Az alvilág erői fölött diadalmaskodó Krisztus – Terdik Szilveszter a Feltámadás-ikonról

Az ikon a keleti keresztény művészet szentképe. Célja elsősorban nem a gyönyörködtetés, hanem a teológiai igazságok megjelenítése. Az ikonok leggyakrabban ábrázolt alakja Jézus Krisztus mint Isten Fia. Pavel Florenszkij orosz ortodox teológus szerint az ikon „Isten festékkel írott Neve, mert mi más lenne Isten képe, a szent arculattól származó szellemi Fény, ha nem Isten Neve, a szent személyére írva”. 

– Mennyiben térnek el egymástól a keleti és a nyugati Feltámadás-ikonok?

– A bizánci hagyományban a Feltámadás-ikon nem úgy ábrázolja Krisztus feltámadását, ahogyan azt a későbbi, nyugati művészetben megszoktuk, tehát

nem a sírból kiszálló Krisztust jeleníti meg, hanem az alvilágba leszállót.

Ezért ennek az ikonnak többféle elnevezése van: Krisztus leszállása a poklokra, vagy egyszerűen csak pokolra szállás, de a hivatalos elnevezése maga a Feltámadás, amely magyarul is többértelmű. Egyrészt Krisztus test szerinti feltámadását jelenti, másrészt pedig az ember feltámasztását. A bizánci hagyományú közösségekben ma is ezt tekintik a Feltámadás valódi ikonjának: Krisztus alászáll az alvilágba, ledönti a pokol kapuit, megtapossa az alvilágot megszemélyesítő Hádesz-figurát; jobbjával kirántja sírjából az öreg Ádámot, baljával pedig Évát. Krisztus rendszerint egy keresztet is tart, vagy mögötte tűnik föl a kereszt a szenvedés megdicsőült eszközeként.

– Mikor jött létre ez az ikontípus?

– A művészettörténet-írás a 7. századtól eredezteti, tehát viszonylag későn alakult ki ahhoz képest, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe kezdetektől fogva a feltámadás napja. Nagyon sokáig ezt csak szimbolikusan ábrázolták.

– És Krisztus keresztre feszítését?

– Az 5. századnál korábbról nem ismerünk ilyen ábrázolást.

– Hol láthatók Feltámadás-ikonok?

– Egyes római bazilikákban találhatók az első fennmaradt példái ennek az ikonográfiai típusnak, például a Santa Maria Antiquában vagy a Santa Prassede San Zeno-kápolnájában.

– Mi az oka annak, hogy a Feltámadás-ikonok csak a 7. században jelentek meg? 

– Ez érdekes kérdés, ugyanis homíliáikban az egyházatyák már a nagyon korai időkben beszélnek Krisztus poklokra való leszállásáról, és az első hitvallásokban is szerepel ez a tétel. Sokak véleménye szerint a képi forma megjelenésének oka az, hogy a 7. században zajlott a Krisztus akaratáról szóló vita: kettős akarata van-e, vagy csak isteni, amelyben az emberi tényező eltörpül. A III. Konstantinápolyi Zsinat (680–681), amely a hatodik egyetemes zsinat volt, kimondta: Krisztusnak valós isteni és valós emberi akarata van. A témával foglalkozók ezzel hozzák összefüggésbe, hogy éppen ekkoriban jelenik meg ez az ikontípus, amelyen Krisztus Isten Logoszaként, de emberi alakban, látható módon leszáll az alvilágba, összetöri annak kapuit, és szétszaggatja a halál kötelékeit, miközben földi, emberi teste a sírban nyugszik.

Ebben az időszakban, ez után a zsinat után alakul ki a bizánci himnográfiában az a csodálatos költészeti kincs, amely a mai napig meghatározza a húsvéti ünneplést, illetve a vasárnapok liturgikus énekeinek tartalmát jelenti.

Ezekben a szövegekben gyakran visszatérő motívum, hogy Krisztus, miközben emberi mivoltában a sírban nyugodott, isteni természetével leszállt az alvilágba. Istenként nem halhatott meg, hanem a pokolban is munkálkodott, és fölszabadította a bűn által a halál rabságában tartott, addig meghalt igaz embereket, tulajdonképpen az egész emberiséget, amelynek ősképe Ádám és Éva.

Ez az ikon tehát egy viszonylag késői ikonográfiai fejlődés eredménye.

Az ábrázoláson valójában Krisztus föltámadt testét látjuk megelőlegezve, hiszen a képi médium nem tud szellemtestet ábrázolni. Illetve ez egy megdicsőült szellemi test, ami más fizikai keretek között működik, mint egy átlagos emberi test. Az egyházatyákra hivatkozva szokták mondani: a lélek szellemi természetű, lesz majd szellemi teste, alakja, formája, ami ábrázolható is.

– A győztes Krisztust láthatjuk tehát?

– Igen, amint diadalt arat az alvilág erői fölött. A Feltámadás-ikon tehát egy későn kifejlődött, nem annyira közérthető ikonográfiai alapforma. A későbbi századokban, amikor a nyugati hagyományban megjelent a sírból kilépő Krisztus alakja, amit ma a föltámadás képének tartunk, az visszahatott az ősi képi hagyományt a Bizánci Birodalom bukása után is őrző helyi egyházakra, amelyek a pokolra szállás ikonja mellett elkezdték használni a nyugati típusú föltámadásképeket is. Ezért nehéz ma Magyarországon olyan korai ábrázolást találni, amelyen a klasszikus értelemben vett poklokra való leszállást láthatjuk. Bár a régebbi magyarországi ortodox templomokban találhatunk néhány igazán szép emléket.

– Említene néhány példát?

– A legizgalmasabb a ráckevei szerb ortodox Nagyboldogasszony-templom, amelynek falait nagyon szép 18. századi kifestés borítja: a passió után a föltámadás különböző fázisai is megjelennek az ábrázolásokon. Ez a nyugati festészettől áthatott ikonográfiai program, de formailag sok hagyományos elemet őriz. Aki ilyet szeretne látni eredeti helyén és eredeti funkciójában, annak érdemes elmennie ide. A székesfehérvári, ugyancsak szerb ortodox templomban is látható Föltámadás-falkép. Ezt a templomot ugyanaz a műhely festette ki a 18. század második felében, mint a ráckeveit. Balkáni területről érkezett, a Magyar Királyságban letelepedett ortodox festők voltak, akik hozták magukkal a régi bizánci hagyományt, technikai tudásukban mindenképp. De még az ikonográfiai hagyomány tekintetében is sokat őriztek a korábbi századok örökségéből, bár a 15. századtól kezdve velencei közreműködéssel a nyugati festészet is megtermékenyítően hatott rájuk.

– Mi a helyzet a nagy barokk templomokkal, a pesti ortodox Nagyboldogasszony- székesegyházzal, amely a Petőfi téren áll, vagy a miskolci Szentháromság ortodox templommal?

– Hagyományos értelemben vett Föltámadás-ikonnal a nagy barokk templomokban nem feltétlenül találkozunk, mert ebben a korban már a nyugati típusú képi ábrázolás vált uralkodóvá. Azért a templomok oldalfalain feltűnő, leginkább orosz ikonok között, amelyeket kereskedők, zarándokok hoztak magukkal és ajándékoztak a templomoknak, olykor megtalálhatjuk a hagyományos ikonográfiát is, ami az ortodox hagyományban a mai napig a föltámadás kizárólagos ikonja, annak ellenére, hogy a 17. századtól kezdve a nyugati képi formák is ráépültek erre.

Amíg nem létezett a poklokra való leszállás ábrázolása, addig a húsvét titkát két nagy téma fejezte ki: a kenethozó asszonyok a sírnál, illetve Mária Magdolna találkozása az általa kertésznek hitt Krisztussal. Ez a két jelenet volt a húsvét első ikonja.

A 7. századtól kialakult a poklokra való alászállás – amint már említettem –, majd nyugati hatásra a 17. századtól kezdve az ortodox festészetben megjelent a sírból kikelő vagy a sír fölött lebegő Krisztus alakja is.

Egyébként a nyugati festészetben is megmaradt önálló ikonográfiai témaként a poklokra való alászállás. Luther a megigazulástana szolgálatában elfogadhatónak tartotta, és a katolikus barokk művészetből is ismerünk ilyen példákat: a pesti ferences templomban, a karzat alatti egyik mellékoltár főképe is ezt ábrázolja. Vagy említhetem a nyírbátori egykori minorita templom közismert Krucsay-oltárát, amelynek sztipeszén, az oltárasztal előlapján szintén a poklokra való alászállás jelenik meg. Ez tehát egy olyan ikonográfiai hagyomány, amely az Egyház egyetemes kincseként szinte mindenütt tovább él.

– Ha klasszikus ikonokat szeretnénk látni, hol nyílik alkalmunk erre?

– A mai Magyarországon kevés az újonnan kifestett ortodox templom, viszont görögkatolikus templomainkban az utóbbi évtizedben több olyan képi program született, amelyben a föltámadási jelenet egész pompájában megjelenik. A közelmúltban kifestett székesegyházaink közül Miskolcon, Nyíregyházán és Debrecenben látható ilyen, monumentális formában. Nyíregyházán néhány évvel ezelőtt készült el a szemináriumi kápolna kifestése, amely Makláry Zsolt, időközben elhunyt ikonfestő munkája. Ebben a képciklusban is szerepel a poklokra való leszállás ikonja. A nyíregyházi székesegyházban Seres Tamás festőrestaurátor-művész, ikonfestő és csapata készítette el a nagyszabású Húsvét-ikont. Szintén ők dolgoznak a debreceni székesegyházunk kifestésén. Itt az északi kereszthajó boltozatán már elkészült ez a monumentális kompozíció. A jelenet a Jézus Krisztus feltámadása feliratot kapta, éppen annak tudatosítására, hogy a bizánci hagyomány a húsvét misztériumát ezen az ikonon keresztül szemléli.

– Az ikonokkal kapcsolatban szinte általános az a vélemény, hogy nem számít, ki a kép alkotója, hiszen az ikonfestő nem a maga, hanem a szentháromságos Isten dicsőségéért alkot. Mégis, megemlítené néhány művész nevét a régiek és az újak közül is?

– A keleti ikonfestőkről a legtöbb adat a 13–14. századtól kezdve ismert, főleg a balkáni emlékanyagban. A mai Szerbia, Észak-Macedónia, Görögország területén maradtak fenn azok a freskóciklusok, melyekről azt tartják a művészettörténészek, hogy Thesszalonikiből származó mesteremberek munkái. A mesterek valóban elrejtették a névaláírásukat, előfordul például, hogy egy harcos szentnek a kardpengéjén olvasható a név. Az ikonfestők egy része világi pap volt, családos emberek, akik szezonálisan, az év egy meghatározott időszakában dolgoztak, hiszen a száradásra való tekintettel csak tavasztól őszig lehetett templomot festeni. Természetesen voltak szerzetes festők is, akik nem csak monostorok templomaiban alkottak.

Nagyon érdekes, hogy amikor az utóbbi években a betlehemi Születés templomának 12. századi mozaikjait restaurálták, megtalálták egy melkita bizánci pap szírül írt nevét. Ő volt a munkálatokat vezető mester. A keresztes királyok és a bizánci császár az 1100-as évek elején egyébként közösen finanszírozták a betlehemi Születés templom rekonstrukcióját. Csak töredékesen maradt fenn ez a bizánci mesterek által készített mozaikciklus, amelyet valószínűleg a nyugati keresztes klerikusok ikonográfiai elképzelései alapján alkottak meg. Ritka, de a 12. századtól kezdve egyre gyakrabban előfordul, hogy a fő mester megörökíti a nevét az ikonon.

– Konstantinápolyból származó ikonok alkotóinak is ismerjük a nevét?

