A tudást önmagáért kell művelni és szeretni – Beszélgetés a Stephanus-díjas Szovák Kornéllal

Nézőpont – 2022. május 22., vasárnap | 20:59

A Szent István Társulat idei könyvhetének Stephanus-díjazottja irodalmi kategóriában Szovák Kornél Széchenyi-díjas klasszika-filológus, történész, az ókori és a középkori magyar történelem forrásainak kutatója, több könyv szerzője. Vele beszélgettünk.

– Viszonylag szegény családból származik. Bocsásson meg a kérdésért, de a több nyelven beszélő középkorkutatók általában nem ilyen közegből származnak. Hogyan lett mégis történész?

 – Nyugat-Magyarországon, Sárváron születtem. Egy Sárvár melletti, ötszáz lelkes kis faluban, Bejcgyertyánoson nevelkedtem. A falu Árpád-kori, a Bejc nemzetség birtokoscsalád volt. Részben régi módos gazdák lakták a települést, illetve uradalmi cselédek. A születési esélyeim legfeljebb a sárvári vagongyárig mutattak volna, nálam valószínűleg sokkal tehetségesebb fiatalok addig tudtak eljutni. Azt, hogy ki tudtam törni ebből a világból, édesanyámnak köszönhetem, aki megálmodta, hogy a fiából értelmiségi, nadrágos ember lesz, ahogy ezt annak idején a szülőfalumban mondták. Édesanyám a helyi termelőszövetkezet idénymunkása volt, és az egyik kolléganőjétől hallotta, hogy van egy bencés gimnázium Nyugat-Magyarországon. Ez megragadta a képzeletét. Rávette apámat, hogy írassanak be oda. Apám paraszti családból származott, a fogához verte a garast, nem nagyon értette, hogyha ingyenes az oktatás Magyarországon, akkor miért adja a fiát olyan gimnáziumba, ahol fizetni kell. De persze ő is jót akart a gyerekeinek, megtett mindent az érdekünkben. Így aztán elvittek a szüleim Pannonhalmára, a bencés gimnáziumba. Előtte nem ismertem ezt a helyet, akkor láttam először, egy pillanat alatt beleszerettem, és attól kezdve ragaszkodtam Pannonhalmához.

Tizennégy évesen kikerültem a családi környezetemből és a szülőfalumból, egy teljesen más világba keveredtem. Harmincnégy-harmincöt fős osztályba jártam, az osztálytársaim többsége budapesti volt, mi, falusiak kisebbségben voltunk.

A szülőfalunk neve lett a becenevünk, Gérce, Polány, Gamás. Én csak azért nem lettem Bejcgyertyános, mert a többiek nem tudták megjegyezni.

Rengeteget köszönhetek a bencés atyáknak. Hatalmas tudású tanáraink voltak, az ötvenes években megszenvedték a kommunizmust, tiszta értékrendet képviseltek. Pályakezdő tanáraink is voltak, a jelenlegi emeritus főapát, Várszegi Asztrik volt a történelemtanárom. Nagyon világos tanítást kaptam, amelynek volt egy hitbéli, vallásos vonása. Ez később mindig segített eligazodnom a világ dolgaiban, illetve közéleti és tudományos vonatkozásban is. A tanáraim azt tanították Pannonhalmán, hogy a tudást ingyen adják, és önmagáért kell művelni és szeretni. Belém nevelték azt is: kell, hogy az emberben legyen egyfelől alázat, nyitottság a diskurzusra, másfelől pedig szeretet és irgalom, s

ne az egész világ megjavításán fáradozzunk, hanem a környezetünket próbáljuk meg jobbá tenni.

– Latin–történelem szakon végzett az ELTE-n. Történetírói munkásságában kiemelten foglalkozik államalapító királyunkkal, Szent Istvánnal, illetve Szent Lászlóval. Mi az, ami különösen megragadta e két, korszakosan nagy uralkodó személyében?

– A középkor iránti érdeklődésem még a szülőfalum világába nyúlik vissza. A Rába partján nőttem fel, ott rengeteg az Árpád-kori emlék, a csempeszkopácsi és a jáki templom, az újlaki temetőkápolna, telis-tele van ez a környék történelmi emlékekkel. Meg hát mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Hál’ Istennek, a községi könyvtárban nagyon sok középkori témájú könyvet találtam. Pannonhalmán megerősödött ez irányú érdeklődésem. Az épületek is ezt sugallták, és a tanáraim habitusa, életmódja is tiszta középkor volt számomra.

Az érdeklődésemhez és a lelkemhez mindig is a középkor világa állt közel. Az foglalkoztatott, hogyan lett az ókori emberből középkori, miként változott meg a gondolkodása. Azok a területek érdekeltek, ahol ezek a változások megragadhatók.

Az egyetemes középkorban ez a Karoling-korszaknak a VIII. századtól a X. századig terjedő időszaka. A magyar történelemben pedig a XI. század, Szent István kora, az elején a paradigmaváltással. Nagyon izgatott, hogyan lesz a pogány magyar társadalomból keresztény társadalom egészen különleges és Nyugat-Európában párját ritkító módon. Milyen okok, ösztönzések álltak amögött, hogy a magyar nagyfejedelmek végül a latin rítus mellett kötelezték el magukat, és milyen erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy egy társadalom értékrendje ennyire megváltozzon. A XI. század egyike volt a magyar történelem legvérzivatarosabb századainak trónharcokkal, polgárháborúkkal, pogánylázadásokkal, templomrombolásokkal. Kegyetlen korszaka volt ez a magyar történelemnek. Mindazt, amit István felépített, László konszolidálta, ő állította helyre azt a rendet, amit a nagy előd megteremtett, de később szétzilálódott. Nagyon különleges volt a világ a XI. században, nemcsak itthon, de Nyugat-Európában is.

– Mire gondol?

– A magyar történelem keresztezte a nyugat-európait. Nyugat-Európában éppen az invesztitúraharc zajlott, a pápa és a német-római császár egymásnak feszültek; a küzdelem a köztük lévő alá- és fölérendeltségi viszonyokról szólt. Mivel az erők kiegyensúlyozottak voltak, ezért keresték a partnereket. Magyarországon ugyanez volt a helyzet, a szembenálló felek külföldön kerestek szövetségest. Ez a kettő összetalálkozott. A magyar történelem egy pillanatra a nyugat-európai történések fókuszába került, meghatározó tényezővé vált.

– Szent László alakja számomra a megbocsátást és a megbékélést testesíti meg, hiszen nagyapját, Vazult István király megvakíttatta, fülébe forró ólmot öntetett, mégis ő volt az, aki kezdeményezte a pápánál az államalapító szentté avatását.  

– Modern politikai gondolkodásunk kategóriáit nem szerencsés visszavetíteni ezer évre. A középkor embere soha nem cselekedett tisztán politikai megfontolásokból, mindig vallási és más emberi mérlegelések is álltak tettei és döntései mögött. Fiatalkoromban nagyon vonzó volt számomra az ír és az olasz világ, mert úgy éreztem, e kettőben ragadható meg a középkor sajátossága, az, hogy rendkívüli szélsőségek éltek együtt, a kegyetlenség mellett a szeretet szélsőséges megnyilvánulásai. Írországban a fegyveres függetlenségi mozgalom, Olaszországban a maffia, s ezek mellett mindkét országban az emberség és az irgalom – ez két egészen különleges zárványa a mai világunknak. Tanulmányaim során ezt érzékeltem Szent László személyiségében is. Egyértelműen trónkövetelő volt.

– Hiszen volt törvényes királya az országnak, Salamon.

– Igen, akitől Lászlónak el kellett vennie a királyságot ahhoz, hogy az ország a kezébe kerüljön, vagy legalábbis megszerezze a hatalmat. Másfelől egészen biztos vagyok abban, hogy mélyen hitte: az ország sorsát az ő kezébe tette a gondviselés. A megbocsátás pedig a családjában is előfordult, már korábban. A közelmúltban a tihanyi ásatások kapcsán újra fókuszba kerültek többé-kevésbé ismert történetek. Tudjuk, hogy I. András király, Tihany alapítója és az öccse, Béla herceg, majd I. Béla néven király véres harcokat vívtak egymás ellen, melyek végén 1060-ban András belehalt a harc során szerzett sebesülésébe. Béla került hatalomra. András családja osztrák földre menekült, őt magát csak az öccse temethette el. Fönnmaradt egy olyan forrástöredék, amely szerint a bátyja lelki üdvösségéért Béla király adományt tett a tihanyi monostornak. A szeretet és az érdekellentétből fakadó kegyetlenség tehát megfért egymás mellett László családjában. Abban a korban Lászlónak nehéz volt szembenéznie azzal, hogy a trónra volt is joga meg nem is. Mivel Béla volt az apja, király fiának született, de az ellenfele, András fia, Salamon, az unokatestvére is az volt, ráadásul őt törvényesen megkoronázták. Ugyanakkor szembe kellett néznie azzal a kulturális, lelki, szellemi hagyatékkal, hogy ki a dinasztia valódi alapítója.

Mi Árpádoknak nevezzük őket a XVIII. századtól szokásos megnevezéssel, ők magukat szent királyok nemzetségének hívták. Ha előkerült a dinasztia alapító személye, azt nem Árpádban, hanem Szent Istvánban látták.

Márpedig a dinasztikus vérségi jog mindig is rendkívüli jelentőségű volt a történelemben. Lászlónak azzal a helyzettel kellett szembenéznie, hogy tény és való, kegyetlenséget követtek el Vazullal, a nagyapjával szemben, ám neki mégis azt a rendet kellett helyreállítania, ami az ország sorsát, jövőjét biztosította.

– Széchenyi-díjas történészként idén Ön kapta a Stephanus-díjat. Egy ilyen elismerés egyúttal az időleges összegzés, a dolgok végiggondolásának ideje is?

– A díjak meglepetésként érik az embert, és ilyenkor valóban végiggondolja, mi lehet az oka annak, hogy ekkora megtiszteltetés érte. Remélem, ezek a kitüntetések elsősorban annak a tudományterületnek szólnak, amelyet magam is művelek, és ha netán jól vagy legalábbis elfogadható színvonalon teszem ezt, az rendkívül boldogító öröm számomra.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 22-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria