Tizennégy ferencest szenteltek diakónussá Jeruzsálemben

Pizzaballa bíboros homíliájában János evangéliuma nyomán világított rá a diakónusi szolgálatra:

Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit hírül ad nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16,14–15)

Ezek a szavak, mondta a pátriárka, felfedik a Szentháromság működésének dinamikáját, amelyben mindegyik személy ad és kap, a szeretet folytonos áramlásában. Hasonlóképpen a diakónus is olyan szolgálatra kapott meghívást, amely nem tőle ered, hanem Krisztustól – az ő kegyelmét közvetíti másoknak.

Pierbattista Pizzaballa az egységnek, a közösségnek (communio) ezt a működésmódját állította szembe a kígyó Teremtés könyvében elhangzó hazugságával. Míg a kísértő bizalmatlanságot és elválasztást szít, a Szentlélek „nem tesz hozzá, és nem vesz el Jézus szavaiból, hanem élővé teszi azokat bennünk”.

Egy olyan időszakban, amelyet konfliktusok és töredezettség határoz meg, ez az igazság az új diakónusok küldetését teszi próbára:

A ti feladatotok, hogy újra tudatára ébresszétek az emberiséget: teremtmények vagyunk, akik a Teremtő szeretetétől függenek.”

A tizennégy szentelendő ferences szerzetes a világ különböző pontjairól származik, az Egyház egyetemességét kifejezve.

A bíboros arra is emlékeztetett, hogy a diakonátus nem egy fokozat, hanem ajándék, amelyet a mindennapi életben kell gyümölcsöztetni, különösen is a Szentföldön, ahol a megosztottság még sürgetőbbé teszi az egységről való tanúságtételt.

A jeruzsálemi pátriárka a diakónusi szolgálat három vonását emelte ki: (1.) az Ige szolgálatát, (2.) az Eucharisztia szolgálatát és (3.) az egység, a közösség szolgálatát.

1. Úgy kell hirdetnetek, hogy nem változtattok rajta semmit, amint a Lélek is teszi Jézus szavaival – mondta a pátriárka, aki emellett a Szentíráson való elmélkedésre buzdította a testvéreket, hogy az

életre keljen, mielőtt hirdetni kezdenék.

2. A kenyér megtörését Pizzaballa bíboros összekötötte a saját egzisztenciájuk „megtörésével”, másokért, ezzel elutasítva a „főszereplőség” valamennyi formáját.

3. A kommunió szolgálatáról megjegyezte: „Amint a Szentháromságban semmit nem zárnak el, úgy a ti szolgálatotok is a hidak, ne a falak építése legyen.”

Az ünnepi liturgia végén Máriához fohászkodtak, arra kérve a Szűzanyát, hogy vezesse az új diakónusokat olyan úton, amely

nem megkerüli a történelmet, hanem megváltja azt ajándékaival”.

„A feszültségekkel teli helyzetben felszentelésük szimbolikus jelentést hordoz: megmutatja, hogy lehetséges olyan kapcsolatokban élni, amelyek nem a hatalmon, hanem a kölcsönös elfogadáson alapulnak.” 

Francesco Patton szentföldi kusztos köszöntőszavaiban felhívta rá a figyelmüket: noha számukra a diakonátus mintegy „átmenet a papság felé, mégis örökös, senki nem veszi el tőletek.

Őboldogsága miseruhája alatt is ott rejtőzik egy diakónus stólája,

vagyis még amikor püspök lesz, akkor is diakónus marad.” A kusztos intette őket, ne tekintsék a diakonátust csupán az egyházi karrier egy lépcsőfokának, „az a karrier, amelyet Jézus Krisztus mutatott nekünk: leszáll, megalázza magát, szolgává válik, megmossa a lábát, meghal a kereszten, és életét adja testvéreiért. (…) ne hagyjátok magatokat elbűvölni azok szirénjei által, akik kitüntetésekkel, karrierrel vagy előnyökkel kecsegtetnek benneteket. A Krisztus iránti szeretet, válaszul Krisztus szeretetére, tartson meg benneteket mindig.”

Forrás és fotó: Custodia.org

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír