A szakralitás nem az épületben, hanem bennünk van – Harmincéves a Magyar Szentek temploma

Balázs Mihály ma már maga is Kossuth-díjas, és a Prima Primissima díjat is elnyerte. Egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Jelentős középületek és lakóházak mellett számos templomot és egyházi intézményt is épített. Vele beszélgettünk a Magyar Szentek templomáról.

– Török Ferenccel közös munkájuk a Magyar Szentek temploma, amely eredetileg az 1995-re tervezett Bécs–Budapest világkiállítás vatikáni pavilonja lett volna. Hogyan emlékszik vissza a felkérésre és az épület megtervezésére?

– A Bécs–Budapest világkiállítás meghirdetése lázba hozta a közéletet, inspirálta a szellemi embereket. A Vatikán mint kiállító a Magyar Katolikus Egyházzal együtt szerepelt volna az expón, s az volt az elképzelés, hogy a pavilont később az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye templomként hasznosítja majd. A főegyházmegyei hivatal zárt körű pályázatot írt ki, amit Török Ferenc nyert meg. Ferivel akkor már volt egy közös irodánk, így a kezdetektől bevont a tervezési folyamatba. 1991–1992-ben a vatikáni nunciatúrát is együtt terveztük, de a kilencvenes években műtermünkben készültek a kazincbarcikai, a nyíregyházi és fehérgyarmati görögkatolikus templomok tervei éppúgy, mint a Magyar Szentek templomáé, a soproni Szent Imre-templom és plébániaközponté, valamint a felsőpakonyi római katolikus templomé. Ezekben a munkákban társszerzőként vagy munkatársként Fejérdy Péter és Somogyi-Soma Katalin is részt vettek. Együtt dolgoztunk Ferivel egészen addig, amíg meg nem betegedett. Érdemi együttműködés volt közöttünk. Ő volt a meghatározó, összetartó tervező. Tapasztalt, nagynevű építészként a műteremben ő vitte a prímet, mi pedig mindenben igyekeztünk a segítségére lenni. De mindent megbeszéltünk, kölcsönösen átjárható volt a két szerepkör.

A Magyar Szentek temploma egy túlfűtött korszakban született. Ez a túlfűtöttség részint a rendszerváltás eseményével függött össze, hiszen akkoriban nagyon sokan úgy érezték, új világ jön, részint pedig abból adódott, hogy az expo egy világverseny, amelyen a megjelenés hatalmas felelősséggel jár. Az épülettel üzenni kell a világnak: egy egyszerű, jól megfogalmazható és világosan érthető üzenetet kell átadni.

– Mi volt a Magyar Szentek templomának üzenete?

– Ezt Feri fogalmazta meg. A világkiállítás jelmondatából indult ki, amely így szólt: „Kommunikáció egy jobb világért.” Ezt továbbgondolva azt mondta:

Isten évezredek óta kommunikál az emberrel, ennek megnyilvánulásai közé tartozik a művészet, az építőművészet és az építészet története. Az épülettel ezt a gondolatot szerette volna kifejezni, emiatt idézett meg különböző építészettörténeti, kultúrtörténeti korszakokat.

Az épület erős logikai és geomteriai szerkesztettséget mutat. Vertikálisan, lentről fölfelé haladva az őskeresztény katakombák világától a reneszánsz jellegű kupoláig jutunk el. Ha pedig horizontálisan haladunk, keletről nyugatra, akkor a paradicsomi állapotoktól a magyar romanikán és reneszánszon keresztül elérkezünk a modern korig. Ezért tapasztalható nagy stiláris különbség a szentélyt leválasztó falsík és a nyugati kapu építészeti karaktere között: az előbbi a román kor megidézése, a kapu pedig jelenkori, kortárs. Ha valaki ebben a templomban jár, előfordulhat, hogy nem érti ezt a sokféleséget; ez tehát a magyarázata. Az építészettörténeti hivatkozások az anyaghasználatban is megmutatkoznak. Keletről nyugatra haladva a legrégebbi kort a tardosi vöröskő durva, nagy méretű elemekből rakott támfalával próbáltuk megjeleníteni, a romanikát a süttői mészkővel, a reneszánszot a fával és a kupola belső parafaburkolatával, a mai kort pedig a műkőből készült kapuzattal. A Magyar Szentek temploma az előbb említett gondolatiság miatt hangos és látványos megfogalmazást kívánt meg. Ennek aztán számtalan következménye volt, mert a kivitelezők részéről olyan mesterségbeli tudást kívánt meg, amitől elszoktak a szocializmus évtizedei alatt. A templomot egy pilisvörösvári sváb kivitelezőgárda építette, akik még tudtak rendesen követ falazni, és mindenféle technikai ismerettel fel voltak vértezve.

– Jellemző az Ön építészetére ez a stiláris gazdagság, sokszínűség?

– Az általam tervezett házak vonatkozásában hullámzás figyelhető meg ezen a téren. A kétezres évek elején, vagy amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kara épült, radikálisan leegyszerűsített világban gondolkodtam, amelyben nincs helye a díszítésnek. Ha mégis van, az nem anyaggal és formákkal, hanem főleg terekkel megvalósított ornamentika, egyfajta téri szövevény, amit nehezebb felfedezni. Látványos, hangos „mondatok” nincsenek ezekben az épületekben. A mai házaim már kicsit gazdagabbaknak mondhatók e tekintetben.

– Amikor a kormány lemondta a világkiállítást, megtorpant a templom tervezése? Hogyan hatott ez a fordulat az építkezésre?

– Egyetlen pillanatnyi megtorpanásra sem emlékszem, mert a tervezési megbízás előfeltétele volt, hogy úgy gondoljunk a kiállítási épületre, mint ami utóhasznosításában templom lesz. Nyilvánvalóan egyszerű megoldás lett volna, ha tervezünk egy templomot, ami kiállítóépület is, de ennél azért bonyolultabb volt a program. Tudtuk, nagyjából hány látogatóra lehet számítani, és ki kellett találni egy olyan koreográfiát, ami valamilyen módon szabályozni tudja a tömeg mozgását. Végiggondoltunk egy útvonalat, amely a mostani plébániaépületből – ahol a recepció lett volna eredetileg – a felső galérián és a kis összekötő hídon keresztül átvezet a kiállítótérbe – mi azt szerettük volna, ha itt a torinói halotti lepel van kiállítva –, majd a közönség az alsó szinten hagyta volna el a területet. Ez végül aztán nem valósult meg. Amikor lefújták az expót, az épület már szerkezetkész volt, eléggé előrehaladott állapotban. Senki nem akarta leállítani az építkezést. Egy döntéssel áthangoltuk a munkát úgy, hogy a mai templomállapot valósulhasson meg. De akkor már nem lehetett lemondani a hídról és más elemekről, amelyek ma látszólag haszontalanok a templomban. Lehet, hogy egyszer még lesz értelmük ezeknek.

– Nem okozott nehézséget elérni, hogy egy világi jellegű térből szakrális tér jöjjön létre? Hogyan alakul ki a tér szakralitása? Sajátos tervezésre van szükség ehhez, vagy elég csupán a hagyományos eszközök használata, a térszervezés és a különböző templomépítészeti stílusok megidézése?

– A tér szakralitását nagyon nehéz megmagyarázni. A tervezői-alkotói intuíciók viszik az ember kezét, irányítják a szívét, lelkét, és meghatározzák a szellemiséget. Török Feri olyan építész volt, aki ebben élt, én is ebben éltem aztán. A Magyar Szentek temploma esetében volt egy másik fontos szempont is, méghozzá az, hogy egyetemi templom lett. Ebből adódóan eleve számítottunk arra, hogy profán rendezvényeknek is otthont ad majd, például koncerteknek és más eseményeknek, ami szükségessé teheti, hogy az Oltáriszentség egy külön kápolnában kapjon helyet. Ezért a tabernákulum nem a szentélyben van, hanem a szentségi kápolnában, egy intimebb, nyugodtabb térben, ami lehetővé teszi, hogy kicsit felszabadultabb legyen maga a templomtér. Az az áhítatosság, elmélyülés, elcsöndesedés, ami egy hagyományos templomban igényként merül fel, itt nem feltétlenül ugyanaz.  

Azt figyeltem meg, hogy

a szakralitás nem a térben van, hanem bennünk. Véleményem szerint ez egy érzés, ami csak néha jön elő, nem élünk benne folyamatosan. Vannak pillanatok, amikor megérintődünk, máskor nem. Az építészet olyan eszköz, amely nagy mértékben elő tudja segíteni, hogy ezek az érzések kiteljesedjenek bennünk.

Az építésznek csak az a dolga, hogy egy szakrális épületben segítse ennek az érzésnek a szabad létezését, de nem kell előhívnia azt. Szakrális élményünk lehet az erdőben is. Ha találkozom egy háromszáz éves, görcsös ágú tölgyfával, amelynek különleges az illata, fények veszik körül, lehet, hogy olyan érzés fog el, mintha templomban lennék. A szakralitás bennünk van. A környezet segíthet előhozni ezt belőlünk különböző anyagokkal, terekkel, fényekkel, de ezek az eszközök más jellegű épületben is működhetnek.  

– Él az emlékezetében valamilyen történet a templom építéséről?

– A felszentelés megmaradt bennem, számomra fontos emberek is részt vettek rajta. Az építkezésről most az jut az eszembe, hogy a sváb kőművesmesterek nem értették, miért akarjuk a tardosi mészkövet szárazon rakni, úgy, hogy nincs kihézagolva a kövek közötti rész. Nagyon precízek voltak, kikenték habarccsal a köztes részeket, az ujjukkal még meg is húzták. Nem értették, miért nem ilyen falat akarunk, nekik ez volt a szép, az első osztályú. Egy vasárnap délután kimentem egyedül az építkezésre. Egy két négyzetméteres darabot megfalaztam, hétfőn mutattam nekik, hogy valami ilyesmit szeretnék. Annyira ráhangolódtak erre a technikára, és aztán olyan nagy élvezettel csinálták, hogy még a pilisvörösvári kerítéseknél is alkalmazták.

– A templom harminc éve működik, és egy egyetemi város épült már köréje. Megváltozott Önben a róla kialakított kép?

Ez egy bonyolult lélektani dolog: egyrészt távolodik, másrészt közeledik hozzám a templom.

Távolodik éppen a történetek okán, mert azokat elfelejtjük: semmi sem úgy volt, ahogyan visszaemlékszünk rá. Az emlékezéssel folyamatosan átírjuk a történeteket; ennek során a lényegük nem változik, a formájuk viszont igen. Ugyanakkor nemcsak távolodom, hanem közeledem is ehhez a helyhez.

A szentélyhátfal oltárkeresztjéhez személyes emlékek fűznek. Somogyi-Soma László, aki a feleségem édesapja volt, abba a keresztfaragásba halt bele, abba ment tönkre, mert annyira átélte a feszület formálását. Minden erejét beleadta ebbe a munkába. Közelről követtem a folyamatot, ami a kereszt faragásától a haláláig vezetett. Egy hetvenéves, az apósommal egyidős körtefából készült a korpusz. Kemény fa volt, faragás közben folyamatosan sérüléseket okozott neki. És eljött egy pillanat, amikor apósom észrevett a fában egy nagyon zavaró göcsöt. Úgy érezte, rengeteget dolgozott a feszülettel, és most mégis ki kell dobnia az egészet.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy az a göcs a korpuszban éppen ott van, ahol dárdával megdöfték Krisztus testét.

Elképesztő dráma volt számára ez a felismerés. Amikor apósom 2004-ben meghalt, az altemplomba temettük. Ezért is járok rendszeresen a Magyar Szentek templomába. Török Feri is ott van eltemetve. Mindketten kaptunk az altemplomban egy örökre szóló temetkezési helyet, így az elhunyt családtagjainkat is oda temettük.

Pár évvel ezelőtt Feri fiával, Török Dáviddal – aki tanítványom volt az egyetemen, most pedig a barátom, munkatársam – közösen bővítettük a Magyar Szentek templomát egy gyülekezőtérrel a fiatalok számára. A covid-időszakban sokszor jártunk oda Dáviddal. Élő kapcsolatom van a hellyel, ami azért is nagyon fontos, mert egy építész úgy gondol a házaira, mint a családtagjaira. Nem lehet elfelejteni őket, sem eltávolodni tőlük. Velünk élnek, fontos részei az életünknek. Általában követjük a sorsukat, még azokét is, amelyekhez nem álltunk annyira közel, vagy kifejezetten kellemetlen emlékeink társulnak hozzájuk. Vannak ilyenek is az általam tervezett házak között, de attól még ugyanúgy szeretem, fontosnak és jónak tartom őket. A Magyar Szentek templomához egyértelműen pozitív érzések kötnek. Nem mindennapi feladat templomot tervezni Budapesten a Vatikánnak és a főegyházmegyének.  

Fotó: Merényi Zita (interjúképek), Fábián Attila (épületfotók)

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.