Apaként olyan szeretnék lenni, mint emberként – Találkozás az író és pedagógus Nényei Pállal

– Milyen kép él Önben az édesapjáról?

– Kosztolányinak van egy novellája, amelyben egy kisfiúnak az apjáról kell fogalmazást írnia. Szegény ott ül, pedig rendes gyerek, ráncolja a homlokát, és csak annyit tud leírni, hogy „Édesapám”, meg összefirkálja a lapot. Az író bemegy hozzá a szobába, és megtanítja közhelyeket mondani: azaz hazudni. Most ezt elkerülném…

– Mégis, milyen ember volt, hogyan látta őt kisgyerekként?

– Ha valamit mondanom kell, hát, legyen az, hogy klasszikus, „hagyományos” apa. Nem úgy volt gyengéd vagy omlékony, mint ahogy manapság sokan elképzelnek egy ideális apát. Egy időben sokat volt távol, mert a Kádár-rendszer vége felé kiküldték Mongóliába, Jénába. Egyedüli gyerekként nőtt fel, a saját apjával nem sokat találkozott, de amikor igen, az eksztatikus élmény volt számára. Az édesapja már 1959-ben meghalt.

– A tradicionális apaképből mit vett át tőle?

– Rendkívül sok mindent. Apai ágon katonacsaládból származom: mindkét dédapám és a nagyapám is katona volt. Egyszer láttam egy két világháború között készült családi fotót, amelyen egy apa úgy tartja a kezében a kisgyerekét, mint ahogy mi szoktuk. Akkor megdöbbentem, hogy a mi családi képeinken mennyire ritka ez az apa-gyerek viszony. Azok inkább beállított fotók, szálfaegyenes emberek feszítenek rajtuk. Ezt a tartást kaptuk tőlük, ami nyilván átszűrődik a mi nemzedékünkbe is. Velem is előfordult, hogy meg akartam felelni valami olyasminek, ami nem én vagyok: egy ideálisnak tűnő mintázatnak.

– Volt olyan helyzet, esemény, amikor rácsodálkozott erre?

– Persze. Én sosem tudtam egyértelműen utat mutatni a gyermekeimnek, kimondva, hogy „erre kell menni, mert ez a helyes irány”. Ez nekem sohasem ment, pedig bennem volt a férfiasságnak és az apaságnak ez az eszméje. De a mi családunkban szerencsére voltak más utak is. Az én édesapám már nem katona, csak katonának a fia és az unokája. Már benne is keveredett a polgári értelmiségi és a katonai értelmiségi, és nem lehetett egyszerű a Rákosi-rendszerben felnőnie. Anyai ágon viszont orvos felmenőim vannak, akik a két világháború között inkább a nyugatos, szabad gondolkodású, polgári értelmiséghez tartoztak. Amit a családi apaképből le kellett tennem, attól egyáltalán nem volt nehéz megválnom, mert senki sem erőltette rám a kőkeménységet.

Elkezdtem tehát azon az úton járni, ami a személyiségemhez közelebb állt.

– Van olyan élménye az édesapjáról, amikor érezte, hogy tényleg nagyon szereti Önt?

– Rengeteg ilyen emlékem van. Németül tanított, szigorúan, de abból, hogy foglalkozott velem, érezni lehetett, hogy fontos vagyok neki. Sokat szánkóztunk, lejártunk a Pasaréti útra, a Vasas pályára, ahova akkor még suttyomban be lehetett mászni, és ott tollasoztunk.

– A felnőtt életében hogyan van jelen az édesapja?

– Alapvetően nem változott a viszonyunk. Amikor költöztünk, számíthattam a segítségére a lakásfelújításban. Falat bontott velem együtt, tisztította a kéménylyukat. Ahogy múlnak az évek, persze az ember elengedi ezt az „erős vagyok, rám támaszkodhatsz” szerepet, mert el kell engednie, és nyilván nekem is meg kell majd válnom ettől, ha nem tudok már fizikailag segíteni a gyerekeimnek.

– Az, hogy az édesapja diakónus, változtatott valamit a róla kialakított képén?

– Alapvetően nem. Hosszú idő telt el addig, amíg eljutott a diakónussá avatásáig. Ennek az útnak az elején én még kicsi voltam. Az, hogy ő orgonál a templomban, és aktív közösségi szolgálatot vállal, természetes volt nekem. Ha egy kántorból diakónus lesz, az kevésbé izgalmas, mintha mondjuk egy kaszinótulajdonosból.

– Azt mondják, az apaképünk nagyon meghatározó az istenképünk alakulása szempontjából. Ön is így látja?

– Úgy érzem, hogy ezeket az állításokat azért illik árnyalni. A mintázatok nem abszolút érvényű és mindent lefedő dolgok, az istenkép is rengeteg hatás alapján alakul ki egy emberben.

Az én istenképem alakulásában fontos szerepe volt annak is, hogy olvastam a Bibliát és irodalmi műveket, illetve sokfajta apával megismerkedtem. Ezek az élmények ugyanakkor nem halványították el a saját édesapám képét.

