Akik a fényt adják a tanteremben – Erdélyi pedagógusok vallanak hitükről

A sorozat első beszélgetőtársa Trepszker Erika SJC, a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanára, aki építészmérnökből lett hittantanár, szerzetes.

Cziple Hanna-Gerda interjújában szó esik arról, hogy mi történik akkor, amikor egy diák haraggal, csalódással vagy hitbeli kérdésekkel fordul a tanár felé. Mit jelent ma hitelesen beszélni Istenről egy bizalmatlan világban? És mi az, ami egy pedagógust a nehézségek, a kiégés vagy a kételyek ellenére is megtart a pályán?

Részlet a beszélgetésből.

(...)

– Volt-e olyan diák, kérdés vagy beszélgetés, amely nemcsak pedagógusként, hanem a saját hitében is mélyen megérintette vagy megváltoztatta? Mit tanított ez a találkozás?

– Természetesen sok ilyen volt. Hittantanárként nagyon látom azt, hogy az én „tantárgyam” olyan szinteken is megérinti a diákokat, ami más tanórákon nem vagy kevésbé történik meg. A reál tantárgyak elsősorban az értelemre hatnak, a nyelv és irodalom tantárgyak az érzelmi szintre is hatnak, de a spirituális/transzcendens szint érintése a hittanórán történik érdemben és mélységében. Sokszor elgondolom, hogy

míg az iskolai tantárgyak jó része a földi vizsgákra készítenek fel, addig mi, vallástanárok a túlvilági megmérettetésre készítünk fel.

És miközben felkészítünk, párhuzamosan mi magunk is készülünk erre a megmérettetésre. A földi vizsgáknak többnyire újból neki lehet rugaszkodni, ha elsőre nem sikerült, de az a vizsga, amire mi készítünk és készülünk, az egyszeri és végleges.

És egy történet: az egyik iskola líceumi osztályában egy diák elkezdett szidni. Először csak engem mint hittantanárt kritizált, aztán egyre jobban belelovalta magát, és egyre dühösebben kezdte szidni Istent, az Egyházat, a papokat. Miközben hallgattam, először próbáltam összeszedni, hogy mit is válaszoljak neki, hogyan védekezzek és magyarázzak meg dolgokat. De aztán ahogy mondta és mondta, és már szinte kiabálta dühösen a kritikáját, a vádjait, elkezdtem figyelni őt. Csendben maradtam, nem szóltam közbe, csak hallgattam és hagytam, hogy engedje ki magából azt a sok fájdalmat, haragot, dühöt, ami benne felgyűlt. Rádöbbentem, hogy itt semmi értelme a vitának. Rendreutasítás helyett inkább döbbenet, szomorúság és együttérzés volt bennem. Egyre inkább látszott, hogy az Egyházról szóló kritikája csak a felszín volt, a jéghegy csúcsa. De a lelke mélyén ki tudja, mi mindenen mehetett át ez a fiatal, milyen csalódásokon, milyen küzdelmeken, amiket én nem is tudok. Mikor végül befejezte a panaszáradatát és elhallgatott, halkan csak ennyit mondtam: „Igazad van.” Mély csend lett az osztályteremben, és hagytam, hogy ez a csend átölelje, nyugtassa és gyógyítsa a diák lelkét és azokét is, akik hallgatták. Megértettem, hogy mit jelent: „Ideje van a beszédnek, és ideje van a hallgatásnak” (Préd 3,7). Magamban imádkoztam érte, hogy Isten enyhítse az ő fájdalmát és gyógyítsa lelki sebeit. Ez a diák közvetve, de segített megértenem, hogy az ítélkezésmentes, együttérző meghallgatás adott esetben sokkal többet ér a teológiai eszmefuttatásoknál. Megtanított arra, hogy inkább figyeljek, maradjak csendben, hallgassak meg, amikor erre van nagyobb lelki szükség.

– Mit jelent ma hittant tanítani egy olyan világban, ahol a fiatalok egyszerre keresik a kapaszkodókat, mégis sokszor bizalmatlanok a vallással vagy az Egyházzal szemben?

– A mai fiatalok, tapasztalatom szerint, elsősorban hiteles embereket keresnek. Keresnek hiteles szülőket, hiteles tanárokat, hiteles papokat. Olyanokat, akik élik azt, amit a szájukkal vallanak. Akik fel tudják vállalni azt is, ha hibáznak, de fel is tudnak állni és újrakezdeni.

Nem a tökéletesség/bűntelenség az, amit keresnek, hanem azt, hogy mit jelent az Istennek átadott élet.

– Mi az, ami leginkább meg tudja sebezni egy pedagógus lelkét? És mi az, ami a nehéz időszakokban mégis megtartja ezen a pályán?

– A sebzettség kérdése összetett. Lehet ez egy hitkrízis, egy hivatásbeli nehézség (akár házas, akár szerzetes, akár pap az illető tanár), és lehet kiégés. Lehetnek munkahelyi nehézségek, anyagi vonatkozású nehézségek és csalódások a kollégákban, a pedagógusi küldetésben vagy akár a diákokban.

Ami engem megtartott és megtart ezen a pályán, az annak a tudata és megtapasztalása, hogy a helyemen vagyok. Isten örül annak, hogy én ezzel foglalkozom.

Ő hívott meg erre a küldetésre, mert én álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a munkám. Én gyermekkoromban igazából arra vágytam, hogy fodrásznő legyek. A szüleim azt akarták, hogy mérnökként dolgozzak. Ezek után jön Isten, és meghív, hogy iskolai keretek között róla beszéljek és tanúságot tegyek. Emberi szemmel nézve mindegyik szép és jó feladat, mindegyikben lehet kreatívnak lenni, szakmailag fejlődni. De a sok jó között érdemes azt nézni, hogy hol érzem azt, hogy a helyemen vagyok.

Hol látom, hogy áldás van a fáradozásomon? Hol látom azt, hogy a nehézséggel együtt kapom az erőt és a kegyelmet a továbblépésre? Hol tapasztalok több örömet és szabadságot?

Ezek azok a kérdések, amik segítettek és segítenek a lényeget látni, és nem elveszni a részletekben. (...)

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír