Egyre nagyobb szükség van papi közösségekre – Interjú Pál József Csaba temesvári püspökkel

A temesvári főpásztorral készült interjút a Temesvári Római Katolikus Egyházmegye tette közzé oldalán február 16-án.

Az Auditorium Conciliazionéban megrendezett konferencia célkitűzése, hogy a helyi egyházakkal közösen megerősítsék a papok folytonos képzésének és kísérésének folyamatát, figyelembe véve a püspöki konferenciák által nemrégiben küldött felmérések eredményeit, a résztvevőknek a konferencia előtt és alatt világszerte elküldött hozzászólásait, valamint a Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis (A papi hivatás ajándéka) című dokumentumot. Az öt kontinens több mint 60 országából érkezett mintegy 750 püspök, pap és szerzetes előadásokon és megbeszéléseken vett részt. (További részletek a Klérus Dikasztériuma honlapján találhatók.)

– A konferencián több előadás is foglalkozott azokkal a kihívásokkal, amelyekkel a jelen társadalomban a papoknak szembe kell nézniük. Püspök úr hogyan látja, melyek a leggyakoribbak?

– Kihívás van bőven. A legtöbb kihívás a gyors társadalmi, népességi, kulturális változásokból fakad. Ezekhez még hozzáadódik a technika fejlődése, az urbanizáció, az egyenlőtlenség, a népvándorlás, a polarizáció… és folytathatnánk a sort. Egyrészt pontosan ezek a gyors változások teszik szükségessé az állandó képzést és önképzést. Ezenkívül szükséges az állandó képzés azért is, mert

újra és újra meg kell újítanunk a hitünket, meg kell tanulnunk hogyan válaszoljunk a hitünk fényénél és annak erejével a társadalmi változásokra, kihívásokra.

Másik fontos kihívás, hogy megtanuljunk csapatban gondolkodni és csapatban dolgozni. Egyre égetőbbé vált a papi közösségek szükségessége. A papi testvériségről, a megosztásról és annak szükségességéről nemcsak az előadók beszéltek, hanem lépten-nyomon felvetődött ez a kiscsoportokban is és a szünetekben is.

A nagy kihívásokra pontosan a papi közösségben tudunk válaszokat keresni és találni. Az elmagányosodás senkinek sem jó, különösen a cölibátusban élő papnak nem.

– A konferencia minden napján szerepelt a programban kiscsoportos megbeszélés. Melyek voltak az ott szerzett tapasztalatok?

– A kiscsoportok lelkülete nagyon hasonlított a szinódusi kiscsoportos beszélgetésekhez. Az én csoportomban, ahol rajtam kívül volt két koreai, egy cseh és három olasz volt, nagyon erősen kihangsúlyozták, hogy milyen jó volt testvéri szeretetben meghallgatni egymást. Ezt többen is kifejezték. Öröm volt együtt lenni. Jó volt belelátni egy másik ország vagy egy másik egyházmegye örömeibe és gondjaiba, és látni azt, hogy a Jóisten milyen csodálatosan dolgozik mindenhol.

– Püspök úr szerint milyen gondolatokat, ötleteket, javaslatokat lehet a temesvári egyházmegyében is gyakorlatba ültetni?

– Három dolgot emelnék ki: a közösség, a Krisztussal való személyes, élő kapcsolat és a kommunikáció. Lényegi fontosságú a papi közösség. A papi közösség az egymás iránti tisztelettel kezdődik. Ha nincs tisztelet, akkor nem lesz bizalom. Bizalom nélkül pedig a találkozások csak formalitások. A tisztelet a szívünkben, a gondolatainkban kell, hogy kezdődjön. Tudjam paptestvéreimet és a híveket is tisztelettel hordozni a szívemben, imádságomban. Ez meg fog mutatkozni a róluk való beszédemben is, akkor is, amikor nincsenek jelen.

A tiszteletlen beszéd a közösség mérge, a sátán egyik fegyvere.

Ha a tiszteleten alapuló légkörben élünk, akkor meg fogjuk találni, és meg is kell, hogy találjuk az utat azokhoz, akik valamiért szenvednek. Jó lenne, ha minden pap elkötelezné magát, hogy paptestvéri módon gondját viseli legalább egy beteg vagy bajbajutott paptársának. (Jó példát hallottunk arról, hogy kettesével minden hónapban testvérileg meglátogatnak egy-egy papot. Aznap ott maradnak, s ha kell, segítenek is neki). Ha van papi közösség, akkor működik az is, hogy egymást kiegészítjük, hiszen nem ért mindenki mindenhez. Aki valamihez jobban ért, kisegítheti azt, akinek jól jön a segítség, és kérheti vagy elfogadhatja más paptestvérei segítségét abban, amit ők tudnak jobban. Meg kell erősítenünk annak a tudatát, hogy mi egy közösséghez tartozunk: egyházmegyéhez, presbitériumhoz. Ennek vagyunk a tagjai, nem magányos harcosok.

A túlterheltség nem Isten akarata. Meg kell találni a prioritásokat és kell tudni delegálni. Jó, hogyha tudjuk együtt látni másokkal, hogy minek van prioritása. Egymagában mindenki szubjektív, és könnyen hibázik.

Fontosabb a „lenni”, mint a „tenni”. Krisztus tanítványai vagyunk és azok akarunk lenni minden körülmények között. A tevékenységünk ebből a Krisztussal való személyes kapcsolatból fakad. Ha nem így történik, előbb-utóbb frusztráltság fog erőt venni rajtunk.

Újra és újra meg kell tanulnunk jól komunikálni. A kommunikáció egyik fontos területe a papok egymás közötti kommunikációja. Ha nincs kommunikáció, meghal a szeretet. Ez messze meg kell, hogy haladja a csupán jogi kötelezettségből fakadó kommunikációt. A jó kommunikáció építi a kommuniót, a közösséget. Ez érvényes a pap és püspök, valamint pap és hívek közötti viszonyra is. Törekednünk kell, hogy minden szinten testvéri legyen a kapcsolat. Jézus maga ennél is tovább megy, barátainak tekinti övéit: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket … Barátaimnak mondalak benneteket” (Jn 15, 15).

A „kifelé” való kommunikáció, amely magába foglalja a tanúságtevést, az igehirdetést és tanítást is, azt célozza meg, hogy Krisztus központú közösséget, közösségeket hozzon létre, Isten Országának élő sejtjeit.

Forrás és fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír