Apor Vilmos temetése(i)

A vértanú püspök temetésének történetét ismerteti Soós Viktor Attila a Győri Egyházmegye honlapján megjelent írásában.

Apor Vilmos már két napja halott volt. Temetésére várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékű székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya-oltár előtt ravatalozták fel. A gondolat, hogy majdan jobb időkben méltó nyugvóhelyét mégiscsak a székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, már ekkor megszületett, úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kell pihennie. Weisz Andor törvényszéki bíró föl is ajánlotta erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, vállas termetű főpap részére nem találtak megfelelő méretű koporsót. Csináltatni kellett. Fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is nem minden kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.

Néptelen utcán 1945. április 4-én, szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a kármelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítőbben hatott – a szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette; tíz-tizenketten lehettek a menetben. Mindez méltó volt Apor Vilmos egyszerűségéhez.

1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyéspüspök kinevezte azt a bíróságot, amely arra volt hivatva, hogy Apor Vilmos volt győri püspök boldoggáavatási eljárását hivatalosan megkezdje.

A vértanú püspök teste továbbra is a kármeliták kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László-kápolnája legyen végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és hívők óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet őrző síremlék költségeinek fedezésére.

Papp Kálmán megyéspüspök a temetésről így rendelkezett: „1948. november 23-án, kedden délután 5 órakor és 24-én, szerdán délelőtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi síremléke a székesegyház Szent László-kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítő hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és Kedves Híveimet Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdődő ünnepélyes temetésére.

A temetési szertartás rendje: november 23-án, kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én, szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol főpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük.”

Sok hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre. Mindszenty József bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság, Papp Kálmán püspök aláírásával, szűkszavú értesítést küldött szét: „Értesítem, hogy b.e. báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett temetése elmarad.” Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton este a belügyminisztérium képviselői és a politikai rendőrség ezredese, akik magukkal vitték a győri főispánt is, megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt felfüggesztették, és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat értesítse a temetés elmaradásáról, mert „Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit”.

Papp Kálmán erőteljes tiltakozása sem vezetett eredményre. A belügyminisztérium szervei még azon éjjel tudatták a püspökkel és a plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. „Az akkor már teljesen kommunista kézen lévő belügyi hatóságok – a betiltás miatt felháborodott hívek tüntető akciójától való félelmükben – az átvitel, illetve a temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körül a kármeliták templomát, és lovasrendőrök járőröztek a belvárosban, nehogy a fekete reakció ellopja a holttestet. A kármeliták temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötő utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.” Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A politikai rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a kinyomtatását is megtiltotta.

A magyar és európai közvélemény nyomására az Apor-temetés ügye negyven évvel később ismét előtérbe került, és elodázhatatlan lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án – néhány idős kanonok jelenlétében – dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az első.

Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.

Apor Vilmost vértanúsága, hősies helytállása emeli ki a 20. századi katolikus főpapok közül, bár nincs egyedül a hősies helytállás és a vértanúság vonatkozásában, de egész életútja, különösen az üldözött zsidó honfitársaink védelmében kifejtett tevékenysége helyezi őt a magyar történelem nemzeti panteonjába.

Mind egyházi elismerése, az ő 1997-es boldoggá avatása, mind világi elismerése, tisztelete mutatja, hogy nemcsak a vértanúság pillanatában, hanem egész életében úgy élt, úgy tevékenykedett papként, úgy végezte a munkáját, hogy odafigyelt a vele kapcsolatba kerülő emberekre, segítette őket a nehézségeikben, megpróbáltatásaikban.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír