Büszke orvosból alázatos koldus – Beszélgetés Fodor Rékával

Nézőpont – 2020. május 27., szerda | 9:00

Május 25-én Afrika napját ünnepeljük. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Ő és én sorozatának egyik tanúságtevőjével, a kétgyermekes Fodor Rékával, az Afréka Alapítvány alapítójával beszélgettünk, aki március 20-a óta Nigériában rekedt.

– Hogyan lett missziós orvos?

– Tizenkét évesen tudtam, hogy missziós orvos leszek. A napnál világosabb volt, hogy ez az utam, ezért jelentkeztem az orvosira. Egy idő után mégis úgy éreztem, hogy ez nem jön össze. Kétgyermekes anya lettem, nem is tudtam, hogy álljak hozzá az álmom megvalósításához. Nem találtam olyan szervezetet, ahol biztosították volna számomra, hogy eljussak például egy afrikai misszió helyszínére, kérdéses volt, hogy ott ki vigyáz rám, hogy ne puffantsanak le, ne támadjanak ránk, ki ad engedélyt arra, hogy kijussak, missziós tevékenységet folytassak. Mostanra látom, hogy húsz–harminc ember háttérmunkája kell ahhoz, hogy Nigériában segíthessünk a betegeken.

– Miként lehetett ezen túllendülni?

– Amikor öt évvel ezelőtt elindultam, akkor még nem volt saját alapítványom, hanem beválasztottak egy másik szervezet csapatába. Mikor hazajöttem, akkor egyből azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt önállóan is megvalósítani. Ezért írtuk meg az Afréka című könyvet a férjemmel. Úgy terveztük, hogy ahány kötetet megvesznek, annyi életet mentek meg, és majd így visszajutok Afrikába. De aztán rájöttünk, hogy rengeteg könyvet kéne eladnunk ahhoz, hogy megszervezhessünk egy missziót. Elkezdtük az alapítványt bejegyezni a férjemmel, de senki nem akart minket támogatni. Összebarátkoztam Csókay András idegsebésszel, akiről kiderült, hogy háromszor volt már Nigériában, egy katolikus érsekség által fenntartott kórházban. A legközelebbi útja után nagy örömmel mondta, hogy engem is várnak szeretettel az atyák. Ez volt az Afréka Alapítvány első saját szervezése. Azóta Andrással tizenhat missziót szerveztünk. Persze soha nem együtt jövünk, hanem egymást váltjuk. Ő most Magyarországon a legnagyobb „koldulóm”, mindenhonnan segít a katolikus médián keresztül. Nagy kataklizmában vagyunk, nagyon áttevődött a hangsúly: büszke orvoslásból alázatos koldulás lett. Itt éhezés van, mi rizsre gyűjtünk, én most leginkább nem orvosnak érzem magam, hanem koldusnak.

– Egy 2018-as felmérés szerint Afrikában él a világon a legtöbb keresztény...

– Itt olyan mély, élő hitet tapasztalok, hogy ember legyen a talpán, aki nem tér meg! 8 millióan laknak a városban, Onitshában, ahol most vagyok. 185 plébániát és 12 kórházat működtet az érsekség. Afrikában nem láttam még hitetlen embert; lehet, hogy nem mindenki katolikus, de mindenki hívő. Észak-Nigériában több muszlim él, ott van a Boko Haram, kereszténygyilkosságok és sok borzalom történik, amit a sajtóban láthatunk. Lehet, hogy egy nap arra ébredsz, hogy már mindenki meghalt a faludból, akit ismersz, és aki keresztény. Ismerek egy lányt, Rebeccát, aki északról délre menekült a családjával, mert egy öngyilkos merénylő felrobbantotta az iskoláját, mire hazaért, az otthonát is megsemmisítették.

Onitshában tíz éve még csak 1,5 millióan laktak, de a keresztényüldözés miatt sokan ide vándoroltak. Az országban 200 millióból 150 millióan élnek napról napra. A koronavírus miatt öt hétre bezárták a piacokat, emiatt rengetegen elveszítették a megélhetésüket. De mégsem adják fel a hitüket, hanem inkább vértanúk lesznek. Elképesztő! Az emberek naponta járnak misére, egy vasárnapi szertartás minimum ötezer fős és háromórás. Most, egy új rendelet szerint csak egyórás lehet, de ezt sosem sikerül betartani… Egy hónapig nem volt szentmise, abba majdnem belehaltak. A többségnek nincs internete, Facebookja, ahol a közvetítést nézhetnék, sőt, sokaknál áram sincs!

– Az Alapítvány egyre több és több feladatot lát el. Mik ezek a tevékenységek pontosan?

– Van egy orvosi része, ahol szakorvosokat toborzunk. Csókay András vezeti az idegsebészeti részt, eddig több mint száz műtétet végzett el ez a csapat; a másik a belgyógyászati rész, amit én vezetek; és – ha épp nincs koronavírus – kimegyünk terepre, és a legszerencsétlenebbeket, akiknek semmi esélyük az orvosi ellátásra, leszűrjük maláriára, AIDS-re, hepatitisre, tífuszra és egyéb fertőző betegségre. Ilyenkor van, hogy 300 embert vizsgálok meg naponta. A harmadik rész a nővérképzés, ami azért fontos, mert annyira drága az orvosképzés, hogy azt az Alapítvány még nem tudja bevállalni. Mi azoknak a nővéreknek, ápolóknak írtunk ki ösztöndíjat, akiknek a pénzünk nélkül gyakorlatilag esélyük sem lenne a tanulásra. Egy hároméves bentlakásos képzésnek az évi díja hatszáz dollár. Most már tizenhat ösztöndíjasunk van. Sajnos a járvány miatt kialakult a negyedik feladatkör is, az ételosztás. A missziót jelenleg átalakítottuk humanitárius szervezetté, annyira nagy a baj, hogy inkább rizst veszünk a befolyt adományokból és nem gyógyszereket. Többnyire a magyar katolikus médiának, összefogásnak – és többek között a Magyar Kurír és az Új Ember olvasóinak – köszönhetően eddig 4 ezer darab 25 kilogrammos rizses zsákot tudtunk szétosztani, ami egy átlagos, ötgyermekes család esetében egy heti ételnek felel meg.

Segítsünk együtt! Arra kérjük olvasóinkat, csatlakozzunk együtt az adakozókhoz! Az alapítvány neve és számlaszáma: Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítvány 10101346–27099400–01004002; IBAN: HU66; SWIFT-kód: BUDAHUHB

Szöveg: Kaszab Luca/NEK

Fotó: Ambrus Marcsi/NEK

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria