A trienti liturgia rituális szerepvesztése (1. rész)

Ötven éve terjedt el a világegyházban a római liturgia jelenlegi rendes formája, amely valamennyi nép nyelvén gazdag szövegalkalmazási forrásokkal segíti a hívőket a liturgikus cselekményekbe való tudatos és tevékeny bekapcsolódásba. A liturgikus reform nem a II. vatikáni zsinaton kezdődött, hanem a 20. század első évtizedeiben indult liturgikus mozgalomban felmerült gyakorlati és tudományos kérdésekre adott részegyházi és centrális válaszkeresés keretében kezdett formálódni. A változási szükséglet elsődleges oka az akkor majdnem négy évszázada alig aktualizált egyetlen római liturgia, a trienti rítus eszközalkalmazási és szimbólumértelmezési készletének teljes kiürülése volt.

A trienti zsinat (1545–63) három ülésszakban tizennyolc éven át tartó egyetemes törvényhozó fórumként számos, a középkor végére égetően szükséges változtatást eredményezett. Egyrészt a hitújítás és a könyvnyomtatás, valamint az egyházkormányzati rendszer által felmerülő problémákra, lehetőségekre kellett tanítóhivatali és ekkleziológiai választ adni, másrészt szükség volt a liturgikus források és azok alkalmazási rendjének egységesítésére. Ebből a célból intézményesen uniformizálták a papnevelést és a teológusképzést, ami évszázadokon keresztül hatékony eszköznek bizonyult.

Az ókortól kezdve jellemzővé vált a liturgiára, hogy nem az egész Egyházra jellemző, egyforma és mindenki számára azonos módon értelmezett rendszerként működött, hanem elsősorban a részegyházi keretek között terjedt és fejlődött, ami a középkor végére azt eredményezte, hogy pár száz kilométeres távolságokban szinte teljesen eltérő és egymás számára alig értelmezhető rituális metódusok keletkeztek. Amíg az Egyház tanítását az egész világon tiszteletben tartották és hitegységben vallották mindazt, amit a liturgikus cselekményekben előadunk; nem jelentett problémát a liturgia decentralizált megjelenése. A hitújításnak is nevezett reformáció szentségtani és egyháztani teológiai képletmódosulásait követően azonban az Egyház és a liturgia egysége érdekében centralizálni kellett valamennyi szertartást, elsősorban a szentmise bemutatásának a rendjét.

A zsinaton közreműködő püspökök nem egy „trienti liturgiát” akartak létrehozni, hanem a világegyház liturgikus rendjének egységesítése, működésének és szimbólumkészletének egyértelművé tétele, valamint a könyvnyomtatás lehetőségének lehető legteljesebb felhasználásával az új egységes forrás (Missale Romanum, 1570) elterjesztése volt. Korábban a helyi püspökségek és kolostorok a saját rituális hagyományuknak megfelelő liturgiákat végeztek (metzi, Sankt Gallen-i, beneventumi, esztergomi, budai, nyitrai stb.), amelyek a korábban alkalmazott hagyományanyag részbeni bővülésével és átrétegződésével keletkeztek. Nagy mértékben lehetőséget biztosítottak a helyi gyakorlatban kialakult népi jámborság és legendáriumok lelkiségi repertoárjának érvényesülésére, azonban a hitújításra reagáló tanítóhivatali reflexió számára stabilabb teológiai és rituális eszközalkalmazási lehetőséget nyújtó, központilag szervezett és forrásközléssel támogatott liturgia létrehozatala volt a cél.

(Folytatjuk.)

Forrás és fotó: Hitvallás/Győri Egyházmegye

Magyar Kurír