– Hála Istennek az oszmán hódítás ellenére is fennmaradt néhány képi program az egykori császárvárosban. Az egyik az úgynevezett Chora templomban található, amely ma Kariye mecset néven ismert. Ezt a monostortemplomot 1320 körül díszítették mozaikokkal, illetve freskókkal. Nem ismert a mesterek neve, de az biztos, hogy a bizánci világ legkiemelkedőbb mozaikkészítő művészei dolgoztak itt. Ennek a kolostortemplomnak az egyik kápolnája arról híres, hogy a szentély apszisában, tehát az oltár fölötti félkupolában éppen a húsvét jelenete van megfestve. Ez a freskó a bizánci művészet egyik csúcspontja. A főtemplomot eredetileg mozaikok díszítették, de ezt az oldalsó kápolnát, ami egy kisebb templom méretű tér, és főleg temetkezési helyként szolgált, gyönyörű freskókkal borították. Lenyűgöző, ahogyan a félkupolában megjelenik a föltámadt Krisztus tiszta, hófehér ruhában, az egész testét körülölelő, többféle kék árnyalatból komponált, mandula alakú dicsfényben (mandorla). Kirántja a sírból Ádámot és Évát, két irányból magához vonzza őket, miközben az alvilág erőit eltapossa, és bedönti a pokol kapuit.

Eszembe jut, hogy az egyházatyák homíliái mellett az alvilágba való leszállás ikonográfiájához kapcsolódóan egy másik forrást is emlegetni szoktak, egy apokrif szöveget, a Nikodémus-evangéliumot. A művészettörténet-írásban sokáig úgy gondolták, hogy leginkább ez határozta meg az ikonok fejlődését. Később azonban kiderült, hogy ez az apokrif nem sokkal korábbi, mint az ikonok. Ez is a 7. századból származik, és sok olyan elem van benne, ami az ikonokon nem jelenik meg. Párhuzamos fejlődés eredménye is lehet ez, tehát nem feltétlenül igaz, hogy a Nikodémus-evangélium szabja meg az ikonok fejlődését, hanem akár fordítva is lehetett: a képi ábrázolások is visszahathattak erre a szövegre. Az apokrifre nyilvánvalóan hatással voltak az egyházatyák homíliái, amelyekben a poklokra való leszállás már a 2. század óta tárgyalt esemény, és hol jobban, hol kevésbé ki is van színezve. Léteznek dramatizált homíliák is, amelyekben a résztvevők megszólalnak, párbeszédet folytatnak egymással, gyakran zsoltáridézeteket használva.

A poklokra való leszállás ábrázolásának volt még egy nagyon érdekes nyugati példája, amelyről szeretnék megemlékezni. Ravenna városa híres a mozaikjairól. Az első érseki székesegyház itt 402-ben épült, ókeresztény bazilika volt, amelyet az 1740-es években lebontottak, és egy nagy, kupolás, barokk templom épült a helyére.

A ravennai katedrálist a nyugati székesegyházak között egyedülálló módon a Föltámadás tiszteletére szentelték.

Az 1110-es években a régi bazilika szentélyapszisát, tehát az oltár fölött emelkedő félkupolát a poklokra való alászállás jelenetével díszítették. A hely nagysága miatt még két másik lenyűgöző jelenet is csatlakozott hozzá: balról jöttek a kenethozó asszonyok az üres sírhoz; középen az alvilág fölött diadalmasan győzedelmeskedő Krisztus alakja uralta a képet, míg jobboldalt az üres sírhoz futó két apostol, Péter és János volt látható. Azért volt különleges ez az ábrázolás, mert itt különböző képi hagyományok jelentek meg egymás mellé komponálva. Valószínűleg az ekkoriban Észak-Itália más városaiban is tevékenykedő bizánci mesterek műve volt ez a lenyűgöző képegyüttes. Sajnos később elpusztult, csupán néhány részlete maradt meg, illetve egy barokk metszet őrzi az emlékét.

– Ismerünk-e olyan magyarországi ikonfestőket, akár régebbről, akár a közelmúltból vagy napjainkból, akik kiemelkedő jelentőségű Föltámadás-ikont festettek?

– Kevés nevet ismerünk. A már említett ráckevei és székesfehérvári szerb templom festőjének neve fönnmaradt, Teodor Szimeonov Gruntovics és műhelye dolgozott ezen a két helyen.

A modern, görögkatolikus alkotók közül mindenképpen meg kell említenem Puskás László kárpátaljai születésű, később Magyarországon letelepedett festőművészt és ikonfestőt, aki a nyolcvanas évek végétől több templomban készített nagyszabású falképeket. Ilyen például a hajdúdorogi székesegyház boltozatán látható kompozíció, amelyen a Pantokrátor egyik oldalán az Úrszínváltozás látható, a másik oldalán pedig a húsvét misztériumát a poklokra való leszállás jeleníti meg.

A fiatalabb nemzedékek képviselői közül már említettem Makláry Zsoltot és Seres Tamást. Ők nagyon szépen, a hagyományokhoz illően és művészi módon ábrázolják a föltámadást. Makláry Zsolt művei közül a tiszaújvárosi, a bekecsi és a tokaji görögkatolikus templomok falképeire utalnék, míg Seres Tamás esetében a nyíregyházi és a debreceni székesegyházat, illetve a miskolci püspöki székház kápolnáját emelném ki. Dolgoznak nálunk görög és ukrán ortodox ikonfestők is, például a gödöllői templomot és a miskolci székesegyházat Vasil’ Babych és csapata, míg Dunakeszi görögkatolikus templomát a közelmúltban Evangelos Tsaprounis festette ki. Az új vagy felújított görögkatolikus templomokban olyan mesterek is megnyilvánulhatnak, akik különböző hagyományokat képviselnek. Ez normális folyamat.

Az ikonfestészet művészet is, nem egyszerűen jámborsági cselekedet. Attól lesz valóban izgalmas, ha a festő a művészetben is kellően jártas. Enélkül nem lehet jó ikont festeni.

Reprodukálni persze lehet, de az olyan, mintha lefénymásolnánk valamit, nem művészi, hanem mechanikus tevékenység. Természetesen ennek is megvan a maga helye, hiszen a semminél jobb lehet az is, ami nem tökéletes.

Eszembe jutott egy személyes élmény: édesapám görögkatolikus pap volt, a nyolcvanas években Csengerben épített templomot. Akkoriban ez nem volt egyszerű. Szerette volna, hogy az új templomban legyenek ikonok. Elkészült egy négy alapképből álló ikonosztáz, majd az unokabátyám, Janka Ferenc – jelenleg veszprémi parókus – kapott benne feladatot, aki akkor még a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja volt, és autodidakta módon ikonfestéssel is foglalkozott. Édesanyám volt Feri keresztanyja, ő egyébként rajz szakot is végzett. Így a szüleim kitalálták, Ferenc pedig elvállalta, hogy megfest öt ikont a csengeri új templom falaira. Az egyik jelenet éppen a poklokra való leszállás, vagyis a húsvét ikonja volt. Kisgyerek voltam még akkor, de emlékszem, hogy a szüleim ikonalbumokat mutattak Ferinek, ő pedig aztán kartonra vagy csomagolópapírra megrajzolta a tervezett kompozíciót. A körvonalak mentén szeggel kilyuggatták a kartont – úgy rémlik, ebben a folyamatban a nővéreim is a segítségére voltak –, majd Feri felragasztotta a falra, és szénnel újra áthúzta a kontúrokat. Végül az így kapott körvonalakra olajjal festette meg az ikont. Akkor figyeltem fel először arra, hogy ez a bizánci hagyományú feltámadás kép. Nem tudom, megvannak-e még a csengeri ikonok, mert a templomot 1998-ban eladták, most cigány közösségi házként használják. Sajnálnám, ha nem lennének meg, mert annak a folyamatnak a korai tanújelei, vizuális emlékei, melynek során a Magyar Görögkatolikus Egyház megpróbált visszatalálni részben elfeledett hagyományaihoz.

Fotó: Bakos Zoltán, Terdik Szilveszter, Seres Tamás; portré: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.