Clairvaux-i Szent Bernát apát és egyháztanító

2018. augusztus 19. vasárnap 13:04

A „mézajkú doktor”-ra, a méhészek, a gyertyaöntők, a haldoklók patrónusára emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 19-én. Szent Bernáthoz gyermekbetegségek, megszállottság, dögvész, viharok idején is fohászkodnak.

Fra Angelico: Szent Bernát (1440 körül)

A citeaux-i „új kolostor”, amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak, az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége nem vonzott új hivatásokat. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát, aki 1090-ben született Fontaines várában, amely a hercegi város, Dijon előőrse volt. Nemesi családban született, műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Harmincad magával – maga köré gyűjtött rokonaival és ismerőseivel – kért bebocsátást és felvételt a citeaux-i kolostorba, amely ezután vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé. Mind az öt fiútestvére, majd megözvegyült apja és nagybátyja is követte őt Clairvaux-ba. Nővére is szerzetesnő lett.

István apát Citeaux-ban a szerzeteseivel, köztük Bernáttal, kidolgozta azt a szabályzatot, amely Charta Caritatis néven vált ismertté a szerzetesség történetében. E szabályzat újdonsága abban állott, hogy évenként általános káptalanon ápolták az egyébként egymástól független apátságok egységét és életmódjának azonosságát. Így Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is. 1115. június 25-én, huszonöt évesen nevezték ki apátnak. Hatvannyolc monostort alapított szerte Európában. Ezek egyike a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén létesült kolostor. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről című művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet, a sok „kiváltságot” és a fellebbezési joggal való fondorlatokat. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: „Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.”

Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: „Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében… Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!”

Bernát a katarok ellen prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápai küldötteket „szamárordítással és dobszó lármájával fogadták”, ott őt meghallgatták. Sokakat megtérített. Frankfurtban a dóm úgy megtelt, mikor beszélt, hogy Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és maga vitte ki a kis szerzetest.

Bernát nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, hanem akkor is, amikor az egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Felemelte szavát Gilbertus Porretanus és Abaelard ellen. Azt vallotta, hogy a legszentebb igazságok feletti vitatkozások megtörik azt a szükséges áhítatot és tiszteletet, amellyel a hitnek a kinyilatkoztatáshoz kell közelítenie; a filozófia nem szoríthatja háttérbe a hitet. A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, „hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt”. Úgy tartotta, hogy megélni és – a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben – átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

A viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélődés csendjébe. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez című első írásától kezdve a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről című műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott. Leginkább a Krisztus embersége iránti bensőséges, érzelmileg is meleg tiszteletet szorgalmazta. „Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben” – írta. És ez a Krisztus embersége iránti bensőséges szeretet nem öncél volt számára, hanem arra szolgált, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével.

Bernát újra meg újra a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést hangsúlyozta. Titka ez: a Kereszt misztériumával, pontosabban az önmagát irántunk való szeretetből feláldozó, a legcsúfosabb kereszthalált is vállaló Jézus Krisztussal való legteljesebb azonosulás, eggyéválás.

Francisco Ribalta: Krisztus megöleli Bernátot (1625 körül)

Bernát 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb alakja, Szent Bernát korszakának nevezik az egyháztörténelemben. Megvalósult benne a monasztikus életforma alapvető rendeltetése: formálni a világot a világból való elmenekülés által.

Már életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa, aki korábban a Bernát által annyira támadott Abaelard tanítványa volt, 1174-ben szentté avatta őt, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István király miatt augusztus 19-én ünnepeljük.

* * *

Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: „Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.” Körülrajongták a nők, próbálták elcsábítani mindaddig, amíg kénytelenek nem lettek ezt a megállapítást tenni: „Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat”, mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek.

Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott.

A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Nem boldogult, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.

Bernát egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának ezt írta: „Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.” Máshol így írt: „Mindent, amit a Szentírásból megértettem, fák között vagy szántóföldön tanultam. Isten igéjének megértésében a tölgyek és a bükkök voltak mestereim.”

Amikor szemlélődésében elmerült, a külső dolgokat észre sem vette, azok nem zavarták. Megírták róla, hogy miután társaival egész nap a Genfi-tó partján lovagolt, és a társak este a tó szépségét dicsérték, Bernát csodálkozva kérdezte, hogy miféle tóról beszélnek.

A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, mint a mézajkú doktor élt a hívők tudatában. Máriát a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőítette.

„…az égig zengő és sokhúrú »szent líra« […] számára az egyetlen asszony az égi nő, Mária. Az a szent, az a költő, akinek a hagyomány a mennyei szerelem legszenvedélyesebb hangú énekeit szájába adja, ugyanaz, aki Dante költeményében, mint a Szűz Mária szentje jelenik meg: a Clairvaux-i Bernát. A »szent szerelem« szentje egyúttal a Szűz Mária szentje, mert Mária az, aki ezt a szent szerelmet láthatóan szimbolizálja, aki a mennyei szerelemnek asszony voltával földi alakot ad. Ő nemcsak imáival közvetítő az ég és föld között, hanem asszonyi szépségével s édességével is, szemen és szíven át fordítva a lelket az ég felé. A szent szerelem költészete túlnyomó részben őróla zeng, s a szép latin rímek csengő ékkövei legpazarabbul az ő köntösének szegélyét tűzik tele.” (Részlet Babits Mihály Amor Sanctus című írásából)

Egyszer Bernát betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Elküldte az egyik szerzetest a templomba, hogy imádkozzék érte. Miközben az imádkozott, a betegnek megjelent a Szűzanya. Szelíden megérintette, meggyógyította, majd eltűnt.

Egy másik legenda szerint, amikor Bernát egy Szűz Mária-szobor előtt elmélyülten imádkozott, a szobor megelevenedett és Mária a kebléből anyatejet spriccelt az apát szájába.

Juan de las Roelas: Szent Bernát látomása (1611)

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: „Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.” Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: „Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.”

Istenünk, te Szent Bernát apát lelkében felszítottad a házadért való buzgóságot, hogy lángoljon és világítson Egyházadban. Közbenjárására add, hogy lelkülete buzdítson minket, és mindig a világosság fiaiként éljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Kerekes Károly: A misztikus Szent Bernát (Vigilia 2002. 7. sz.)

Magyar Kurír
(bh)

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
elhunyt-gaal-endre
Elhunyt Gaál Endre

Életének 73., áldozópapságának 49. évében elhunyt Gaál Endre protonotárius, kanonok, nagyprépost, teológiai tanár. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye közleményét olvashatják az alábbiakban.

13:06
te-hol-tartasz-az-uton-nagymaroson-kiderul
Te hol tartasz az úton? Nagymaroson kiderül!

Október 6-án újra megrendezik a Nagymarosi Ifjúsági Találkozót, amely a magyar katolikus fiatalok legnagyobb múltra visszatekintő, évente kétszer (májusban és októberben) megrendezett országos lelkinapja. Az idei őszi találkozó témája az úton levés lesz.

12:00