Don Bosco és a „divat”

Az a sok adomány, ami lehetővé tette Don Boscónak, hogy annyi és oly költséges vállalkozásba fogjon, nem csupán égből jött válasz volt, amely a hitének szólt, hanem jutalom is, elismerés szegénységéért. Don Bosco olyan önmegtagadó életet folytatott, amilyet csak a tökéletesség legmagasabb fokára jutott lelkek folytatnak. Köztudott, hogy Don Bosco jóban volt a szegénységgel.

Bruno Ferrero kortársak írásaiból és az Oratóriumi emlékiratokból merítve így ír Don Bosco „divatjáról”.

*

Még soha nem láttam annál szegényesebb, kongó ruhásszekrényt, mint amilyen Don Boscóé volt. Mindig sírni támadt kedve annak, akinek alkalma volt belenézni. Még egy tisztességes reverendája sem volt. Gastaldi püspök unokahúga mesélte, hogy 1858-ban, mielőtt Rómába indult volna, Don Bosco elhaladt az édesanyja mellett. A köpenye tiszta volt, de foltozott. A hölgy csodálkozva felkiáltott:

– Don Bosco, csak nem ebben a ruhában megy Rómába?

– De igen – válaszolta a szent –, ez a legjobb ruha, ami a házunkban található, és nem is az enyém, Don Alasonatti adta nekem kölcsön.

Don Bosco sokat utazott. Hosszú utazásai előtt az összepakolás során nem sok gondot okozott a ruhaneműk becsomagolása: úgy ment, ahogy volt. A szobájában csak a legszükségesebbeket tartotta. Sok jótevője versenyezett egymással zoknit, zsebkendőt, inget, pulóvert és egyéb ruhadarabokat adva neki; de ő mindent elvitt a titkárához, Don Bertóhoz, hogy ossza szét azoknak a rendtársaknak, akiknek szükségük van rájuk. A jó Don Berto megpróbált megmenteni ebből a holmiból valamit az ő számára is, de Don Bosco nem akarta, és amikor észrevette, megismételte:

Nem, nem, küldj el mindent; minden a közösségé. Ha itt tartod, a Gondviselés már nem fog küldeni semmit. Ne feledd ezt: minél többet adunk a háznak, és nem tartunk meg semmit magunknak, annál többet fogunk kapni.”

Így történt, hogy néhány utazása közeledtével a nélkülözhetetlen ruhái is szánalmas állapotban voltak. Ő meg volt elégedve a szegénységgel, de ez szomorúságot okozott azoknak, akik szerették.

Egy napon már indulni készült, de a nadrágja olyan állapotban volt, hogy mivel másra nem volt idő, Don Rua sietve levette az övét, és odaadta neki. Máskor hasonló körülmények között Don Lemoyne a köntöse alatt annyira kopott mellényt látott, hogy megsajnálta, levetette a magáét, és ráadta Don Boscóra.

Egyszer a nyári körgallérját javítóba adta, és a szabó selyemszalagokat applikált rá. Amikor ezt Don Bosco meglátta, tiltakozott ellene: „Nem illik ez Don Boscónak!” Tüstént meghagyta, hogy távolítsák el, és pótolják közönséges gyapjúszalaggal.

Cagliero Jánostól tudjuk, hogy Don Bosco irtózott a „papi civiltől”. Egyszer az utcán heves zápor lepte meg, és éppen akkor érkezett haza, amikor már kezdenie kellett a szentmisét. Nem tudott reverendát váltani, mert mindössze egy volt neki, így aztán vett egy hosszú kabátot, egy fehér nadrágot, amelyet Fassati márki hagyott adománynak a szegény fiatalok számára, facipőbe bújt, és így ment a templomba. Kevés volt a fény, de mindenki látta a furcsa öltözéket: a fiatalok napokig mosolyogtak rajta.

Gyakran megtörtént, hogy útra kellett kelnie, vagy valamely tekintélyes személy elé kellett járulnia, s nem volt megfelelő öltözéke. Ilyenkor az övéihez fordult kölcsönért. Ők persze kész örömmel ajánlották fel neki cipőjüket, harisnyájukat, reverendájukat, felöltőjüket, körgallérjukat, olykor még a kalapjukat is. Don Bosco egyszer Firenzébe utazott, ahol találkoznia kellett Bettino Ricasoli miniszterelnökkel. Amikor megjelent, ruházata nem állta ki a próbát: az egyik kölcsönadott neki egy kalapot, a másik egy körgallért, a harmadik egy papi köpenyt.

Párizsban többször is felhasználta a pénzadományt, amit egy új felöltőre vagy más személyes szükségleteire kapott,

de amikor a misszionáriusok első csoportja Argentínába indult, kiderült, milyen nagy szíve van: minden indulónak legalább négyszer annyi ruhát rendelt, mint amit adni szoktak.

Monsignor Bertagna megerősítette, hogy Don Bosco élvezetét lelte abban, hogy szegényesen öltözködött. A durva posztóból készült reverenda négy évszakon át szolgálta. Azt szokta mondani, hogy

ami télen óvja a hidegtől, az a nyári melegtől is védi.

Fehérneműje érdes vászonból készült. A világért sem vett volna fel finom vászonból készült, kikeményített inget, és olyan durva cipőt viselt, amilyet a parasztok, mert az olcsóbb volt, és sokszor csak egy madzaggal kötötte össze, mert cipőfűzőre sem akart pénzt költeni.

Zsebkendői a legközönségesebbek voltak. Egykori növendékei gyakran adtak kifejezést abbeli óhajuknak, hogy névnapjára valamely személyes használatra való tárgyat ajánlhassanak fel neki. Ő azonban mindannyiszor meggyőzte őket, hogy inkább a templomi felszerelésről gondoskodjanak.

Don Bosco nagyon élére tudta állítani a garast. Mindenben takarékoskodott, és sosem törte azon a fejét, hogy új ruházati cikkeket szerezzen magának, amikor viselt ruhái már használhatatlanná váltak. Ha új reverendát vagy körgallért kellett rádiktálni, ez a művelet mindig nagy üggyel-bajjal járt. Ha azzal indokolták meg, hogy a tisztességes megjelenés teszi ezt szükségessé, azt válaszolta, hogy az egyházi férfiúnak és a szerzetesnek külső tisztessége a szegénység, párosulva a személy tisztaságával. Don Bosco ebben is tökéletes volt.

Amit alamizsnában kapott, azt viszont mindig kitüntető szeretetben részesítette. Olykor a konviktus papjai egy-egy használt reverendát ajándékoztak a háznak, hogy azt a kispapokra igazítsák. Don Bosco, ha éppen reverendára volt szüksége, megtartotta magának, mert a sajátja azoknál rosszabb állapotban volt. Ez az igazi szerzetesi szellem a szegénység gyakorlásában Don Boscót a legszigorúbb önmegtagadásig vezette el.

A szegénységet a szívünkben kell melengetnünk, hogy gyakorolhassuk is. A szegénység törvényét nemcsak az anyagi dolgoktól való elszakadásban kell kimerítenünk, hanem a világ színe előtt külsőségekben is be kell bizonyítanunk”

– szokta mondani.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu/Biesseonline.sdb.org

Magyar Kurír