Egy egész ország szívét meglágyította az Úr – Történet a befogadásról, Szárról

A családok néhány óra alatt csomagoltak össze és indultak el a határra, amikor már egyértelműen látszott, hogy ha maradnak, el fogják vinni a férfiakat a harcba.

Látogatásunkkor Száron a férfiak a nagy szélben összedőlt filagóriát javították a hátsó kertben, miközben a két édesanyával az egyik szépen, egyszerűen berendezett apartmanban beszélgettünk, ahol helyet kaptak. Irénkéék Beregszászból, Szilviék az Ungvári járásból érkeztek. Szerették az otthonukat: Kárpátalja gyönyörű a tavakkal, a vízesésekkel a hegyekben – mesélték.

Szilviék jól éltek, a férj több munkát vállalt, külföldre is járt dolgozni, szép négyszobás házat hagytak hátra: „Mennyi idő volt összecsomagolni? Néhány óra. Mit hozzon az ember, amikor az egész élete ott van? Mindenem megvan, itt meg a másét kell használnom, mert rá vagyok utalva.” Szép nagylányuk, Annabella beteg, agydaganattal műtötték, epilepsziás. Nem akartak eljönni, de látták a sok katonát, a harckocsikat, és hallották, hogy a 18 és 60 éves kor közötti férfiaknak be kell vonulniuk. A 17 éves fiuknak el kellett mennie az iskolából vérvételre, és bár azt mondták, nem viszik még el katonának, megijedtek: „A szívem szakadna meg a férjemért is, húsz éve élek vele, de ha a fiamat vinnék el, belehalnék.”

Irénkének és férjének is volt otthon munkája. Az édesanya két műszakban dolgozott, ha szegényesen is, de megéltek két szép, eleven, okos gyerekükkel, a másodikos Maximmal és a negyedikes Annamarival. A háború második napján becsengettek az egyik munkatársa szomszédjához, de nem találták otthon a férjet. Házkutatás volt náluk: amikor nem nyitottak ajtót, betörték, keresték a férfit a szobákban, a pincében, a szekrényben is. „Én azelőtt nem akartam eljönni… De amikor ezt meghallottuk, megijedtem” – mondja Irénke.

Edit, aki befogadta őket, korábban újságíróként, szerkesztőként dolgozott, most egy hangulatos vendégházat működtet néhány apartmannal a Budapesttől autóval mintegy ötven kilométerre fekvő Száron.

„Szeretném, ha az ideérkezők megéreznének valamit Isten szeretetéből, szépségéből, egyszerűségéből és tisztaságából”

– vallja a ház kedves, vendégszerető tulajdonosa. A háború kitörésének napján a Marosvásárhelyen színművészetet tanuló lánya felhívta, nem akarja-e felajánlani a háború elől menekülőknek a vendégházat. Persze, hogy akarta. A segítő szándék gyökerei a gyerekkorába nyúlnak vissza – meséli. Tizennégy éves volt, a testvére tizenegy, amikor egyedül maradtak, mert a szüleik mindketten megtalálták életük párját, és elmentek otthonról: „Sebzett gyerekkorunk volt, de már megbocsátottam nekik, szeretem őket. Felnőtt nélkül laktunk, érzelmileg megsérültünk, de egyfajta nyitottság is ébredt bennünk, megtanultuk, hogy aki éhes, annak segíteni kell.”

2008-ban megtért, és sokszor eszébe jut Jézusnak az a mondata: „Úgy cselekedjetek másokkal, ahogy szeretnétek, hogy veletek is cselekedjenek.” A vendégházat is így működteti, a hosszú útról érkezőknek kéretlenül is vacsorát készít. Laktam már nála én is, hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztattunk, tudom, hogy ez nem is akármilyen vacsora, mert Edit nagy örömmel és kiválóan főz. Jairus lányának példájával támasztja alá, hogy ez mennyire evangéliumi cselekedet: Jézus is figyelt az emberek testi szükségleteire, miután életre keltette a kislányt, kérte a szüleit, hogy adjanak neki enni.

„Amikor gyalog elindultunk, csak mentünk a tömeg után. Ha nekik van hol meghúzódni, csak lesz nekünk is… Este hat-hét körül érkeztünk meg a határra, kilenc körül kezdték átengedni a csoportunkat, a sógornőimmel, a gyerekeikkel és apukámmal voltunk. A Beregsurány előtti mezőn voltak felállítva sátrak, ott megmelegedtünk, aztán jött egy mikrobusz, bevitt minket Beregsurányba, ahol a tornateremben szálltunk meg” – meséli Irénke a menekülésüket. Nagy volt a tolongás, a kisfia, aki otthon nem találkozott ilyesmivel, nagyon megijedt. Végül az édesanyát átengedték a határon a gyerekekkel, a férjét azonban visszafordították: új útlevelében nem volt még pecsét, ezért nem szerepelt az adatbázisban. Kétségbe esett, de Irénke testvére, aki Pápán lakik, másnap felhívta, és arra buzdította, próbálja meg újra, hátha egy másik határőrnek megesik rajta a szíve, és szerencsére így is lett.

Szilvi szomorúan gondol arra, amit hátrahagyott: „Négyszobás házat hagytunk otthon, szép nagy garázst is építettünk. Két hektár földünk van, bérbe adtuk, kaptunk érte takarmányt, jószágot tartottunk, jól éltünk. Nem lehet két percben elmondani, milyen az, amikor az embernek be kell zárnia az ajtót, és otthagyni az egész életét, amiért húsz éven át dolgozott, vagy örökölte a szüleitől, az előző generációktól… Indulni kellett, mert amikor jönnek a férfiakért, nem kérdezik, hogy akarsz-e, vagy nem akarsz menni.” Ők autóval indultak útnak, Edit hirdetése nyomán Szárra tartottak, de csak késve érkeztek, mert az átélt traumák miatt a férje rosszul lett az autópályán, felment kétszázra a vérnyomása, kórházba kellett menniük.

„Kitettem a Facebookra egy hirdetést, hogy szívesen befogadok egy családot. Egy napig nem jött senki. Imádkoztam a Szűzanyához, hogy küldjön ide valakit, és másnap a reggeli szentmise után csengett a telefon. Egy régi ismerős hívott, hogy van egy kárpátaljai család, cigány származásúak, beteg kislánnyal. Kicsit gondolkoztam, és azt mondtam, legyen. Amikor megérkeztek, láttam a szemükön, hogy jó emberek, és nem féltem már, hogy baj lesz” – meséli Edit. Látta, hogy ez jó, és volt a vendégházban még egy szabad apartman, azt is felajánlotta. Petra, egy háromgyerekes anyuka elindult a másik családért, Irénkéékért a határra, nagy nehezen megtalálta őket. Kitti, a cica is jött velük egy decathlonos hátizsákban, csak a feje látszott ki belőle. Fontos szereplője volt az utazásnak, okozott némi izgalmat, egyszer meg is szökött. Budapest fényei annyira tetszettek a családnak, akik eddig a falu határát is alig lépték át, hogy bevitte őket kocsival a városba, megmutatta nekik, ők pedig fotózták, ámuldoztak.

Nem csak Edit, az egész falu nagy szeretettel fogadta a menekülő családokat. Nagyon sok adományt kapnak, félóránként jönnek az emberek valami segítséggel. Talán a sváb falu lakóinak zsigereiben még ott él, amikor az őseiknek kellett menekülniük a negyvenes években… Edit összegyűjti a pénzt, hogy legyen majd az albérletre, kaucióra. Anyai gondoskodással beszél a családokról, intézi ügyes-bajos dolgaikat, irataikat, az iskolát, munkalehetőséget, albérletet, mindent, ami alapvetően szükséges ahhoz, hogy meg tudjanak majd élni Magyarországon. „Nem tudom, hogyan vészeltük volna át ezt az egészet, ha nincs ez a sok segítség, vagy ha ellenségesen fogadnak minket – vallja be Szilvi, és hozzáteszi: – Ha szétnézünk, Isten előtt nincs lehetetlen:

egy egész ország szívét meglágyította a Jóisten. Akkora nagy összefogás van, amit soha nem gondoltam volna. Én azt hittem, az emberekből már kihalt a szeretet.”

Irénkéék gyerekei is otthon érzik magukat a házban, a faluban. Már folynak a megbeszélések az iskolával, benéztek az osztályokhoz, ahová remélhetőleg járhatnak majd, és ahol nagy szeretettel várják őket. Szilvi fia gépésznek tanult, idén érettségizett volna. Most munkát keresnek neki is, és remélik, hogy később le tud majd érettségizni. Bár szívesen hazatérnének, nem biztosak benne, hogy ez lehetséges lesz, készülnek a magyarországi életre is. A legrosszabb forgatókönyv szerint a házukat lebombázhatják, de ha megmarad, akkor is kétséges a hazatérés. Amikor egy tatabányai újságban megjelent a történetük fényképpel, otthonról fenyegetéseket kaptak a Facebookon, hazaárulóknak nevezték a férfiakat.

Edit számára mély spirituális tapasztalat is a befogadás: „Egyszerű emberek, de nagyon szépen beszélnek, tanulom tőlük az egyszerűséget, tisztaságot. Dolgosak és tisztaszívűek, nincs bennük az a vágyakozás az anyagi javak, termékek iránt.” Edit azt is elmesélte, hogy a háború kitörése előtti kedden szentségimádáson volt Gazdagréten, és hallotta az Úr hangját, mintha azt mondaná neki: „Szólj az én népemnek, hogy térjenek meg a bűneikből, mert nincs sok idő hátra.” Határozott kiállásra késztette ez a tapasztalat: „Nem is értettem. Hogyan szóljak én? Mint Jónás, menjek oda az emberekhez, hogy azt mondják, hülye vagy, Edit? De hallottam a szavakat! Csütörtökön pedig kitört a háború, befogadtam menekülteket, és már kerestek újságtól, televíziótól… Amit Isten kért, azt most el tudom mondani:

ez egy szellemi harc, amelynek a manifesztálódását látjuk. Akkor nem lesz világháború, ha megtérünk a bűneinkből, és Istenhez fordulunk.

Tényleg baj van, egyetlen gombnyomásra kitörhet a világháború. Meg kell tanulnunk, hogy ne legyen benne az önzés minden dolgunkban, hanem Isten szemszögéből lássuk az embereket. A boldogságnak nincs köze a termékekhez, amiket megvehetünk. A dolgunk most az, hogy befogadjuk, megetessük a menekülőket, és imádkozzunk. Meg kell változni, és ez nem könnyű. A viselkedés a szívből fakad, ott kell megváltoznunk.”

Mi is írunk róla, a tévé is járt már itt, okosan kell eljárni a megjelenítéssel, mert katonaköteles korú férfiak is vannak a befogadott emberek között. Mély dilemmát okoz ez a helyzet Editnek is: „Azt mondja az evangélium, ne kürtöltessük magunk előtt a jócselekedeteinket. Nem akartam kikürtölni, így hozta az élet. Belső harc folyik a kevélység és az alázat között, mert ez nem az én dicsőségem, hanem az Úré. Kicsit rivaldafénybe került ez a jócselekedet, de nekik meg nagy szükségük van az adományokra.”

Szilvi is hisz Istenben, örülnek egymás hitének, és közösen elevenítik fel az ószövetségi történeteket az imádság erejéről: amikor Mózes kezét megtámogatták a harc során, hogy ne lankadjon az ima, és Józsué serege győzedelmeskedjen. A Krónikák könyvének 20. fejezetéből Jehosafát király történetét emeli ki Edit: a harc előtt böjtöt hirdetett a király, Júda egész népe böjtölt és imádkozott. Kivonultak az Úr énekesei, dicsőítették Istent. Ettől az ellenség megzavarodott, egymásnak estek, így Jehosafát serege győzedelmeskedett. Fontos látni a mögöttes dolgokat: „Mennyi bűnünk van, bálvány- és pénzimádat, paráznaság… Ki tölt Istennel időt? Annyi időt töltünk a filmekkel, a boltokban, a szomszédolással, de az Úrral töltünk-e időt?” – tette fel a sürgető kérdéseket Edit, és úgy éreztem,

a befogadás ideje ebben a vendégházban és mindenütt éppen ez: az Úrral töltött idő. Imádságban és lemondásban, javaink megosztásában, remélve, hogy eljön a kegyelem ideje, és mindannyian megszabadulunk a háború rémségétől.

És végül álljanak itt Szilvi szavai, a hála szavai és a dicséreté, amelyet, reméljük, lesz alkalmunk kiérdemelni az elkövetkező időkben:

Köszönet minden egyes magyarnak, aki befogadta a menekülteket.

És kívánom, hogy a családjaiknak soha ne legyen részük ilyen megpróbáltatásban. Isten áldjon meg benneteket a szeretetért! Köszönjük, hogy nem visszautasítóan fogadtatok minket, hanem elfogadtok, mert így könnyebb elviselni, ami történik.”

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 20-i számában jelent meg