Különbséget tudtam tenni az emberi gyengeségek és aközött, ahogyan Isten is emberré lett, megtestesült, és vállalta az emberi gyengeséget. Az ószövetségi Isten sem csupán büntető Isten, akinek meg kell felelni. Isten már ott is „enyhe szellő”, Illés pedig kiáll a barlang szájába, és eltakarja az arcát köpenyével.

– Volt markáns élménye a saját apaságával kapcsolatban?

– Ha meg kell neveznem néhány konkrét pillanatot, amikor erősebben éltem át az apaság élményét, talán azokat az alkalmakat említeném, amikor valami váratlan baj vagy baleset történt. Ilyenkor elveszítjük az irányítást, mint amikor egy nagy hullám felkapja az embert. Egyszer egy műanyag motoron gurult a gyerekem, elesett, átharapta a száját, és be kellett vinni a kórházba. Egy apának ilyenkor elvileg aggódnia kellene, de nekem ez általában nem ment, valószínűleg azért, mert nálunk a gyermekeim anyja az aggódós. Az ilyen helyzetekben nekem az „ugyan, nem is olyan nagy a baj” álláspontot kell képviselnem. Most a legnagyobb fiam volt kórházban. Jött egy telefon rossz hírekkel, de végiggondoltam a helyzetet józan paraszti ésszel, és megnyugodtam. Viszont amikor egyszer nem volt ott a feleségem, egyedül voltam, és úgy alakult a helyzet, hogy a kislányommal be kellett menni Tapolcára a kórházba, ott azt mondták rám, hogy az apuka sokkos állapotban van.

Feltehető tehát a kérdés: ez a megnyugtató apaszerep mennyire következik belőlem? Vagy inkább a házasságunk dinamikájából fakad?

– Három gyermekük szépen egymás után érkezett, aztán következett egy nagy szünet, és egy éve jött a negyedik gyermek. Ezt hogyan élték meg?

– Ha az ember házas, megtanul együtt élni azzal, hogy új kisbaba születhet. Az egyik gyerekünk már érettségizett, és finoman szólva, a másik kettő sem kisbaba már. Azért fölmerült bennem a kérdés, hogy a kisgyermekes szülő szerepe megfelel-e a lelki életkorunknak. Aztán szeptemberben megszületett Gabi, és úgy tűnik, nem vagyunk még annyira öregek. Szerintem hiteles fiatal és kezdő szülők lettünk megint. Persze bennünk van az „öregecske” szülők hozzáállása is: több mindent megengedünk ennek a kisbabának. Azt is észrevettem, hogy kevésbé idegesít, mint annak idején a nagyobb gyerekeim, akik könnyebben fel tudtak húzni. Gabi nyugodt gyerek. Vagy csak én látom nyugodtabbnak?

– A nagyobb gyerekei hogyan fogadták a baba érkezésének hírét?

– Nagyon örültek, és úgy várták, mintha a születése előtt a családunk még nem lett volna teljes.  Azért azt megpróbáljuk elkerülni, hogy pótmama vagy pótpapa legyen belőlük a baba mellett, ahelyett, hogy a testvérei lennének.

– A névadáson látszik, hogy a családi hagyományokat követik. Gabi a nagyszülőkről, Gáborról és Gabrielláról kapta a nevét. 

– Ilyen téren egyetlen kakukktojás van a családban: Balázs. Zoárd, a nagyfiam az apai nagyapám nevét kapta, aki 1959-ben meghalt. A szüleim a Kádár-korszakban egyik gyereküknek sem adhatták ezt a nevet, hiszen súlyosan terhelt volt: „horthysta-fasiszta katonatiszt, ’56-os ellenforradalmár” volt a nagyapám. A bátyám is ezért lett Zoltán, és nem Zoárd. Mindenkinek van második neve a családban, nekem a Zoárd. Mi viszont szerettük volna felszabadítani ezt a nevet, ezért ezt adtuk az első fiamnak, és mellé az Istvánt választottuk a feleségem nagyapja után. Szent Zoárdot, a Zobor-hegyi remetét Szent Istvánnal együtt avatták szentté, méghozzá Szent László idejében, így nagyon szépen össze is állt a kép. Klára lányunk akkor született, amikor a feleségem édesanyja meghalt: Klára a feleségem nagymamájának, Éva pedig az édesanyjának a neve. Balázs második neve Elek, az én anyai nagyapám után. Gabriella második névként sok van már a családban, Lenke pedig a feleségem ma is élő nagymamája. Nálunk a családi kötelék természetes és fontos, de senki nem várta el tőlünk, hogy a gyerekeinknek a felmenőik neveit adjuk, és mi sem várjuk ezt a gyerekeinktől. Szerencsére mi sohasem veszekedtünk azon, milyen nevet adjunk a gyerekeinknek.

– A munkáját és a karrierjét hogyan tudja összehangolni a családjával?

– Ha pszichologizálnék, azt mondanám, hogy középső gyerek vagyok:

soha nem gondoltam azt, hogy nekem jár valami, vagy hogy mindenképpen el kell érnem valamit. Ha nem tudok dolgozni, nem dolgozom.

Elsősorban írónak tartom magam, de tanítok is. Viszont olyan író vagyok, aki nagyon gyakran nem ír. Nem tudom, Johann Sebastian Bach hogy lehetett olyan termékeny zeneszerző. Thomas Mann és Tolsztoj is megszállottan dolgozott. Tőlem ez nagyon távol áll. Ha van lehetőségem, kihasználom, és mint valami folyadék, befolyok az üregekbe. Rengeteg dolog foglalkoztat, de sok mindent elengedek: a nagy művemhez tíz éve nem nyúltam hozzá. Legfeljebb torzó marad.

– Mikor tud írni?

– Volt olyan időszak, amikor hajnalban írtam. Pannonhalmán indult a családi életünk, ott a várban egy saját szobában dolgozhattam. Azóta sem voltam ilyen szerencsés, de most úgy tűnik, megint lesz szobám. Ott egyébként csupa olyasmivel foglalkoztam, ami időhúzásnak tűnik, egy színdarab kivételével semmi kézzel fogható nem született abból a munkából. Most március óta nem tudok beülni kávéházba, könyvtárba, otthon a nyolcvan négyzetméteren sem tudok hol dolgozni. Az iskolai könyvtárban szoktam írni a lyukasórákban. Régebben egy-egy hétre Pannonhalmára mentem vagy alkotóházba. Három napig nyomasztott, hogy nem csinálok semmit, és nagyon rossz embernek éreztem magam, a negyedik napon végre el tudtam kezdeni dolgozni, aztán haza kellett menni.

Volt egy elég termékeny korszakom, amikor két könyvet írtam egyszerre, és kicsit átéltem, milyen lehet, amikor az ember megcsalja a kedvesét, amit semmiképpen nem akarok átélni a való életben. Az egyik művemmel „csaltam” a másikat.

A tanítás és a gyerekeim inspirálnak, enélkül valószínűleg semmit nem tudnék írni. Az, hogy író vagyok, összefügg azzal, ahogyan élek.

Írni viszont csak elvonultan tudok. A karrier és/vagy munka dilemma nincs jelen az életemben, ez nem jellemző az írókra. Amikor az egyik órán veszekszem a diákokkal, az a helyzet később írás közben nagyon fontos motívummá válhat.

– Van valamilyen nevelési elve?

– A „Nicht vor dem Kind” (Ne a gyerek előtt) típusú nevelés távol áll tőlem. Ha a gyerekem bármilyen életkorban feltesz egy kérdést, arra őszintén válaszolok, és pontosan addig, amíg kérdez.

Sem íróként, sem szülőként nem lehetek hazug, elhallgatós. Apaként is éppen olyan szeretnék lenni, amilyen emberként vagyok.

Persze előfordul, hogy elvesztem a kontúrjaimat, de talán nem nagy baj, ha ilyet is látnak a gyerekeim. A bűnbeesés óta egyikünk sem tökéletes, irgalomra szorulunk, nem? A megváltás szerencsére egészen más természetű, mint amikor valaki terápiára jár, amire néha persze szükség van. A pszichológusnál gyakran felrémlik valami egészséges, ideális emberkép, amit mintha el kellene érnünk. Pedig a hibák teszik igazán széppé azt, ami szép. Ami hibátlan, az engem taszít, és nem jut eszembe róla az élet.

– Szent József-év van. Közel áll Önhöz az ő alakja?

Szent József drámai jelenség. Ha nem lenne benne a Bibliában, meg kellene írni.

Ő rendes ember, aki rendes házasságot akar egy rendes lánnyal, de a lány teherbe esik, nem tudni, kitől, az a hír járja, hogy az Istentől. Ezek után jogosan ellökhetné magától, de nem teszi, mert álmában megjelenik neki az Úr angyala, és megkapja a „bizonyítékot”, hogy a gyermek valóban Istené. Csendben bocsátaná el a jegyesét, mert jó ember, de az is lehet, hogy csak azért, mert nem akar konfliktust. Végül maga mellett tartja Máriát, annak minden terhével együtt. Ha elgondolkodunk azon, hogy ki a szent, beláthatjuk, hogy Szent József tényleg az. Felneveli a gyermeket, robotol, és mindezekről csupán morzsákat tudunk az evangéliumokból. Ozeás próféta is az Úr parancsára veszi magához a feleségét. Az ő sorsa és Szent Józsefé nagyon összecseng – csak József a Megváltót nevelte föl. Lenyűgöző a megtestesülés titka, és a szerep, amit József betölt ebben a történetben, az tényleg a férfi drámai sorsa. Jó, hogy csak annyi van megírva a Bibliában, amennyi, így szabadon gondolkodhatunk arról, hogy mi játszódhatott le benne, amikor elfogadta a helyzetét úgy, ahogy van. Az ő igenje Máriáéval egyenrangú. Ő is ember, és minél inkább ember valaki, annál szentebb, azt hiszem.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 7-i számában jelent meg.