényszerek és választási lehetőségek között kellett az érintetteknek dönteniük, árnyaltabb képet kaphatunk a történtekről. Ez természetesen nem jelenti a személyes felelősség elmosását, de segíthet abban, hogy a múlt feltárása ne pusztán újabb vádaskodáshoz, hanem mélyebb megértéshez vezessen.
Fotó (archív): Merényi Zita
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 1-jei számában jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria



