Együtt az Isteni színjátékkal – Beszélgetés Gyabronka József színművésszel

A produkciót a Katona József Színház fogadta be, de egy tantermi színházi pályázat jóvoltából, Orlai Tibor szervezésében, szélesebb közönség is láthatja. A szöveget Török Tamara állította össze és szerkesztette meg, Kocsis Gergely rendezte. Gyabronka Józseffel beszélgettünk.  

– A budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba jártam, amelynek nagyszerű könyvtára volt. Biztos, hogy tananyag volt Dante műve, és az is, hogy beleolvastam, de semmiféle emlékem nincs róla. Későbbi életem során aztán többször találkoztam a Színjátékkal, időről időre elővettem valamiért, ám azt nem tudnám megmondani, melyik részbe olvastam bele. Tudtam, hogy a mű ismerete hozzátartozik az általános műveltséghez, de ugyanabba a körbe tartoztam, mint az emberek közül sokan – tudásom róla a nullával volt egyenlő.

– Már gimnazistaként, tizenhat évesen tagja volt a Pinceszínháznak. Kazimir Károly, a Thália Színház főrendezője, későbbi igazgatója akkoriban mutatta be nyári Körszínházában az Isteni színjátékot. Erről sincs emléke?

– De, van. Láttam. A gimnázium elvitt bennünket az egyik előadásra. Nagyon messze ültem a színpadtól, a tizenhatodik-tizenhetedik sorban. Borzasztóan unatkoztam, el is aludtam.

– Végül is mikor és minek a hatására született meg Önben a gondolat, hogy előadja a Pokol éneket?

– A Katona József Színház dramaturgjának, Török Tamarának köszönhetem ezt az ötletet. Nádasdy Ádám 2016-ban újrafordította a Commediát, és ez nagyon megihlette Tamarát. Ő olasz szakon végzett, tanít is az ELTE-n, rengeteget foglalkozott a Színjátékkal, de a Babits-fordítás soha nem kötötte le a figyelmét annyira, mint Nádasdyé. Ráadásul olvasta Primo Levi Ember ez? című holokauszt-regényét, amelyben két auschwitzi rab beszélget a Színjátékról. Ezért felvetődött benne, hogy megszerkeszt egy olyan anyagot, amelyben ez a két mű összeér. Megkérdezte, volna-e kedvem hozzá. Igen, volt. Nyilván valamiféle kulturális lelkifurdalás is közrejátszott ebben – említettem, korábban mennyire untam, és hogy évtizedeken át szinte egyáltalán nem foglalkoztam Dante művével. Akkor viszont már nagyon érdekelt, hogy mi lehet olyan kivételes a Színjátékban, így azonnal igent mondtam. Tamara megszerkesztette, egy évvel később kaptam egy példányt, így született meg az előadás. Az ötlet tehát nem az enyém volt, én csak boldogan igent mondtam a felkérésre.

– Amikor elmélyedt a szövegben, mely részek ragadták meg különösen?  

– A dantisták is kiemelik, hogy a Színjátékban vannak olyan drámai részek, amelyek azonnal magukkal ragadják az embert. Ilyen Paolo és Francesca tragikusan végződő szerelme. Vagy a látását elveszítő öregember, Ugolino története, aki a börtönben éhségében megeszi a már halott gyermekei húsát. De említhetem Odüsszeusz történetét is. Ahogyan tanulom a szöveget, amely mind mélyebben belém ivódik, egyre jobban szeretem, főleg azokat a részeket, amelyekben magamra ismerek, vagy a kortársaimra, politikusainkra, problémákra, amelyek körülöttünk zajlanak.

– Számomra döbbenetes a Színjátékban, hogy Dante akár ma is írhatta volna. Szerepel benne például egy ismert költő, politikus, akit mindenki nagyra tart és szeret, s aztán egyik pillanatról a másikra kegyvesztett lesz, száműzött, földönfutó. Mennyire törékenyek vagyunk mi, emberek...

– Igen, ez igaz. Milyen gyönyörű, hogy amikor még el sem érik a Purgatórium kapuját, már ott találkoznak egy volt államférfi – Cato ­– lelkével, aki öngyilkos lett. Vergilius azt mondja neki: „Fogadd hát szívesen”, mert ez a fickó – vagyis Dante – „szabadságot keres. Az drága kincs: / ki életét eldobta érte, tudja.” Pont annak mondja ezt, aki szent fogadalommal előre elhatározta, mi mindent tesz majd, ha végre köztársaság lesz. De aztán öngyilkos lett, mert soha nem jött létre az az ideális államforma, amit elképzelt.

– A Katona József Színházban tartott előadásai mellett középiskolásoknak és egyetemistáknak is többször előadta a Pokol énekét. Milyen volt a fogadtatás a diákok körében?

– A Pázmány egyetemistái egyértelműen jól fogadták, részben azért, mert az előadáson Mátyus Norbert (egyetemi oktató, dantista, a Magyar Dantisztikai Társaság elnöke – B. D.) tanítványai voltak jelen, és ők megfelelően olvasottak. Más egyetemen is előadtam egyébként a Pokol énekét, ott sem volt rossz a fogadtatás. A középiskolában más a helyzet. Ez összefügg azzal, hogy az Isteni színjátékot, ezt a nehéz művet, ami még egy felnőtt számára is felfoghatatlan, tizennégy-tizenöt éves gyerekeknek tanítják. Panaszkodnak a tanárok, hogy nem tudják lekötni a diákok figyelmét, és akkor lám, jön a Gyabronka, nyolcvan percig dumál, és sikerül neki. Ezt érzékelem előadás közben, de akkor sem nekik való a Színjáték, nem befogadható számukra. Természetesen a gyerekek harminc-negyven százaléka ennek ellenére odafigyel, de ezzel együtt is mindig azt kérem Orlai Tibortól, aki produkciós irodájával nagyszerűen szervezi az előadásaimat, hogy próbálja rávenni az igazgatókat, a tanárokat: harmadikos-negyedikes középiskolások hallgassák a Színjátékot. Vagy ha ez nem lehetséges, akkor egy tanár előtte igyekezzen felkelteni valahogyan a gyerekek érdeklődését a mű iránt. Itt szóba kerülhet többek között az, hogy mit jelent ma a pokol, hogyan értelmezzük, találkoztatok-e ezzel a fogalommal, használtátok-e. Így hamar kiderülhet: nemcsak Dante Pokláról van szó, ez nem egy hétszáz éves ósdi mű, hanem emlékeztet minket valamire, ami most történik. Ettől élővé válik az egész, oda tudnak figyelni a gyerekek a szövegre.

– Mi a pokol ma? Mindenkinek más?

– Mindenkinek más. Ha reggel felkelünk, és belenézünk a hírekbe, azonnal szembesülünk a pokollal. A közelünkben tomboló háború, a gázárak, II. Erzsébet királynő halála, a klímaválság – mindegyik olyan esemény, ami lehet számunkra a pokol, de ugyanígy a szüleinkkel, a gyerekeinkkel, a testvéreinkkel kapcsolatos dolgok is. Miközben a szöveget tanultam, szembesültem azzal is, hogy a pokol bennünk van. A pokol az, amit annak érzünk.

–  És a purgatórium meg a paradicsom? Mert Dante a pokol legmélyebb bugyrából, sokféle gyötrelem és lelki megtisztulás, szellemi megvilágosodás után jut el Isten látásáig.

– Az Isteni színjáték Dante látomása. A Purgatóriumban az emberek megtisztulását láthatjuk, de ott is a tragédiájukkal szembesülünk, ott is kiderül az emberi gyarlóság. Földi életében minden egyes lélek elkövetett valamilyen bűnt, emiatt tölt el hosszú időt a purgatóriumban. Van, aki megkéri Dantét, ha esetleg találkozna a lányával, mondja már el neki, ha mindennap elmondana érte egy bizonyos számú imát, akkor lerövidülne számára a purgatóriumban töltendő idő, ami a harmincszorosa annak, amit dacban élt a földön. A legkevésbé a Paradicsomhoz tudunk fogódzót találni. Sok mindennel nem tudok mit kezdeni. A paradicsomban a dolgok Dantéval történnek. Vergilius még a purgatóriumban felhívja a figyelmét: nyugalom, mert most innen alulról nagyon küzdelmes a járás, de minél feljebb érsz, annál könnyebb lesz, és a paradicsomban egyre javulni fog a látásod. Dante elképesztő fényekről ír. Ezek szellemi fények, a látás pedig lelki vagy hitbéli látás. Csodálatosan fogalmazza meg ezt is. Vergilius azt mondja neki búcsúzóul: „Az időbeli s az örök tüzet / láttad, fiam; most olyan helyre értél, / amit én átlátni már nem tudok. / Ésszel s ügyességgel vezettelek, / most már vezessenek a vágyaid. / (…) Többé ne várj tőlem se szót, se jelzést: / akaratod önálló, ép, szabad, / és hiba volna, ha most nem követnéd. / A magad urává megkoronázlak!” Amikor Dante szembesül a magassággal, ahol Isten van, ott megtapasztalja: a tárgy, amit néz, eredetileg változatlan, de az ő látásától megváltozik, javul: „(…) tekintetem egészen kitisztult / s kezdett a Magas Fénybe behatolni, / mely voltaképpen maga az Igazság. / Látásom ettől fogva több s nagyobb volt, / mint amit elmondhat emberi szó, / s az emlékezet innen visszahőköl. (…) // Láttam, hogy ott vannak mélyen a fényben / a Szeretet által kötetbe fűzve / a világ rendezetlen lapjai: / létezők, minőségek s viszonyok; / annyira egybeforrva, hogy szavam / csak derengését tudja visszaadni. / Hiszem, hogy ezt a mindent-egybefűző / kötést láthattam ott (…) // mert az a Jóság, mely felé törekszünk, / itt gyűlik össze; és kívül ezen / tökéletlen, mi itt tökéletes. // Innen már csak sután tudok dadogni, / (…) mert látásom egyre javult, / ahogy néztem, s a változatlan kép / már mást mutatott változó szememnek.” Ilyen csodálatos örömökben van részem a Színjáték tanulása közben. Ilyet csak a filozófusoktól lehet hallani, meg a templomokban egy jó lelkipásztortól.

– A közelmúltban Budapesten, a Filozófusok kertjében hajnali kezdéssel előadta a Purgatóriumot és a Paradicsomot is. Rengeteg mindent kiemelhetnék ebből, de ami különösen megérintett, az Beatrice megjelenése a Paradicsomban, az, ahogyan megrója Dantét az Ön előadásában. Drámai volt…

– A görög tragédiákhoz tudnám ezt hasonlítani. Számonkéri Dantén, hogy hűtlenné vált hozzá, miután ő meghalt. Izgatottan várjuk Beatricét, a magasztos szerelem megtestesítőjét, és egyszer csak megjelenik egy satrafa. Úgy szidalmazza Dantét, hogy nem áll meg a lábán, a költő nem is tudja ezt elviselni, elájul. Gyönyörű, hogy mindezek ellenére, Dante azt mondja: „(…) örömmel / borultam le parancsai előtt, / szememmel s elmémmel nagyon figyeltem.” Ezzel bizonyítja be a múlhatatlan szerelmét, nem Beatricének, hanem saját magának és a világnak.

– Dante, már a Paradicsomban, azt mondja: „Alighogy fölfogtam e szavakat, / érezni kezdtem, hogy növök fölébe / saját emberi képességeimnek.” Az Isteni színjátékot olvasva óhatatlanul arra gondol az ember: ilyen kivételes költői alkotás nem születhet kizárólag emberi erőből.

– Krasznahorkai László kiválóan megírja ezt Seiobo járt idelenn című könyvében. Egy orosz festő Andrej Rubljov után ismét megfesti a Szentháromságot. Krasznahorkai gyönyörűen kifejti: nem elég az, hogy a festő látja az eredeti Rubljov-festményt, a hitének kell megerősödnie ahhoz, hogy le tudja festeni. És úgy festi le, hogy még a hozzáértőket is zavarba hozza, mert szinte ugyanolyan tökéletes lesz a műve, mint a rubljovi Szentháromság. Olyan dolog ez, mint amiről most beszélünk: ami nem látható, nem tapintható, ami vagy megvan az emberben, vagy nincs. Ha megvan – mint Dantéban vagy ebben a festőben –, az olyan titokzatos helyről ered, amit egyébként mi is tapasztalunk, csak nem merünk róla hitet tenni, attól tartva, hogy kiröhögnek bennünket. Olyan tartomány ez, ami benne van az ember tapasztalatában, de valamiféle hitre van szükség ahhoz, hogy felfogjuk és megvalljuk: persze, biztos, hogy létezik.

– Beszélgetésünk elején említette Primo Levi olasz író Ember ez? című holokauszt-regényét, amelyből vendégszöveget is beemelt a Pokol énekének előadásába. Ott van benne az a jelenet, amikor a szerző a francia fogolytársának Dante Isteni színjátékáról beszél, idézve is a költeményből. Ennek egy lehetséges olvasata az, hogy bármilyen szörnyűséges és kilátástalan helyzetbe kerülünk is, a hit és a művészet életmentő, de legalábbis értékmentő lehet?

– Komolyan hiszek abban, hogy a filozófia és a művészet minden bajból kisegítheti az embert. Voltak az életemben tanúk, akik beszéltek erről a segítségről. Az író Hegedüs Géza bácsi tanította nekünk a főiskolán a drámatörténetet és a verstant. Elmesélte, hogy amikor behívták munkaszolgálatra, a nyakába akasztott egy piláftartót, ez egy bőrszíj és egy darab léc. Ezeket összedrótozta, és rátette az ógörög nyelvű Iliászt, amit vitt magával, menet közben azt olvasta. Felidézte, hogy időnként elesett egy-egy ember, mert megfagyott a lába vagy nem bírta a szíve. Azt mondta, feltehetően segített neki, hogy nem az őket sújtó lelki és fizikai nyomorúsággal volt elfoglalva, hanem eredetiben olvasta Homéroszt. Én például boldognak érzem magam, hogy az Isteni színjátékkal foglalkozhatok, miközben nyomorúságos időket élünk Magyarországon, háború dúl a szomszédságunkban. Szeretem a családomat, de mindenképpen sokat jelentenek az ilyen szövegek is. Többször előfordult a pályámon, hogy hálát adtam az égnek azért, mert kiemelkedő remekművekben szerepelhetek. Visszatérve Primo Levi könyvére, az említett jelenetben a szerző azt mondja a fogolytársának: emberi lény vagy, nemes lélek, nem az a dolgod, hogy itt vegetálj, hanem hogy keresd a jót, a szépet, és az Isteni színjátékból Odüsszeusz szavait idézi: „Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!” És akkor bejelentik: „Kraut und Rüben” – ma káposzta- és répaleves lesz. Olyan dologról van szó köztünk, ami megoldhatná az emberiség sorsát, jobbá tehetné a létét, és akkor berobban a hétköznapi földhözragadtság. Mindig ebben a kettősségben élünk. Van egy fennkölt lelkünk, ami nemcsak vágyódik, hanem néha bele is pillanthat a szellem magasabb szféráiba, és ezzel szemben ott vannak a hétköznapi kínjaink, gyötrelmeink.

– Az ilyen monumentális mű, mint a Színjáték, mindenképpen hat az ember személyiségére, már ha hajlandó elmélyülni a szépségeiben. Önnél hogyan történt ez?

– Olyan ez, mint amikor leül az ember beszélgetni valakivel, és ő valami olyasmit mond, amitől hirtelen másképpen látni a dolgokat. Valami megoldódik vagy kitisztul, legalábbis időlegesen. Aztán persze következnek az újabb gyötrelmek, de legalább két kín között kapok valamiféle segítséget, kapaszkodót.

– Augusztus végén a Filozófusok kertjében – amint már szó volt róla – előadta a Pokol mellett a Purgatóriumot és a Paradicsomot is, tehát az egész Isteni színjátékot, összesen valamivel több mint három óra alatt. Tervezi ennek a folytatását?

– Ez teljesen bizonytalan, ami nem baj. Mindennap foglalkozom a szöveggel néhány órát. Hiszek abban: ha megteszem a dolgomat, és úgy, ahogyan szeretném vagy még annál is jobban, akkor a többi majd jön utána. Persze teszek majd lépéseket ennek érdekében, de csak ha úgy érzem, hogy teljesen az enyém.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.