Cantalamessa bíboros első adventi beszéde: Törékeny cserépedényben a legnagyobb titok

„Úgy élni, mintha nem lenne Krisztus” – idézte fel a szónok az előző nagyböjt témáját, amikor arról beszélt, hogy ebben a hozzáállásban látja a keresztény ember életét érintő legnagyobb veszélyt. Ehhez kapcsolódóan mostani adventi beszédében a következő kihívást vizsgálta meg: „Úgy élni, mintha az Egyház nem lenne más, mint botrányok, ellentmondások, személyes konfliktusok, pletykák, talán némi jótékonykodással szociális téren. Röviden szólva: Az Egyház emberek dolga, mint minden egyéb a történelemben.”

„Ezzel szemben most az Egyház és a keresztény élet benső ragyogására szeretnék rávilágítani – mondta a kapucinus szerzetes. – Az újságírás nem ezt teszi, pedig nagyon üdvös lenne, ha tenné, de az jelentene csak igazán bajt, ha maguk az egyházi személyek, az evangélium szolgái tévesztenék szem elől az Egyházat eltöltő misztériumot és belenyugodnának abba, hogy az Egyház – a futballból vett hasonlattal élve – mindig idegenben játszik, visszavágó mérkőzésen, és folyton védekezik.”

„Cserépedényben hordozzuk a kincsünket” (2Kor 4,7) – tanít az apostol Isten dicsőségének Jézus Krisztus arcán felragyogó ismeretéről. Igaz, törékeny ez a cserépedény, de végzetes balgaság lenne megfeledkezni arról, hogy benne van a kincs. Maga az apostol siet segítségünkre, hogy ezt a kijelentést pozitívan értelmezzük:

„Ez a kincsünk cserépedényben van azért, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2Kor 4,7)

A gótikus székesegyházak katedrálüvegeinek példája segít a cserépedény titkának megértésében. Kívülről nézve – a templomon, az egyházon kívülről – nem egyéb, mint sötét üvegdarabok együttese, ólomba foglalva. Ám belépve a templomba és ellenfényben rátekintve a sötét üvegeken színes fények ragyognak fel, és az alakok, jelenetek megelevenednek. Nézzünk most az Egyházra belülről, a szó legteljesebb értelmében, annak a misztériumnak a fényében, amelyet egyébként önmagában hordoz! – kérte a szónok.

A bevezető után Raniero Cantalamessa megadta elmélkedése témáját: „a fogadott fiúság”. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.” (Gal 4,4–7) Pál tanítása a fogadott fiúságról valójában az egész keresztény misztérium szintézise, foglalata. Benne rejlik a Szentháromság, vagyis az Atyaisten, az ő Fia és a Szentlélek. Benne rejlik a megtestesülés titka: „Isten elküldte Fiát”, nem elvontan és általában, hanem az „idők teljességében”. A Szűzanya alakja sem hiányzik belőle, aki finoman és diszkréten jelenik meg, mint az asszony, akitől a Fiú megszületik. A szintézis gyümölcse az istengyermekség, férfiak és nők közössége, akik az örökbefogadás révén Isten gyermekeivé és a Szentlélek templomává lesznek.

Beszéde következő részében a Pápai Ház szónoka az örökbefogadás kiindulópontjára, Isten atyaságára tekintett, és annak Krisztus által hozott újdonságára mutatott rá. Jézus igehirdetésének valójában ez a középpontja; Istenről úgy beszél, mint az ő Atyjáról. De miben áll e kijelentés sajátossága az Ószövetség Istenének atyai vonásával szemben? Jézus nem úgy beszél az Atyáról, mint Izrael népének atyjáról. Jézus Atya-élményének újdonsága nem az, hogy belép népe közös atyaságtapasztalatába, hanem személyes Atya-élményét adja nekünk. Apostolait e szavakkal tanítja imádkozni: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Ez a megszólítás egyszerre jelzi a Magasságbelit, a transzcendens, hatalmas Istent, de jelzi Isten apai arcát is, mely az „Abba, Atya” szó megvallására indít a Lélekben. Jézus imádsága alapján fogalmazta meg később az Egyház a maga hitvallását: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában”. Ugyanaz a logika:

Isten Mindenható, de Atya. Nekünk pedig éppen erre van szükségünk: atyaként fölénk hajló Istenre, aki nagy erejével védelmez és óv minket.

Jézus Atya-képe nem költői, nem metaforikus és még csak nem is morális, aki úgy tesz, mint egy atya – hálaadása a tanítványok misszióból való visszatértekor világosan jelzi ezt a Máté-evangélium 11. fejezetében: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja. Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,25–30)

Cantalamessa megjegyezte: Jézus húsvétja előtt még nem jelenik meg beszédeiben gyermekségtudatának teljessége, jóllehet egzisztenciális síkon teljes mélységében jelen van benne. Még hiányzik belőle szenvedésének, halálának és feltámadásásnak húsvéti titka. Ennek lesz avatott megfogalmazója Pál apostol: a Krisztus húsvétja által szerzett megváltás kegyelmét alkalmazza a keresztség eseményére, és ebben a misztériumban ragadja meg, hogy

az újjászületés által többé már nemcsak morális értelemben vagyunk Isten gyermekei, hanem valóságosan, ontológiailag, tehát a létezés valóságában,

ahogy a római levél 8. fejezetében írja az apostol: a keresztség által „Isten gyermekeivé” lettünk, Krisztus pedig „elsőszülött a sok testvér között”.

Pál apostol e titok kifejtésére az adoptio, az örökbefogadás kulcskifejezését alkalmazza, amely pusztán emberi viszonylatban jogi aktus. Az örökbefogadott új családnevet, új állampolgárságot, új lakcímet kap. A páli tanítás jegyében az örökbefogadás nem pusztán névadás, hanem lényegét tekintve Isten, amikor örökbe fogad bennünket, legbenső életének részesévé tesz, s ennek jele, hogy nekünk adja a Szentlelkét. János evangélista, a szeretett tanítvány ezen a ponton még Pálnál is merészebben fogalmaz: nem örökbefogadásról, hanem igazi és valóságos születésről beszél, amint azt evangéliuma prológusában olvassuk: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, nem vérből, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,13) Vagy ahogy Jézus tanítja Nikodémusnak, hogy „újjá kell születni odaföntről”. (Jn 3,6)

A Pápai Ház szónoka beszéde záró részében e fölséges titok fölfedezésére buzdított: a hit által

jussunk el a titok, az új valóság okozta mély ámulatig. Örömteli meglepődéssel fedezzük fel, hogy mivé lettünk Isten kegyelme által.

Szent II. János Pál pápa utolsó apostoli levele a szentmise misztériuma kapcsán „eucharisztikus csodálatról”, meglepődésről beszél – emlékeztetett elmélkedésében a kapucinus szerzetes. Példaként említette Cortonai Szent Margitot, aki élete egy nehéz szakaszában egyre fájdalmasabban élte újra korábbi életének vétkeit, mígnem mélységes vergődésében meghallotta az Isten hangját: „Figlia mia! Leányom!” Életében ekkor értette meg először, hogy Istennek kedves lánya. János apostol így fogalmaz levelében: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk”.

Oldjuk fel keresztségünket az oly gyakran megkötözött állapotából, hogy Isten ajándékaként valóban élővé váljon és örömünkre szolgáljon – budított prédikációja végén Raniero Cantalamessa bíboros.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír