Aki megírta a magyar irodalom legnagyobb verssorát – 220 éve született Vörösmarty Mihály

Kultúra – 2020. december 1., kedd | 20:48

Van egy vers irodalmunkban, és van egy verssor, lassú, fájdalmas sor, ugyanakkor az egyik legnagyobb, legszebb magyar nyelven írt versmondat. És van egy másik vers, amely mintha felelne rá. Költők és versek találkozásának felidézésével emlékezünk az 1800. december 1-jén született Vörösmarty Mihályra.

Vannak versek, és az Előszó ilyen, melyeket inkább csak hordozni lehet, megérteni nem, vagy ha mégis, csak egyféle módon: „a költő művében való intuitív elmélyedéssel”. Szerb Antal szavai ezek, a Magyar irodalomtörténetből, a Vörösmartyról szóló részből.

Vörösmarty Mihály kapcsán mindig a lángoló fantáziát szokás kiemelni, a képek, a zene, bizonyos villanások csodálatos, senki más költőnk nyelvét így át nem ható összjátékát. Babits írja: „…színek és villogások áradtak felém a könyv lapjairól. És valami végtelen és végtelenül gazdag muzsika. Vörösmarty nagyságát akkor kezdtem igazán megérteni, mikor rájöttem, hogy a költészetet nem a »mondanivaló« teszi. Nem prózában leírható mese vagy téma, hanem sokkal inkább épp a színek, villogások és zenék.” Kosztolányi így érzékelteti ezt: „Költészete nem egy hangszer, hanem minden hangszer együttvéve, egész zenekar. […] Hangszere a »vész zongorája«, velőket rázó húrokkal.”

A kései nagy versben, az Előszóban valóban a vész zongorája szólal meg, és a vészről zenél. Harsog, zúg, de van néhány sor, amelyet csak suttogni képes. Például ezt: „A vész kitört.” És nyomában olyan rémlátomás bomlik ki, aminek emlékétől nehéz szabadulni. „Vörösmarty képzeletének valami megszállottság-jellege van – idézek ismét Szerb Antaltól. – Úgy érezni, mintha nem volna ura saját képeinek, nem ő költi azokat, hanem azok kényszerítik, hogy költsön.” Az Előszó képeit addig uralja csak a költő, amíg ünnepről beszél és békéről és üdvöt hozó munkáról. Ami azután következik, az túl van a teremtő fantázián. És mai olvasók, tudatunkban, lelkünkben cipelve a 20. század katasztrófáit, rémülten állunk: ki ez a 19. századi magyar költő valójában? „A költő látnok is, apám oly igaz költő volt” – olvasom Vörösmarty Ilona visszaemlékezésében. Vörösmarty Mihály látnok volt. Az a rettenet, ami a szívében dobolt, ami az elméjében tombolt, nem következett-e be?

Bekövetkezett. És van egy költőnk, aki tanúja volt a katasztrófának, és hihetetlenül izzó szavakban és sorokban, nagy feszültséget hordozó versekben beszámolt mindenről. Ez a költő, Pilinszky János, nem lehet véletlen, erősen kötődött az Előszóhoz. Valahogy mintha nem tudta volna letenni ő sem, köze volt hozzá, tudta, hordozta magában, és mondta, nagyon sokszor elmondta… és végül a maga módján, azt hiszem, keresve a feloldozást, válaszolt is rá.

„…azokat a sorokat szeretem a legjobban, amik elemezhetetlenek, mert akkor csak arról lehet szó, hogy aki ezt leírta, az valami olyan mélységesen elmerült és eggyé vált azzal, amit leírt […] – mondta Pilinszky egy rádiós interjúban. – Mit elemzel Vörösmarty Előszó című versében, ennek első mondatán: »Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég«? Mitől ilyen tragikus? Szóval ez nyilván az átélésnek valami olyan foka, ami kiégeti a papírt, ami nem válik analizálható teljesítménnyé.”

Az Előszó sorai kiégetik a papírt, hallván égetik a dobhártyát. Kétségbeesve kérdezzük, hogy van-e kiút. Feloldozásért fohászkodunk a már bekövetkezett katasztrófák után, és kegyelemért, mert ha nem vigyázunk, nem következhetnek-e újabbak? Pilinszky egy filmismertetésében is idézi az Előszót, és a filmről való gondolkodás íratja le vele a mondatot, melyet bátran vonatkoztathatunk a versre is: „Megrázó intelem a jóra egy valóban diabolikus veszélyeztetettség órájában.”

Van az Előszóban egy versmondat, amit nem lehet elfelejteni. Ezt a végtelenül lassú sort is csak suttogni lehet. Pilinszky szerint a világirodalom egyik legszebb sora, Nemes Nagy Ágnes így fogalmazott: „…félve, vonakodva mondom ezt, mert nehéz a választás – a magyar költészet legnagyobb verssora”.

Most tél van és csend és hó és halál.

Nemes Nagy Ágnes egy haldokló egyre nehezebben kiejtett végső szavaiként elemzi e mondatot; a végső szavak közt is a legvégső a nyelvükben a sóhaj, a lehelet hangjával induló szó, a halál. „Mondhatok akármit, úgysem tudom megmagyarázni a nagy verssor csodáját” – teszi hozzá. Később arról is beszél nagyszerű elemzésében, hogy nem ismer olyan verset, amely jobban segít élni, mint az Előszó. „Az Előszó extra mértékben tartalmazza a túlélés vitaminjait.” Magyarázatot is ad, és ekkor szól a vers és Pilinszky János kapcsolatáról: „…az Előszó néhányunknak valósággal csoport-himnuszunk lett egy időben, együtt ülvén elnémított, ázott költők az ötvenes évek alagútjai mélyén. Sok verset olvastunk fel egymásnak akkor, de főleg az Előszót, és azt főleg Pilinszky. Mondogattuk azért mindnyájan, zümmögtük, motyogtuk, Vörösmarty a szánkból vette ki a szót. Világos, hogy ott ült ő is közöttünk, a barna-ősz szakállával, hallgatva (vagy mondva általunk?) a saját szavait. Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha netán kápolnásnyéki vendégünk nem írja meg az Előszót. A verssel való azonosulásnak ezt a fokát senkinek sem kívánom. A verstől való megragadottságot, a vers katarzisát mindenkinek.”

Pilinszky mondja az Előszót. Ki más? Költői hangjának alaptónusa oly hasonló! E legnagyobbnak tartott verssor szinte összefoglalja költészetét. A tél, a , a halál folyton jelen lévő motívumok verseiben, ahogy a csönd is – leginkább a szövegeket uraló minőségként. És van a korpuszban egy rövid vers, egy a „szálkák” közül, az Ahogyan csak, mely mintha épp ezt a verssort akarná kibontani, sűrítve. Tél, , halál mind kimondódik a szövegében, egyedül a csend nem (helyette a hallgatás). „Esti mise, téli vecsernye / éjféli Úrfölmutatás”… körül „a hó hallgat a meglepett / fák alján”. Közelebb segíthet a vershez a Pilinszky-napló egy félmondata: „…ahogy a világ miséjét Th. de Chardin megpillantotta.” XVI. Benedek pápát idézem: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.” Pilinszky víziója szerint: „úgy vérzenek jók, rosszak együtt, / bárányok, füvek, farkasok / halálunk monstranciájában”.

Utolsó korszaka verseiben a tél és csend és és halál fájdalmas tapasztalatából ide jut el a költő. Úgy képzelem, hogy az éjféli, erdőmélyi (vagy inkább világvégi, katasztrófákon túli) csöndben és sötétségben az Úrfölmutatás pillanatában kiárad a fény. Ebben a monstranciában azonban nem csupán az Úr testét szemléljük, ott vagyunk mind együtt, ott vérzik az egész világmindenség.

Tél, csend, hó, halál. December elején nem idegen fogalmak. Különösen ebben az évben. Ugyanakkor mind a négy fogalom hordoz magában reményt is. A tél tavaszt, ami majd jön; a csend az ima és istenközelség állapotát; a hó tisztaságot és oltalmat; a halál feltámadást. Pilinszky megtalálja a nehéz, fájdalmas, de üdvöt hozó feloldást; hiszen az Eucharisztia egy a kereszttel. Vörösmarty lírája sem az Előszóval zárul. „Szenvedélyes lelke lázadni és kétségbeesni tud, de megnyugodni a rosszban egy pillanatra sem”, mondja Babits.

Vörösmarty Mihály költészete megrázó intelem a jóra.

Szöveg és kép: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Tél a HanybanKép forrása: magyarbibliofilia.hu