Csöndes adventi imaiskola Pilinszky Jánossal (3.)

Nézőpont – 2020. november 28., szombat | 20:56

Ránk köszönt ismét a várakozás és virrasztás áldott adventi ideje. Egyúttal beléptünk Pilinszky János születésének centenáriumi évébe is. Újra a költő istenkereső soraihoz, Istent áhító imát rejtő feljegyzéseihez fordulunk. Így indulunk a sötét hajnalok zarándokútjára – Isten arcának fényét keresve.

Pilinszky János naplófeljegyzéseit olvasni olyan, mint egy modernkori misztikus olykor kétségbeesett, önmagát odaadni, túlhaladni igyekvő törekvését szemlélni. Sőt, csatlakozni hozzá saját küzdelmünkkel. Kortársunk ő, alig negyven éve hagyta itt e földi világot.

Adventbe lépve, úrjövetet várva még erősebben vágyjuk, keressük a „legtisztább létsíkot”, ahogy a költő az imát nevezte. Kimondhatatlanul vágyunk jelen lenni az imádság terében. Hány ezer év mélyéből törnek föl a zsoltárok szavai, hogy belőlünk is ugyanolyan sóvárgással szóljanak? „A te arcodat keresem, Uram.” Visszahúzódva a csendbe, a Jelenlét körébe, ahol elcsöndesedik a nyugtalanság, ahol elhallgatnak a fenyegető számok, amiknek zuhatagában élünk e nehéz évben. „Kerestem az Urat, és ő meghallgatott, és kiragadott engem minden rettegésből.”

Nyitott szemmel, virrasztva keresni Őt a várakozás és a misztérium sötétjében. Az éjszakában, ahol minden elhallgat. Nem szabad soha elfelejtenem, hogy a sötétség nem elhagyatottság. Örökké emlékezni kell a „szárnysötét”-tapasztalatára. A sötétség nem elhagyatottság, hanem a legszorosabb istenközelség. Igen, talán éppen ebbe érkezett most meg a világ. A biztosnak hitt körülmények összeomlanak, a biztonságra és kiszámíthatóságra épített civilizáció ingadozik. Nem marad semmilyen más biztonság, csak az Istenre hagyatkozott lélek biztonsága. „A kereszténység a legalapvetőbb ugrás a bizonytalanságba – olvasom a költő feljegyzései között. – Feltétel nélküli nyitottság. Kereszténynek lenni: eldobni minden biztosítékot és ellensúlyt.” És őrizni és élni a feltétel nélküli bizalmat – fűzhetjük tovább.

Ez a bizalom istenközelség. És fény, Isten akarata a mi fényünk. „Gondviselő kezeddel súlyosan figyelmeztess, ha vétenék vagy tévednék örök céljaiddal szemben” – fohászkodik a költő. A sötétben, az imádság rejtekében, a ráhagyatkozás gyermeki bizalma mélyén vár a rejtőzködő Isten. „Ne rejtsd el előlem arcodat.” Ha résnyire föllebben a fátyol, megpillantjuk a vágyva vágyott, fénylő arcot. Téren és időn túli élmény. „Boldogságom, égi Úr: / azt remélem, végre látlak / ám eltűnsz, ha megtalállak” – sóhajt fel Keresztes Szent János. „Isten »távollétének« kegyelmét kerestem én is, egy esztelen és valódi találkozás reményében” – felel rá a költő Pilinszky János, a teljesen az Istenben élő szentek „sötét éjszaka”-tapasztalatára utalva. És így folytatja: „mind mélyebbre szállva »Isten távollétébe« – minél közelebb kerülni hozzá.” Micsoda ellentétek feszülnek ezekben a sorokban, mennyire alapvető, közös tapasztalata ez az imádkozó embereknek.

Arcod fényét keresem. Ragyogtasd föl, Uram, arcod fényességét. Mert csak ebben a fényben láthatunk, csak ebben a fényben lesz látható a mi igazi arcunk is. „Ez hát az arcom, ez az arc? / A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl / ahogy az arcom, ez a kő / röpűl felém a hófehér tükörből!” Nem ez az arcom, nem a tükör fényében, nem a csörömpölő csöndben, hanem az ima csendjében, az Isten arcának visszfényében szerzett, kiküzdött arc. Minden álarcot letéve. Mint a Rilke Erkélyén álló öregasszony: „maszkja kifürkészhetetlen”, és „mert már majdnem leesett, most a fél kéz támasztja”, de mögötte ott világít az igazi, a végső arc: „mutatván a gyermeket”.

Áldani fogom „arcom szabadítóját, Istenemet”. Tudom, hogy csak így, mindenről lemondva érkezhettem meg Hozzá. „Nincs más gazdagodás, mint a lemondás” – ragyog a mondat a napló lapjain. A világban megállás nélkül zakatoló zaj, zavar, nyugtalanság ködbe vonja az Isten fényét kereső tekintetet. Mindent föladni, mindent letenni, átadni, hogy szűnjön a homály. „A világban élő ember nem látja az Istent. Az Istenben élő ember tisztán látja a világot” – mondja a költő. „A megtisztult tekintet előtt minden áttetszővé válik Istenre: tiszta ablak lesz a világ, amelyen akadálytalanul áthatol Isten világossága” – mondja egy névtelen karthauzi szerzetes. A tiszta szívűek látják meg Istent.

„Kapudat nyisd Uram meg! / E nyomorult szeretetedbe lépjen! […] Ne késlekedj szeretni, / tedd, hogy erősen szeresselek Téged! / Szemedet rámemelni / méltóztass, kérve kérlek! / Előtted állok, Uram, amíg élek.” Megint a 16. századi kármelita, minden idők egyik legnagyobb misztikus szentje szólt. Előtted állok, Uram, tekints rám. „Tekintsetek az Úrra, és eláraszt a fény benneteket” – biztat a zsoltár. Az Úrra tekintek, és az Úr rám tekint. Tekintete rajtam pihen, szemem rajta nyugszik. Én nézem őt, és ő néz engem. Lásd, milyen édes az Úr. Megelőlegezett mennyország. Beteljesült kívánság: hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat, leljem szent fényedben boldogságomat. A költő is átélte a találkozás végtelen boldogságát… „Megtapasztaltalak, Istenem, örökké a közeledben kívánok maradni.”

„Amikor imádkozunk, visszatalálunk a bizalomba.” Kaphatunk-e ennél fontosabb mondatot 2020 adventjének kezdetén? A kilencvenkilenc éve született Pilinszky János adja. Segítse az ima csöndjébe való belépést idei várakozásunkban is az ő imája: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. (…) Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.” Ámen.

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria