Nem tudnék nem énekelni – Baráth Emőke a zene gyógyító hatásáról

Kultúra – 2021. május 15., szombat | 20:20

Beszélgetésünk idején éppen Genfben próbálja Purcell operáját, a Dido és Aeneast, amelynek májusban lesz a bemutatója. Hogy élő közvetítés formájában-e vagy közönség előtt, az a járványügyi helyzettől függ majd. A világhírű szoprán idén tavasszal nemcsak azért járt Budapesten, hogy egy Bach-kantátaesten énekeljen. Március 15-én átvehette a Liszt Ferenc-díjat is.

Interjúnkban mesél kedvenc barokk szerzőiről, izraeli élményeiről, legkedvesebb partneréről, Philippe Jarousskyról, és arról is, mire tanította meg a karanténidőszak.

– A koronavírus-járvány különösen érzékenyen érintette a muzsikusokat, hiszen bezártak a koncerttermek, elmaradtak az előadások. Önnek hogyan telt az elmúlt egy éve?

– Tavaly tavasszal az első karantén jókor jött, mert akkoriban nem éreztem jól magam fizikailag, nagyon túl voltam terhelve. Három és fél hónapig egyáltalán nem koncerteztem, bár természetesen gyakoroltam. Akkor még Párizsban laktam, és úgy fogalmaznék, hogy újraindítottam a rendszert. Nyáron azután elkezdődtek ezek a fura koncertek, hol fél házzal, hol közönség nélkül. Akkoriban havonta egy-két alkalommal léptem fel. Ősszel néhány hétig megint lehetett koncertezni, néhol még közönség előtt is, majd október-novemberben ismét jött a teljes leállás. Azóta újra dolgozom, de egyelőre ezek is élő közvetítések, közönség nélkül. Hogy hol mikor lehet majd visszatérni a normál előadásokhoz, azt egyelőre senki nem tudja. Engem egyébként nagy felismerések értek ebben az időszakban. Például rájöttem, hogy már nem bírok annyit utazni, mint régen, sokkal jobban szeretek egy helyen lenni. Korábban olykor négy hónapon át meg sem álltam, rángattam magam után a bőröndömet egyik városból a másikba, most viszont otthonra találtam, és már nincs kedvem fel-alá rohangálni a világban. Párizstól nem messze egy kertes házban lakunk, és a kertészkedésben nagy örömömet lelem. Gyerekként Gödöllőn ugyanilyen helyen nőttem fel, a zöldben, öt percre az erdőtől, és most visszataláltam ide. Már nem tudnék városban lakni, megőrjítenek a zajok, ha hallom, hogy porszívózik a szomszéd. Annak idején az anyukám művelte a kertet, most tőle kérdezgetem, mit hová ültessek, melyik virág milyen földet szeret, és gyönyörködöm a növényeimben. A természetben a helyemre kerülök.

– Miközben folyamatosan a világot járta, az utóbbi években sokat énekelt Magyarországon. Vajon ez a jövőben is így lesz? Meddig lát előre?

– Ebben a zűrös időszakban is többször jártam otthon, kétszer is vállaltam például beugrást: az újévi Haydn-koncerten, A teremtés előadásán, illetve március elején a Budapesti Fesztiválzenekar Bach-kantátaestjén. Nagyon örültem ezeknek a lehetőségeknek, mert így hosszabb időt, több hetet otthon tölthettem. Kétlakinak tartom magam, igyekszem minél gyakrabban hazalátogatni. Otthon azt érzem, hogy szeretnek, elismernek, és ez nagyon fontos nekem. Most is úgy próbálom szerkeszteni a naptáramat, hogy sok hazai fellépés legyen benne.

– A karanténidőszak alatt a klasszikus zenei intézmények hamar átköltöztek az online térbe: egyfelől elérhetővé teszik a régebbi felvételeiket, másfelől új, élő előadásokat közvetítenek közönség nélkül. Milyen érzés üres nézőtér előtt énekelni, és közben tudni, hogy akár jóval több emberhez jut el, mint hagyományos módon, hiszen egy-egy ilyen közvetítést gyakran többen néznek, mint ahányan beférnének a koncertterembe?

– Számomra az üres terem semmit nem von le a fellépés értékéből. A közönség számára nyilván nem ugyanaz az élmény, mert egyetlen hangfal sem tudja visszaadni az élő, helyszíni hangzást. Mi viszont ugyanúgy felöltözünk, mintha ott ülnének az emberek a széksorokban, tudjuk, hogy ez igazi koncert, hogy sokan hallgatnak minket.

Én minden egyes ilyen fellépés előtt ugyanúgy izgulok, mint egyébként, sőt, még jobban, mert a kamerák nagyon közel jönnek, és olyasmit is megmutatnak, ami a színpadon állva nem látszik.

Ezért a legapróbb részletekre is gondosan kell figyelni, például arra, hogy jól sminkeltem-e ki magam, és ezt stresszként élem meg. Évekkel ezelőtt láttam egy Bohémélet-közvetítést, ahol az egyébként hagyományos rendezésben Mimi, a szegény, tüdőbeteg hímzőlány hosszú műkörmöt viselt, ami elég vicces látványt nyújtott. Gondolkoztam is, vajon miért nem jutott eszébe az énekesnőnek, hogy a kezét is hozzáigazítsa a szerepéhez.

– A történelemből ismerünk olyan korábbi időszakot, amikor a zene, egészen pontosan az opera nem juthatott el a közönséghez. A 18. század elején a pápa Rómában betiltotta a színházi előadásokat, így az operákat is. A korszak vezető zeneszerzői, köztük Händel, válaszként áttértek az oratóriumok komponálására. Nagyon sokat énekel Händel-műveket, operát is, oratóriumot is. Vajon más érzés a kettő?

– Számos oratóriumát, többek között a Theodorát vagy a Semelét félig szcenírozott módon színpadra szokták állítani. Azt látom, hogy a nézők ugyanúgy élvezik a koncertszerű előadást, mint a színházat, ugyanúgy tombolnak, állva tapsolnak. Szerencsére nagyszerű régi zenei együttesek működnek Magyarországon is. Két éve például Händel egyik késői oratóriumát, a Susannát adtuk elő Németh Pál irányításával, méghozzá húzás nélkül. Jó hosszú volt, a közönség azonban nagyon szerette. Emellett a világ vezető operaházainak repertoárjába is mind több barokk darab kerül be. A barokk operák általában happy enddel végződnek, mert a közönség szórakoztatására íródtak, azzal a céllal, hogy az emberek boldogan távozzanak a színházból, ne magukba roskadva rágódjanak az élet értelmén. Ha meghallgatok egy concerto grossót vagy egy Bach-kantátát, az az olykor fájdalmas gyönyörűségével helyrebillenti a lelki nyugalmamat. Nagyon szeretem például Bartók operáját, A kékszakállú herceg várát is, de mivel hiperérzékeny vagyok, annyi érzelem tör fel bennem a hatására, hogy alig tudom abbahagyni a zokogást, ezért gondosan meg kell terveznem, hogy mikor hallgatom meg.

– Amikor Bach valamelyik egyházi kantátájában énekel, megérinti a mű szakrális jellege, vagy inkább csak a zene a fontos?

Számomra nagyon lényeges a szakrális üzenet, és Bachnál nem is lehet elválasztani egymástól a kettőt, hiszen a zene annyira megjeleníti azt, amit a szöveg elmesél.

Bach darabjaiban mindig ott rejlik valami nagyon fájdalmas érzés. Ezek a kantáták azért érintik meg olyan mélyen az ember lelkét, mert rendkívül személyesek. A német egyébként az egyik kedvenc nyelvem, és pontosan Bach művein keresztül szerettem meg. Ez a nyelv a mélységei, a költőisége miatt különösen alkalmas az érzelmek kifejezésére, gondoljunk például Goethe vagy Heine verseire, amelyeket nem véletlenül zenésített meg Schumann vagy Schubert. Szívesen is énekelek németül, amúgy kifejezetten egyszerű az angolhoz vagy a franciához képest.

– El tudná képzelni, hogy abbahagyja az éneklést, és helyette mással foglalkozzon?

– Nem tudnék nem énekelni! Ugyanakkor már régóta szeretnék valami mással is foglalkozni. Nagyon érdekel a természetgyógyászat, a fitoterápia, az aromaterápia, a szelíd gyógymódok, egy ideje ezeket tanulom, tanfolyamokon és autodidakta módon egyaránt. Ez azért is jó, mert teljesen más, mint az éneklés. Miközben arról tanulok, mire valók a gyógynövények vagy az illóolajok, az agyamnak egy teljesen más részét használom. Ezek az ismeretek sokat segítenek nekem, és segítettem velük már másokon is. A zenéléssel is könnyebbé tesszük az emberek életét, de nem olyan közvetlen módon, mintha valakinek fáj a nyaka, és keverek egy masszázsolajat, ami csillapítja a panaszait.

– Rendkívül népszerűek azok a lemezek és hangversenyek, amelyeken a világhírű kontratenorral, Philippe Jarousskyval énekel. Vannak újabb közös terveik?

– Igen, tervezünk lemezfelvételt, operát, koncertet, és remélem, idén nyáron a Covid miatt nem esnek majd kútba az elképzeléseink. Már nagyon várom, hogy újra együtt énekelhessünk.

– A közösségi médiában kering egy szlogen: Culture is future, azaz kultúra nélkül nincs jövő. Egyetért ezzel?

A színháznak és a zenének lélekformáló ereje van, a gyerekeket is ezek segítségével lehet empatikus, érző emberekké nevelni.

Kultúra nélkül mind zombivá változnánk. Még a tavalyi karantén idején olvastam egy felmérést egy brit lapban, ahol arról kérdezték az olvasókat, szerintük melyik foglalkozás létfontosságú, és melyikről lehet a legkönnyebben lemondani. Sokan azt válaszolták, hogy a futárok nélkülözhetetlenek, és a művészek munkája a legkevésbé lényeges. Akkor szörnyen dühös lettem. Ha elvették volna tőlük a tévét, a rádiót, az újságot, a könyvet, a filmeket, hogyan élték volna túl a bezártságot ezek az emberek a művészek nélkül? Akik szerintük ugyebár nem fontosak. Nem attól tudjuk hosszú távon megőrizni a lelkünk épségét, hogy megkapjuk az ötszázadik csomagunkat, amit megrendeltünk. Emlékszem, hét évvel ezelőtt Izraelben jártam egy tíznapos túrán. Barna Máté domonkos rendi szerzetes kalauzolt minket, aki igazi lelkivezető volt, sajnos 2018-ban súlyos betegség után, nagyon fiatalon meghalt. Vele jártuk végig a keresztutat. Minden stációnál megálltunk, és olyan, a mi életünkre vonatkoztatható történeteket mesélt, amelyekkel közel hozta hozzánk a szenvedéstörténetet. Annál az állomásnál, ahol Jézus testét leveszik a keresztről és az anyja ölébe fektetik, arról beszélt, mekkora fájdalom látni egy édesanyának, ha a gyermeke szenved, és nem tud segíteni rajta. Ezen elgondolkoztam, és eszembe jutott, az én anyukám is mennyit tud tépelődni, amikor azt látja, hogy fáj nekem valami. Egy héttel később énekeltem Pergolesi Stabat Materét Philippe Jarousskyval, az ARTE felvételén. Jó néhányszor előadtam ezt a művet azóta is, de ott, abban a pillanatban annyira bennem élt még az izraeli út emléke, az ottani sok spirituális élmény, hogy ez az éneklésemen is érződött. A mai napig kapok köszönő üzeneteket, amelyek arról szólnak, hogy mennyire megrázó az a lemez. Az egyik levélíró azt osztotta meg velem, hogy a gyermeke halálának feldolgozását könnyítette meg a felvétel. Hát, így tud segíteni rajtunk a zene.

Szerző: Mörk Leonóra

Fotó: Emmanuel Jacques

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria