Christian Bobin: Elámulni a mindennapin

Teljesen világos: amim van, az mind ajándék. Amit csak birtokolhatok életből, egyszerűségből, békességből – mindent úgy kaptam. Nem vagyok olyan bolond, hogy azt higgyem, járt nekem, vagy kiérdemeltem. Nem, nem. Mindig is úgy kaptam, minden pillanatban, mindazoktól, akikkel találkoztam. Mindent? Mindig is? Igen. Minden pillanatban? Igen. Mindenkitől, kivétel nélkül, akivel csak találkoztam? Igen. Akkor miért nehezül rám olykor árnyék, nyomasztó súly, mély szomorúság? Nos, mert hiányzik belőlem az elfogadás adománya. Ez valóban adomány, külön adomány. Olykor elfog a vágy, hogy én választhassak, én dönthessek, és képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy a híd túloldalán zöldebb a fű, vagy más efféle ostobaságoktól, de még ettől sem változik semmi, mert ezután is megkapok mindent, szakadatlanul, semmiért.

A lassúság tökéletes olvasó. A halál szinte otthon érzi magát a kapkodásban. Ezzel szemben a lassúság meghökkenti, kizökkenti.

Persze a lassú ember éppúgy meghal, mint aki folyton rohan, de a lassú ember a halál pillanatáig jóval nagyobb utat jár be, mint a kapkodó.

Szüntelenül azon lenni, hogy arra gondolj, aki ott áll előtted, figyelmeddel valóban rá irányulni, nem feledni egyetlen pillanatra sem, hogy akivel beszélsz, máshonnan jön, hogy ízlését, gondolatait és viselkedését hosszú folyamat során formálták olyan dolgok és emberek, amelyek és akik számodra örökre ismeretlenek maradnak.

Szüntelenül emlékeztetni magad, hogy akire nézel, nem tartozik neked semmivel, nem tartozik a te világodhoz, senki sem tartozik a világodhoz, még te magad sem.

Ez a mentális gyakorlat – mely egyaránt megmozgatja a gondolkodást és a képzeletet – komoly önfegyelmet kíván, de elvezet téged a lehető legnagyobb élvezethez: hogy szeresd, aki előtted áll, szeresd annak, aki: a maga titokzatosságában – nem pedig akként, akinek hiszed, akitől félsz, akit remélsz, akire vársz, akit keresel, akinek szeretnéd.

Amikor azt a puha és csöndes szót halljuk: „havazik”, nem kérdezzük: „ki havazik?” A „havazik” egyszerűen egy tényt jelez, egy cselekvő nélküli eseményt: „itt és most havazás van”. Amikor azt mondjuk: „szeretlek”, ugyanez a helyzet. A „szeret” ige ugyanabba a családba tartozik, mint a „havazik”. Ki havazik? A hó. Ki szeret? A szeretet.

Vagyis a „szeretlek” annyit jelent, itt és most szeretet van. Csak szeretet, nem pedig én. Én csak megfogalmazom, mi van itt, vagyis ott, ahol – pillanatnyilag – már éppen nem vagyok.

Christian Bobin Elámulni a mindennapin című könyve magyar fordításban 2022-ben, a Vigilia Kiadó kiadásában jelent meg. Fordította Kiss Gabriella.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: Vigilia Kiadó; Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír