Az Egyház legsötétebb pillanatában reményt kaptunk – Beszélgetés Timothy Radcliffe OP bíborossal

– Bíboros úr, milyen gondolatok, érzések kísérik Önt ezekben a Pannonhalmán töltött napokban?

– Az első érzésem az, hogy itt otthon vagyok. Angliában abba a bencés iskolába jártam, ahová az apám és a nagyapám is, ezért jól ismerem a bencés világot. Bár hosszú utat tettem meg Pannonhalmára, mégis úgy érzem, hazaérkeztem. Épp most találkoztam itt néhány diákkal, nosztalgikus élmény volt. Eszembe jutott, milyen voltam hatvanöt évvel ezelőtt, iskolás fiú koromban. A másik élményem pedig, hogy a főapát és a bencés testvérek nagyon szívélyesen fogadtak. Igazán boldog vagyok, hogy itt lehetek.

– Egy időben Yves Congar személyi asszisztenseként dolgozott. Van-e olyan tanítás vagy tapasztalat, ami tőle származik, és ma is hat Önre?

– Amikor Párizsban a domonkosoknál tartózkodtam, nem tudtuk fedezni a szállás és az ellátás költségeit, mivel a tartományom nagyon szegény volt. Ezért odamentem a perjelhez, és mondtam neki, hogy munkára volna szükségem. Így lettem Congar asszisztense. Nagyon sokat tanultam tőle, és Chenutől is, aki Congar tanára volt. (Yves Congar OP és Marie‑Dominique Chenu OP a II. Vatikáni Zsinat megújulást hozó teológiájának meghatározó alakjai voltak – a szerk.) Abban az időben Congar körülbelül hetven-, Chenu pedig nyolcvanéves volt. Ma én már mindkettőjüknél idősebb vagyok.

Congartól, azt hiszem, mindenekelőtt azt tanultam, hogy soha ne féljünk az igazságtól. Kutatásai során

mindig megvolt a bátorsága ahhoz, hogy szabadon gondolkodjon, keressen és kérdezzen, mert nem félt attól, hogy mit fog találni. Ha valaki hisz Istenben, menny és föld Teremtőjében, akkor bármit talál is, az a javára válik.

Chenutől pedig legfőképpen azt tanultam, hogy milyen nagy öröm az élet. Csodálatos volt benne, hogy bár rengeteget szenvedett, mégis mindig tele volt örömmel. Még nyolcvanévesen is minden este elment, hogy emberekkel találkozzon és meghallgassa őket: tudósokat, diákokat, művészeket, munkásokat.

Gyönyörű volt számomra az a Párizsban töltött időszak, rengeteget tanultam. Az év végén Congar elvitt Chartres-ba, a szépséges székesegyházba. Ez volt számomra az ajándéka: egy nap a chartres-i katedrálisban. Congar segített igazán meglátni és megismerni a székesegyházat. Felejthetetlen élmény volt.

– Gyakran beszél a figyelmes hallgatás és az életen át tartó tanulás fontosságáról. Egész életét a tanításnak, a tanulásnak és mások kísérésének szentelte. Mit jelent Önnek, amikor meghallgat valakit? Különösen, ha az illető fiatal, Ön pedig, bőséges tapasztalattal a háta mögött, talán már előre tudja a választ…  

– Nem tudom a választ.

A legérdekesebb beszélgetések mindig azok, amikor nem tudod a választ, és valaki mással együtt fedezed fel. A legérdekesebb beszélgetések azok, amikor magát a kérdést fedezed fel.

Írtam egy könyvet Łukasz Popko lengyel domonkossal együtt (Questioning God, Bloomsbury Publishing – Bloomsbury Continuum, 2023 – a szerk.). A szerzőtársam nagyszerű biblikus, harminchárom évvel fiatalabb nálam, de sokkal jobban ismeri a Bibliát, mint én. Azt fedeztük fel, hogy a Bibliában minden a kérdések körül forog. Isten első beszélgetése az emberiséggel egy kérdéssel kezdődik, amit Ádámhoz intéz: „Hol vagy?” És nem azért kérdezi, mintha nem tudná. Jézus utolsó kérdése pedig Márk evangéliumában ez: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

A kérdések arról szólnak, hogyan haladunk előre. Tehát amikor új emberekkel találkozom, a legérdekesebb az, hogy felfedezzem a kérdéseiket. És jobb, ha nem tudom a választ. Ha előre tudom, az unalmas. Nekem viszont velük együtt kell járnom az utat.

– Hogyan lehet valóban meghallgatni valakit, akivel mélyen nem értünk egyet?

– Ez korunk legfontosabb kérdése. Az első lépés az, hogy megpróbáljuk elképzelni, miért gondolja a másik azt, amit gondol. Angliában most például egyre több erősen jobboldali csoport jelenik meg a társadalomban. Könnyű elítélni őket.

Sokkal nehezebb, de jóval érdekesebb feltenni azt a kérdést, hogy miért gondolkodnak így, mitől félnek, mit szeretnek. Szükségem van a képzeletemre ahhoz, hogy bele tudjak látni a szívükbe és az elméjükbe. Csak így tudunk együtt továbbmenni.

Lehet, hogy ehhez nagyon türelmesnek kell lenni. Emlékszem, egy reggel kaptam egy e-mailt egy erősen konzervatív gondolkodású embertől, aki elítélt és a pokolba kívánt. Érdekesnek találtam, és azon tűnődtem: vajon mit gondolhat, hogy én mit gondolok? Felhozott mindenféle álláspontot, amiket én egyáltalán nem képviselek. Sok időbe telt, mire sikerült eloszlatnom az előítéleteit, mert azt hitte, hogy olyasmiket gondolok, amiket valójában soha nem is feltételeztem. Az ateisták is gyakran elképzelik valamilyennek Istent, akiben hiszek, holott az nem az az Isten, akiben hiszek. Ezért nagyon sok türelemre volt szükség ezzel az illetővel is. Körülbelül három nap után végül azt mondta: „Tévedtem.” Az ilyen helyzetekhez tényleg idő kell.

Nemrégiben is kaptam egy nagyon agresszív e-mailt valakitől, nehéz volt közös nevezőre jutnunk. Így azt mondtam neki: rendben, töltsünk együtt egy estét, igyunk meg egy jófajta bort, és tanuljuk meg valóban látni egymást. Néha már az is segít túllépni a nehézségeken, ha egyszerűen csak együtt vagyunk. Viccelődünk, nevetünk, és egyszer csak elkezdjük megérteni, ki is ez a másik ember valójában.

– Sokszor hangsúlyozza, hogy a hit leginkább egy úthoz hasonlít, és hogy a hit megértése idővel mélyülhet. Mostanában segített Önnek bármi abban, hogy új fényben lássa a hitét? Van olyan meggyőződése, amelyben egykor – mondjuk hatvan évvel ezelőtt – teljes bizonyossággal hitt, és azóta megváltozott?

– Hatvan évvel ezelőtt nagyon naiv felfogásom volt az igazságról. Azt hittem, az igazság csupán egy állítás: igaz vagy hamis. Ma pedig már látom, hogy tévedtem.

Az igazság sokkal árnyaltabb ennél. Képzelőerőt igényel. És költészetet.

Minden nagy teológus költő, legyen szó Aquinói Szent Tamásról, Keresztes Szent Jánosról vagy Avilai Szent Terézről. Az igazságot ott keressük, ahol a nyelv már nem elég, a nyelv határán. Ezért azt mondanám, hogy idővel megtanultam: az igazságról alkotott kezdeti felfogásom túlságosan fundamentalista volt.  

Jelenleg a művészet, különösen a festészet szerepe foglalkoztat a leginkább, ezt igyekszem jobban megérteni. Novemberben előadást kell tartanom egy konferencián a művészetről és a kereszténységről. Ezért most sokat olvasok Caravaggióról, Cézanne-ról és más alkotókról, például Vermeer csodálatos festményeiről is. Mit tanítanak nekünk? Hogyan segíthetnek a látásban? Amikor itt, Pannonhalmán diákokkal beszélgettem, megkérdeztem tőlük, szerintük mi a legkreatívabb dolog a mai Magyarországon. A zenét említették. A magyar zene tehát érdekes kutatási terület lenne.

– Gyakran beszél arról is, hogy a kereszténység lényegében barátság. Mit tanított Önnek a barátság a keresztény életről, annak megéléséről?

– Úgy vélem, hogy minden barátság transzformatív. Megváltoztat. Amikor öt és fél évvel ezelőtt rákos beteg lettem, egy nagy műtét után több hónapot ágyban töltöttem. Akkor értettem meg igazán, hogy az, aki vagyok, sok barátság gyümölcse. Domonkosoké és világi hívőké, férfiaké és nőké. Minden barátság valami újat tanít. Segít abban, hogy valakivé válj. Az emberek azt szokták kérdezni: ki a legjobb barátod? De ez nem a legjobb kérdés, mert az egyik barátság egy bizonyos módon formál, a másik pedig egészen máshogyan, más irányban. És mindegyik megnyitja a lényedet Isten felé. Hiszen Isten élete maga a barátság: a Szentháromság tagjai közötti barátság.

Mindenki képes a barátságra. Ám ez kockázattal jár. Ha megnyitod a szívedet, vállalod annak a kockázatát, hogy sebezhetővé válsz. Az egyik rendtársam mondta egyszer:

ha szeretsz, kockáztatod, hogy megsebeznek, és talán meg is ölnek. De ha nem szeretsz, már halott vagy.

Úgy gondolom, hogy ezt a kockázatot vállalni kell: merjünk megsérülni. Különben nem élünk igazán. Aki nem tud megsérülni, az már halott. De mi a feltámadásban hiszünk. Ezért senkinek sem szabad feladnia.

– Egy másik téma, amit gyakran emleget: a remény. Hol találhat reményt az ember, különösen akkor, ha nehéz helyzetben van vagy sebezhető?

– Úgy gondolom, a fiatalok számára ez az egyik legfontosabb kérdés. Amikor ránéztem erre a negyven-ötven fiatal diákra, az első kérdésem az volt, hogyan adhatok nekik reményt.

Keresztényként a legfőbb reményünk az Eucharisztia. Az utolsó vacsora volt az Egyház történelmének legnehezebb pillanata. Júdás elárulta Jézust. Péter meg fogja tagadni. Barátainak többsége nemsokára elmenekül. Úgy tűnt, már csak szenvedés vár rá és a halál. De ebben a legsötétebb órában Jézus valami rendkívülit tett: „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Az árulást ez ajándékká változtatta. A reményünk alapja tehát az, hogy a legsötétebb pillanatban reményt kaptunk. A szentmise a remény szentsége.

Úgy gondolom, a tanulás is a remény egyik fontos kifejeződése. Minden iskola, minden egyetem megtestesíti azt a reményt, hogy meg fogjuk érteni a világot. Hiszen erre teremtettünk: hogy értsünk. Ezért számomra ez az iskola is a remény helye.

– Ha napjaink Egyházára tekintünk, mit gondol, mi jelenti számára a legnagyobb kihívást? És mi ad reményt arra, hogy az Egyház képes lesz leküzdeni a nehézségeit?

– Úgy gondolom, a legnagyobb kihívás az, hogy elismerjük egymás tekintélyét. A Szentlélek által minden kereszténynek megvan a maga tekintélye; lehet, hogy csak implicit módon, de egy plébánián vagy egy egyházmegyében a papnak vagy a püspöknek el kell ismernie a laikusok tekintélyét. Sok pap attól tart, hogy ezzel aláássa a saját tekintélyét. Ez nem igaz, éppen ellenkezőleg. A papok és a püspökök csak akkor rendelkezhetnek tekintéllyel, ha elismerik Isten népének tekintélyét. Hiszen a hívők meg vannak keresztelve és meg vannak bérmálva.

A másik legnagyobb kihívás a félelem leküzdése. Ferenc pápa és Leó pápa mindketten a szinodalitás hívei. De egyes püspökök és papok félnek ettől, és azt mondják: „Ó, nem tudjuk, hová vezet ez.” Pedig ez a kereszténység.

Ha Krisztust követed, át kell engedned az irányítást az életed felett. Nem tudod, hová vezet majd Krisztus. Nem tudod, mit fog kérni tőled. A kihívás tehát ez: ne félj!

A feltámadt Krisztusra kell tekintenünk. Ő a feltámadás után is hordozta a sebeit; Szent János ezt mondja evangéliumában. Ezért nekünk sem kell félnünk attól, hogy megsebződünk.

Számos országban az ifjúság ma újra az Egyház felé fordul. Angliában „csendes megújulásról” beszélünk: egyre több fiatal talál rá a katolikus hitre, különösen az egyetemeken, mert az élet értelmét keresik. És ez nagy reményre ad okot.

– A háború sújtotta Ukrajnába is ellátogatott. Ott mi adott reményt Önnek? És miben bizakodnak az ott élő emberek?

– Rengeteg reményt kaptam a testvéreimtől, a domonkosoktól. Csodálatos módon nyújtanak segítséget a rászorulóknak. Elmentünk Herszonba, az orosz határ közelébe. Drónok követtek minket, nem volt kellemes élmény, de a testvérek évente százötvenezer adag ételt juttatnak el oda. Csodálatos találkozásaink voltak olyan emberekkel, akik továbbra is reménykednek. Ellátogattam a kijevi katonai kórházba is. Az igazgató katolikus, nagyszerű ember. Megszervezte, hogy találkozhassak több sebesült katonával. Volt reményük, hittek. Úgy gondolom, áldásként kaptam, hogy sok megrendítő helyen járhattam az emberek között: Ruandában, Szíriában, Ukrajnában. Akárhová megyek, ők adnak nekem reményt.

– Bíboros úr, mi az a felismerés, amely ma a legfontosabb Önnek?

– Úgy gondolom, életem jelenlegi szakaszában a legfontosabb az, hogy ne a saját terveimmel foglalkozzam. Az a kérdés számít igazán, hogy miként támogathatom a fiatalokat. Amikor meghívnak előadást tartani, az első helyen mindig a fiatalok állnak.

Másodszor pedig azt tartom fontosnak, hogy félelem nélkül készüljünk a halálra. A halál lehet örömteli. És ne úgy készüljünk rá, hogy búslakodunk, hanem úgy, hogy elengedünk dolgokat. Lemondunk róluk. Szabaddá válunk.

Tudja, a Katolikus Egyházban azt mondjuk: az örök élet már most, itt a földön elkezdődik.

Az örök élet akkor kezdődik, amikor szeretünk. Ezért a halálra való legjobb felkészülés az, ha egyre jobban szeretjük az embereket. És akkor ha eljön a halál, nem lesz olyan nehéz. Belépünk a szeretet teljességébe.

Most pedig azt reméljük, hogy az örök élet már elkezdődött.

Fotó: Lambert Attila

Hollósi Judit/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 4-i számában jelent meg.