Mind elmegyünk – Csíkszentmihályi Róbert életmű-kiállítása a Vigadó Galériában

Gondoljunk csak arra, hogy a köztéri szobrok többségükben elég nagy méretűek és igen súlyosak. Nem véletlen, hogy a szobrászok műtermei általában a földszinten vannak, nem úgy, mint a festőké. A felfeszített vásznakat viszonylag könnyen le lehet hozni a tetőtéri műtermekből is. Csontváry hatalmas festményeit 1919-ben összetekerve cipelték le a munkások a XI. kerületben lévő Gárdonyi téri bérház legfelső emeletéről.

Csíkszentmihályi Róbert Szentendrén él, egy műtermes családi házban, ahol sokáig követ is faraghatott. Manapság azonban egyre kevésbé teheti ezt. A '60-as években, amikor a házat építették, még nem nagyon voltak szomszédok, akkoriban senkit sem zavart az állandó kopácsolás. Ám ahogy a környező telkeken építkezni kezdtek, a művésznek mindig helyet kellett változtatnia a zajos kőmegmunkálás miatt. Saját elmondása szerint a háznak mind a négy oldalán faragott már kőszobrokat.

Az idén nyolcvanegyedik évébe lépett mester hihetetlenül gazdag és sokrétű pályafutást mondhat magáénak. A Török Pál utcai képzőművészeti gimnáziumba járt díszítőszobrász szakra, ott ismerkedett a mintázással. Később, többszöri felvételi után bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Pátzay Pál és Szabó Iván voltak a mesterei. Korai szobrait eleinte fából és mészkőből faragta, később Borsos Miklós és Medgyessy Ferenc hatására egyre több márvány- és bronzszobrot is készített. Elsősorban figurális alkotások köthetők a nevéhez, szobrai embereket és az utóbbi évtizedekben állatokat is ábrázolnak. Állatfigurái azonban nem realisztikusak, mint mondjuk Strobl Alajos munkái, hanem szürrealisztikus, groteszk, karikatúraszerű felfogásban készülnek. Talán nem is igazán állatok, inkább emberi tulajdonságokkal felruházott fantázialények ezek a kisméretű bronzok. No, de ne szaladjunk annyira előre.

Csíkszentmihályi Róbert a '60-as évek végén és a '70-es években a Török Pál utcai művészeti gimnáziumban – akkor éppen szakközépiskolában – tanított rajzot és mintázást a plasztikus osztályoknak. Sok nagyszerű tanár dolgozott ott akkoriban; a szobrászaton volt a korán elhunyt Borbás Tibor, Czinder Antal és Konyorcsik János is, hogy csak néhányukat említsük. Emlékezetem szerint, mivelhogy én is oda jártam, a Kisképzőbe, Csíkszentmihályi volt közülük a legnépszerűbb. Munkáival Borbás mellett ő is akkoriban mutatkozott be a Dorottya utcai kiállítóteremben, ahol nagy sikert aratott. 1970 körül egyórás portréfilmet is készítettek vele, amelyből kiderült, hogy nemcsak faragni tud, hanem beszélni is: szóban is nagyszerűen meg tudta fogalmazni a mondanivalóját. Nyitott, fiatalos személyisége nagy hatást tett ránk. Korrektúrái szigorúak voltak, ha gyenge munkát látott, sosem hagyta szó nélkül. Akkoriban még elsősorban nem megbízásra dolgozott, alkotásait a szobrászoknak kiírt pályázatokra adta be, amelyeket aztán sorra meg is nyert.

Csíkszentmihályi nem a megszokott formában mintázta, faragta az emlékműnek szánt szobrait.

Műveinek monumentalitása elsősorban nem a nagy méretben jelentkezett, hanem a szobor vagy a szoborcsoport megfelelően megválasztott arányaival érte el a kívánt hatást.

Akárcsak a régi egyiptomiak, akik kis méretben is dolgoztak. A Szépművészeti Múzeumban látható A falu bírája című alkotás egy nagyjából harminc centiméteres figura, és bármilyen meglepő, kis mérete ellenére is monumentálisnak hat.

Csíkszentmihályi, amennyire lehetett, mindig távol tartotta magát a politikától. A készülő mű volt fontos a számára, csakis szobrászi értelemben. Persze egy kisebb méretű Lenint ő is mintázott, egy domborművet, ez akkoriban kikerülhetetlen volt. 1971-ben a Műcsarnokban az egész osztályunk megnézte a Nemzetközi Kisplasztikai Biennálét, és az iskolában, a 11-es mintázóban később megbeszéltük a látottakat. Amikor Kubisch Gábor megkérdezte, hogy miért volt annyi Lenin-szobor és -dombormű a kiállított alkotások között, Konyorcsik János, a tanárunk ezt a szellemes választ adta: „Tudjátok, mindenkinek megvan a maga Leninje.”

A pesti Vigadó Galéria a mester, Csíkszentmihályi Róbert nyolcvanadik születésnapja alkalmából életmű-kiállítást rendezett. Mégpedig sajnos rendhagyó módon. A tárlat ugyanis a vírushelyzet miatt egyelőre nem látogatható, és ráadásul április 20-án bezár. Amikor megkérdeztem, hogy nem lehetne-e meghosszabbítani, azt a választ kaptam, hogy nem, mert kell a hely a további kiállításoknak. Érthető, hiszen a galériának tartania kell magát az éves menetrendhez. Viszont mindenki csak egyszer lehet nyolcvanéves.

A tárlaton kiállított tárgyak között persze nem lehetnek jelen a művész köztéren felállított monumentális alkotásai, amelyek megrendelésre – többnyire állami megbízásból – készültek az elmúlt évtizedekben. Az általa faragott vagy mintázott emlékművek, emlékszobrok, díszkutak, síremlékek, díszítőszobrok szerte az országban és külföldön is megtalálhatók, elsősorban Olaszországban. Ezeket a műveket csak fotókon láthatjuk. A kisplasztikáit, térszobrait, domborműveit, kisszobrait, kiállítási plasztikáit, éremművészeti alkotásait felölelő életműmetszet azonban jelen lehet a kiállításon.

„Ebben a tárgyegyüttesben láthatjuk, hogy Csíkszentmihályi művei tulajdonképpen a klasszikus szobrászati eszmények szellemében készült alkotások. Egyik önvallomásában maga is azt mondja, hogy több évezreden át alig-alig változott a szobrászat eszköztára, és ő is ebben az ósdinak nevezett szellemi műhelyben készíti a szobrait. Ám e műhelyben a klasszikus hagyományhoz kötődő, mégis a modernitáshoz, napjaink törekvéseihez szervesen kapcsolódó kompozíciók születtek az elmúlt évtizedekben” – hallhattuk Wehner Tibor kurátor virtuális megnyitóbeszédében.

Csíkszentmihályi szobrai, különösen a bronzból készült alkotásai könnyed, laza, modern felfogást tükröznek. A művész hagyományos technikával dolgozik ugyan, ám időnként elmozdul az absztrakt művészet felé.

Egyházi megrendeléseket is teljesít, amikor alkalma nyílik erre. Legjelentősebb munkái közé tartoznak a vatikáni magyar kápolnába készült domborművei.

Így vall ezekről a Kőbe lehelt lélek című róla készült portréfilmben: „Ez egy meghívásos pályázat volt, úgy nyolcunkat-tízünket hívták meg. Akkor nem fogtam föl, hogy mit jelent ez. Utólag, amikor itt jártam, és láttam készen, nem is a kápolna fogott meg igazán, hanem az, hogy ez egy olyan szakrális hely, ahol húsz méterre vagyunk Szent Péter sírjától, amelyre a Szent Péter-bazilika épült. És a fél világ, a keresztények azt éneklik a pápai himnuszban: »Hol Szent Péter sírba téve / És Rómának dobog szíve.« Én pedig három domborművemmel ott lehetek ezen a különös helyen. Óriási dolog. Az egyik dombormű Boldog Dominici Jánost ábrázolja, a másik Hedvig krakkói királynőt, Nagy Lajos király lányát jeleníti meg, akit a litván uralkodó, Ulászló kért feleségül. Azzal a feltétellel ment hozzá, ha megtéríti a litván népet. A harmadik dombormű Boldog Erzsébetet ábrázolja, aki III. Endrének, az utolsó Árpád-házi királynak a lánya volt. A legenda szerint Svájcban élt, és korán, nagyon fiatalon meghalt. Halála előtt madár szállt az ablakára, és csicsergett. Ő azt mondta, hogy magyarul énekelt, ezt a jelenetet ábrázoltam.”

A Szentendrén élő mester más egyházművészeti alkotásai megrendítő erővel ábrázolják Krisztus szenvedéseit. Ezek a művei vörös és fehér márványba faragott szobrok, domborművek. Nem sokan vannak a kortárs alkotók között, akik ilyen meggyőző erővel és hittel képesek ábrázolni a fájdalmas Krisztus arcát.

Összegző alkotásoknak számítanak sokalakos művei, mint például a Kőbárka és a Mind elmegyünk című, kőből, illetve bronzból készült szoborcsoportjai. Mintha csak a múló idő elől menekülnének az emberek, fejvesztve haladnak előre, mindenféle tárgyakat, labdát, széket, miegymást cipelnek magukkal. Az élen járó alak egy faliórát tart a kezében, nem gondolva arra, hogy mindezt nem vihetjük magunkkal, minden itt marad a végső távozáskor.

A már említett portréfilmben Csíkszentmihályi így vall a mesterségéről:

A szobor lassan készül, itt nincsenek pillanatok, sajnos vagy hála Istennek. A lélek költözik bele, és valamikor nem akar, semmiképpen. Titokzatos dolog ez, nem irányítható, nem megrendelhető, nem tanulható, nincsenek trükkjei, nem lehet megidézni. Ez vagy sikerül, vagy nem.”

Barátaimtól tudom, hogy Csíkszentmihályi Róbert és felesége rendszeres látogatói a szentendrei plébániatemplom vasárnap reggeli miséinek. Talán nem véletlenül. Alkotásait elnézve mindenképpen hívő embernek kell lennie annak, aki az elmúlt hatvan évben létrehozta ezeket a műveket.

Reméljük, még sokáig velünk marad a mester, és egyszer, talán a közeli jövőben lehetőségünk lesz arra, hogy személyesen is találkozhassunk alkotásaival a Vigadó Galéria kiállításán. Addig is látogassanak el a galéria honlapjára, és böngésszenek kedvükre a virtuális tárlat szobrai között.

Fotó: MMA/ Nyirkos Zsófia

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 17-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.