Egy sokoldalú katolikus értékmentő – Gréczi László, a Magyar Kultúra Lovagja

– Egy Nógrád megyei faluban, Dejtáron született, ahová a mai napig szorosan kötődik. A hitet már nagyon korán magába szívta.

– Édesanyám hívő katolikusként, amikor várandós volt velem, akkor is mindennap ment templomba. Így már nagyon korán belém ivódott a templom lelkisége és énekei. Már kisgyermek koromban több éneket tudtam, mint az öregek. Luspay Kálmánnak, Dejtár kántortanítójának orgonajátéka mindig lenyűgözött. Most is felismerném különleges stílusáról.

A falunk papja, Kovács Vencel atya látta, hogy szeretek templomba járni és szerepelni is. Sokszor vitt magával verset mondani vagy beszédet felolvasni. Nála voltam elsőáldozó és bérmálkozó, majd ő adott össze feleségemmel, Violával, akivel egy életre szóló házasságot kötöttünk. Vencel atyát édesanyja halála után ketten ápoltuk, gondoztuk.

– Nem gondolt arra, hogy pap legyen?

– Édesanyám szerette volna, de bennem ez nem merült fel. Aki pap lesz, azt a Jóisten elhívja erre a feladatra. Én ilyen elhívást nem éreztem, nem lettem volna jó pap. Én a családi életet választottam.

– Az általános iskola után az esztergomi I. István Gimnáziumba jelentkezett, ahová nem vették fel.

– Valóban így történt. Kitűnő tanuló voltam, de a faluból jelentkezők közül azt vették fel, akinek 4,3 volt az átlaga… Az iskolám kommunista igazgatója valószínűleg el sem küldte a jelentkezésemet. Nem szeretett, mert édesanyám annak ellenére beíratott hittanra, hogy ő külön jelezte, hogy ezt ne tegye. De édesanyám karakán, kemény asszony volt, és határozottan értésére adta, hogy amíg a fia az ő kenyerét eszi, addig ő mondja meg, hogy hová jár a fia és meddig. Tulajdonképpen a kommunista igazgatónak köszönhetem, hogy a hitben és magyarságban megerősödtem.

– Édesanyja komoly útmutatást adott Önnek.

– Igen. Két éve veszítettem el őt. Következetes asszony volt, aki rengeteget dolgozott, ápolta a hagyományokat, egész életében népviseletben járt. Most nagyon örülne, hogy a Magyar Kultúra Lovagjává választottak. Azt hiszem, nem is nekem járt volna ez a díj, hanem neki. A dejtári tájház Luspay-szobájában megtalálható édesanyám iskolai bizonyítványa, amire én mindig büszke leszek. Tőle tanultam a történelmet, soha nem volt tabu; sem a világháború, sem Trianon, de az ’56-os forradalom sem. Ha az ember példaképet nevez meg, nekem a szüleim voltak, de elsősorban a bölcs és okos édesanyám. Dejtár művelt falu volt, gyermekkoromban sok rendezvény volt, sok nagyszerű ember járt a faluba, évente háromszor tartott előadást az Állami Déryné Színház, de emlékszem arra is, hogy ott volt Latabár Kálmán, Kovács Apollónia, Madarász Katalin vagy a Hungária Együttes. Édesanyám mindig befizetett engem kissrácként ezekre az előadásokra, mert tudta, mennyire szeretnék ott lenni.

Gréczi Lászlót lovaggá üti Nick Ferenc kuratóriumi elnök

– Ön is sokat tud, lehetett volna néprajzos is.

– Sokat jelent nekem a múlt értékeinek megőrzése, továbbadása. A dejtári népviselet természetesen közel áll hozzám, de elfogultság nélkül mondhatom, hogy valóban csodaszép. A brokát anyagból készült ruhát csak akkor vették fel a misére, ha eső nem volt várható aznapra. Nagyon vigyáztak rá az asszonyok, így tudott öröklődni generációkon át. Édesanyám sokat énekelt, számtalan népdalt tudott. Idős korában már el-elfelejtette a szövegeit. Egy éjjel felkeltett és mondta, hogy: „Hamar, Fiam, fogj ceruzát!” Lediktált húsz népdalt.

– Csodálatos virágdíszítéseket készít. Honnan a virágok iránti szeretete?

– Gyerekként szombat délutánonként mentem segíteni a templomdíszítő néninek. Mindig a liturgiához illő, ízléses csokrokat készített, csak már nem tudott szegény létrára mászni. Én rendeztem el a virágokat az ő irányításával. Sokat tanultam tőle. Később tizenhat évig díszítettem a mátyásföldi templomot és az úrnapi körmenetet. A mai napig én készítem az asztaldíszeket a Magyar Örökség Díj átadására a Tudományos Akadémián, valamint minden rendezvényre, ahol élő beszélgetést vezetek.

– Sokan értékmentő újságírónak nevezik.

– Megtisztelő számomra. Valóban azon vagyok, hogy még mentsük, ami menthető, és adjuk meg a tiszteletet azoknak, akik sokat tettek egy adott település kultúrájáért. Nyitott szemmel járok és felkarolom azokat az ügyeket, amelyek mellett mások esetleg csak elmennek.

Kisterenyei Palóc Népdalkör

Luspay Kálmán, a mindig vidám és nagy tudású kántortanító csak szépre és jóra, a zene megismerésére és szeretetére tanította a falu népét. Kálmán bácsit szerette és tisztelte idős és fiatal egyaránt. Nevéhez fűződik a templomi énekkar és zenekar megalapítása, valamint a zenei tábor létrehozása. Ő alapozta meg a dejtári emberek máig is tartó zene- és énekszeretetét. Századunk nagy egyházzenészei között előkelő helyet foglalt el. Neve egy 1978-ban készült tablón – Századunk egyházi zenészei és énekköltői címmel – Bárdos Lajos, Kodály Zoltán és Farkas Ferenc mellett szerepel, kiérdemelve minden tiszteletet. Fontos volt számomra, hogy neve fennmaradjon a faluban. Emléktáblát készíttettem és tíz éven át rendeztem Luspay Kálmán Népdalversenyt, ahol a fiataloknak adtam megmérettetési lehetőséget, így tartva életben a magyar népdalt.

Fontos volt számomra Ferencz Éva énekművész barátom temetésének méltó megszervezése. Éva 2021-ben lett volna hetvenéves, de már nyolc éve nincs köztünk. Fontos nekem Harangozó Teri táncdalénekes emlékének őrzése is, akit méltatlanul nem becsültek meg életében tehetségéhez mérten. Vagy említhetném Cselényi József népdalénekest, akinek az elhanyagolt sírját újíttattam fel a Farkasréti temetőben, és amelyet Kozma Imre atya avatott fel. Az interjú után épp a temetőbe készülök a sírokhoz.

– Milyen díjakkal ismerték el ezt a hiánypótló munkát?

– „Örök dejtáriként” konferáltak fel a népdalversenyen, a Luspay család pedig tiszteletbeli családtagjává fogadott. Mindkét elismerést nagy becsben tartom. És most a Magyar Kultúra Lovagja cím nagyon megtisztelő. Külön öröm számomra, hogy a rendezvényen, melynek a Stefánia palota adott otthont, Palócföld mutatkozott be, és Lőrincz Sarolta Aranka ipolybalogi néprajzkutató Bukréta hagyományőrző csoportja Örökség serleget kapott. Meglepetésként ért, hogy ezen a napon avattak Nagytarcsa Lovagjává is.

Lőrincz Sarolta Aranka ipolybalogi néprajzkutatóval

– Az újságírás hogyan került az életébe?

– Mindig vonzott a művészet és a magyarság. Rendezvényeim kapcsán sok értékes emberrel ismerkedtem meg. Jó érzés volt, hogy interjúk során mások is megismerhetik őket közelebbről. Barátságok is születtek ezekből. Balczó Andrástól Jókai Annán keresztül Fekete Györgyig sok értékes embert említhetnék.

– Ki az, aki értékelte és segítette is az Ön elhivatott munkáját?

– Juhász Juditot mindenképp szeretném megemlíteni és egyúttal megköszönni neki a 70. születésnapomra írt köszöntőjét. Ő az, aki igazán ismer engem.

A 70. születésnapom különösen emlékezetes számomra. Sok-sok köszöntést és gratulációt kaptam az ország minden részéből, többek között köszöntött Gomba polgármestere és alpolgármestere, igaz, Dejtár polgármestere nem. Igaz az a mondás, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. De szerintem ez így van jól. Körülbelül három évvel ezelőtt megkérdezte az előző polgármester, aki egyébként az osztálytársam volt, hogy mégis ki vagyok én. Akkor váratlanul ért a kérdés, most válaszolok neki. Egy nemzetét, szülőfaluját szerető és tisztelő hívő katolikus ember vagyok, és igyekszem ezért minél többet tenni.

Balla István bőrész saját készítésű ikon ajándéka Gréczi Lászlónak

– Megvalósult a terve, amire a közelmúltban készült?

– A falu legnagyobb jótevőjének, Bacsa Sándornénak a sírját újítottuk fel a Luspay–Gallay–Jászonyi család segítségével. Bacsa Sándorné márvány főoltárt készíttetett a falunak, és a maradék pénzéből – Luspay Kálmán tanácsára – oltárképet festetett Marton Lajossal Szűz Mária születése címmel. Kisgyermekként csodálattal néztem a képet, ahol Szűz Mária még csecsemő, és akiről sokáig azt hittem, hogy ő a Jézuska.

– Boldog ember?

– Igen. Feleségemmel, Violával három gyermekünk született, és van már három unokánk is. Teljes az életem.

Szöveg és fotó: Sipos Kata

Magyar Kurír