Az Eucharisztia tisztelete 170/11f

„»A plébános gondoskodjék arról, hogy a legszentebb Eucharisztia legyen a hívők plébániai együttlétének középpontja; azon fáradozzék, hogy a Krisztus-hívőket a szentségek áhítatos kiszolgáltatásával táplálja, különösképpen pedig, hogy gyakran járuljanak a legszentebb Eucharisztiához és a bűnbánat szentségéhez; törekedjék arra is, hogy általában az imádságra és a családban végzett imádságra indítsa őket, és hogy tudatosan és tevékenyen vegyenek részt a szent liturgián, melyet a megyéspüspök felügyelete alatt plébániáján a plébánosnak kell irányítania; neki kell ügyelnie arra is, nehogy ezen a téren visszaélések támadjanak.« (CIC 528. k. 2§) Jóllehet nagyon megfelelő, hogy a liturgikus ünneplések, különösen a szentmise hatékony előkészítésében a hívők segítsék a plébánost, de semmiképpen nem hagyhat rájuk olyan teendőket, melyek meghaladják sajátos feladataikat.”

Az Apostolok cselekedeteinek egyszerű, összefoglaló tudósítása, miszerint a tanítványok „állhatatosan kitartottak (…) a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42), feltárja előttünk az Egyház belső szerkezetét. Az Eucharisztia nem egy elem a sok közül, hanem az a középpont, amely köré a tanítás, a közösség és az imádság rendeződik.

Pál apostol szavaival: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, és egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16–17).

Az Egyház nem pusztán intézmény, hanem alapjaiban eucharisztikus valóság: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51; vö. 6,56). Így tehát a közösségi lét legmélyebb alapját nevezi meg: a Jézusnál, Jézusban maradást, amely megszabadít az elszigeteltségtől és az egzisztenciális magánytól is.

Ebből a misztériumból fakad a lelkipásztori szolgálat természete is: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,16). Vagyis a papok nem véleményeket vagy technikákat, hanem Krisztus életét szolgálják és szolgáltatják ki a szentségekben. Ez a szolgálat elsősorban nem adminisztratív feladat és teher, hanem részesedés az ő gondoskodásában. A pap nem teljesítménykényszerből működik, hanem küldetésből, amely a teherről az irányra fordítja a figyelmet.

Az Eucharisztia gyakori vétele nem vallásos túlzás, hanem a keresztény élet rendes és normatív tápláléka. „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn  6,53) – mondja Jézus megrendítő őszinteséggel.

A szentáldozás ritmusa belső stabilitást teremt, mert nem önmagunkból kell élnünk.

Ugyanez igaz a bűnbánat szentségére: a kiengesztelődés nem pszichológiai trükk, hanem a feltámadt Krisztus kiengesztelődő és új életet teremtő szava, amely új kezdetet ad ott is, ahol az ember önmagát már lezártnak érzi.

Az imádság – különösen a családban – a hit mindennapos lélegzése; nem alkalmi aktus, hanem élettér, ahol Krisztus igéje gazdagon lakik bennünk. A liturgia pedig akkor válik valóban gyógyítóvá, ha tudatosan és rendezetten mutatják be: a hallgatás, megértés és válasz ritmusában. A rend valójában védelem az önkény ellen, amely szétzilálja a közösséget.

Végül a szolgálatok sokfélesége nem felcserélhetőséget jelent, hanem harmóniát. Minden meghívás ajándék, de nem minden ajándék ugyanaz.

Az Egyház akkor marad egészséges, ha tiszteletben tartja ezt a rendet – mert így marad mindenki számára Krisztus az egyetlen középpont.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír