Az Eucharisztia tisztelete 170/11g

„Végezetül legyen tehát a papoknak gondjuk arra, hogy a liturgia tudományában és gyakorlatában jártasak legyenek; liturgikus szolgálatukkal ugyanis el kell érniük, hogy a rájuk bízott keresztény közösségek egyre tökéletesebben dicsérjék Istent, az Atyát, és a Fiút, és a Szentlelket. Mindenekelőtt hassa át őket az a csodálat és megilletődöttség, amit a húsvéti misztérium Eucharisztiában történő ünneplése vált ki a hívők szívében.” (Redemptionis Sacramentum, 32.) 

A végrehajtási utasítás a Presbyterorum ordinis zsinati dokumentumra hivatkozik: „Isten, aki egyedül szent és megszentelő, mintegy társként és segítőként embereket akart maga mellé venni, hogy alázatosan szolgálják a megszentelés művét.

A püspök közreműködésével azért szentel papokat, hogy Krisztus papságában sajátos módon részesedve tevékenykedjenek a szent cselekményekben, mint annak a Főpapnak a szolgái, aki a liturgiában a Szentlélek által szünet nélkül gyakorolja papi hivatalát.

A keresztség által Isten népébe iktatják az embereket; a bűnbánat szentségében kiengesztelik a bűnösöket Istennel és az Egyházzal; a betegek olajával enyhülést hoznak a betegeknek, s a szentmisében szentségi módon ajánlják föl Krisztus áldozatát. A szentségek szolgálata által – amint ezt már az ősegyházban Szent Ignác vértanú tanúsította – a papok a püspökkel különféle szempontból hierarchikus kapcsolatban vannak, s a hívő közösségekben valamiképpen megjelenítik őt.” (PO, 5a)

Hogy megértsük a zsinat tanítását, sokkal mélyebb elvekből kell kiindulnunk. A zsinat tanítása ugyanis nem annyira intézményi, mint inkább krisztológiai logikából fakad.

A szolgálati papság csak akkor érthető meg, ha Krisztus belső életéből és az Egyházhoz fűződő személyes szeretetéből indulunk ki.

Krisztus már megtestesülése első pillanatától kezdve teljes és szeretetteljes ismerettel tekint minden emberre és az egész Egyházra. Ismeri mindazokat, akik hozzá tartoznak, és megváltó szeretetével folyamatosan körülöleli őket. Ez az ismeret és szeretet messze meghalad minden emberi elképzelést.

Jézus már születésében is, de kereszthalálában és most az Atya dicsőségében is ugyanazzal a személyes szeretettel hordozza az Egyház minden tagját.

Mindenkit mélyebben szeret, mint ahogyan egy édesanya szereti gyermekét, sőt még annál is jobban, ahogyan mi saját magunkat ismerjük. Ezért mondja Szent Pál olyan gyakran, hogy Krisztus bennünk él, és mi Krisztusban élünk. Krisztus a Szentlélek által lakik bennünk. A Lélek munkálkodása a szívünkben valójában Krisztusé is, mert Krisztus Lelke működik bennünk. Más szóval: aki Krisztus Lelkében él, az Krisztushoz tartozik, és akiben Krisztus él, abban a Lélek új, kegyelmi életet ébreszt. Ez a belső élet az alapja annak, hogy a hívő ember valóban az Egyház élő tagja legyen (vö. Th. Aquinatus, Comm. in Ep. ad Eph. II. lect. 5.; Rom VIII. 9–10; XII. Piusz, Mystici Corporis AAS 35 /1943/, 230.). Ugyanezen Krisztus Lelkének közléséből következik továbbá az is, hogy mivel mindazok az ajándékok, erények és karizmák, amelyek a Főben – vagyis Krisztusban – kiválóan, bőségesen és hatékonyan megvannak, az Egyház minden tagjába áradnak, és bennük aszerint, hogy milyen helyet foglalnak el Jézus Krisztus misztikus Testében, napról napra tökéletesednek, az Egyház mintegy a Megváltó teljességévé válik.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír