Az Eucharisztia tisztelete 170/11h

A Krisztustól kapott belső élet nem marad láthatatlan vagy pusztán individuális valóság: szentségi rendben és konkrét egyházi szolgálatokban válik érzékelhetővé és közvetíthetővé.  Antiochiai Szent Ignác így ír: „Kövessétek mindannyian a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig úgy, mint az apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek, mint Isten rendelkezését. A püspök nélkül semmi olyat ne tegyetek, ami az egyházzal kapcsolatos. Azt tartsátok érvényes eucharisztiának, amelyet a püspök vagy megbízottja végez. Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan, ahol Jézus Krisztus van, ott van a katolikus egyház. A püspök nélkül nem lehet sem keresztelni, sem szeretetlakomát tartani; amit azonban jóváhagy, az Istennek is tetsző, hogy bizonyos és szilárd legyen mindaz, amit tesztek” (A szmirnaiakhoz VIII, 1–2, in ÓKÍ 207.). Antiochiai Szent Ignác szavai – amelyek az apostoli kor és a kibontakozó egyházi önértelmezés határmezsgyéjén születtek – fontosak számunkra a Presbyterorum ordinis 5., a Lumen gentium 28. és a Redemptionis Sacramentum 32. pontjának megértéséhez.

Ignác gondolkodásának tengelye nem az intézmény, hanem az utánzás rendje (ordo imitationis): „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét” (Jn 4,34), valamint: „Én nem tehetek magamtól semmit. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 5,30).

Ez az engedelmesség azonban nem alá-fölé rendeltségi logika, hanem szeretetből fakadó egység, amelynek forrása a Szentháromság belső élete. Az Egyház struktúrája nem pusztán külső keret, hanem a Szentháromság „lenyomata” a történelemben.

A püspök követése tehát nem egy ember követése, hanem részvétel Krisztus fiúi engedelmességében. Amikor Szent Ignác a presbitériumot az apostolokhoz hasonlítja, egyfajta apostoli folytonosság meglétére mutat rá: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). A presbiterek nem önálló tanítók, hanem a püspökkel való kollegiális egységben hordozzák az apostoli tanúságtételt. Ez az egység nem pusztán szervezeti, hanem szentségi természetű, amelynek gyökere az apostolok kiválasztásában és küldésében áll (vö. Mk 3,13–15).

A diakónusok – „Isten rendelkezése” – az Apostolok cselekedeteiben megfogalmazottakat juttatják eszünkbe (vö. ApCsel 6,3–4). A diakónusi szolgálat tehát nem másodlagos funkció, hanem Krisztus szolgáló létformájának szentségi megjelenítése (vö. Mk 10,45). Ignác egyik legmélyebb felismerése az eucharisztiához kötődik, amely valódi hitvallás az Eucharisztia egyházi természetéről (vö. 1Kor 10,16–17).

Mindez visszacseng a Constitutiones apostolorum VIII, 12,3 és VIII, 29,2 tanításában. Az első szakasz a püspök felszentelésének imáját tartalmazza. A püspök ebben úgy jelenik meg, mint akit Isten a nép vezetésére, a főpapi szolgálatra, a bűnök megbocsátására való hatalommal ruház fel. A szöveg nyelvezete szinte szó szerint visszhangozza Szent János tanítását (vö. Jn 20,21–23). Az ima szövege szerint a püspök nem a közösség delegáltja, hanem Isten ajándéka a közösség számára. A felszentelési ima teológiai logikája világos: a szentségi küldetés megelőzi az egyházi funkciót.

„Ahol Jézus Krisztus van, ott van a Katolikus Egyház” – ez nem földrajzi, hanem krisztológiai fogalom: teljességet jelent.

Az Egyház ott van teljes valóságában, ahol Krisztus valóságosan jelen van – és Krisztus szentségi jelenléte elválaszthatatlan az apostoli küldetéstől.

Az is bizonyos, hogy Antiochiai Szent Ignác az Egyház eucharisztikus-krisztológiai misztériumáról ír – a zsinat Presbyterorum ordinis dokumentum és így a Redemptionis Sacramentum sorainak is ez ad alapot.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír