Életünk zarándokútját járjuk – Hitoktatók és lelkipásztori munkatársak lelkinapja Székesfehérváron

A lelkinap elmélkedéseinek fő témája a zarándoklat volt, mint az emberi élet útja a végső cél felé.

Nagyon közel áll az ember szívéhez advent. Jó készülni a Jézussal való találkozásra. Ha a Boldogságos Szűz Máriát nézzük, vagy a prófétákat, vagy mindazokat, akik Istennek szentelték életüket, látjuk, béke és remény volt a szívükben – kezdte szentbeszédét a főpásztor.

A remény akkor igazi, ha békesség és öröm születik meg bennünk. Sok mindenért aggódunk. Nyugtalanítanak a világ hírei, amelyek ki tudja, hogy igazak-e, és sokszor inkább lefelé húznak bennünket. Megtapasztaljuk a gyengeséget magunkban, szeretteinkben, és mindezt fájdalmasan éljük meg. De az Úr jelenlétét is megtapasztaljuk.

Halljuk-e lelkünk csöndjében az Isten hozzánk intézett szavát, a meghívás és a küldetés szavát? Képesek vagyunk-e ennek engedelmeskedni?

Mert ha igen, akkor megszületik bennünk a béke. Bár a világ nyugtalanít, a mindennapi küzdelem fáraszt, de mégis legbelül csönd és békesség lesz bennünk, mert az Istennek adtuk az életünket. Ahogy adta Mária és József, vagy minden egyes szent.

Ez az odaadott élet örömet szült bennük. Mert az ember csak azt tudja jól tenni, amit nem keserűen, erőlködve, hanem örömmel képes elvégezni.

A mi tanúságtételünk is így lesz igazán hiteles, a lélek öröméből és a békességes szív bizonyosságából fakadó – fogalmazott a püspök.

A Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban folytatódó adventi lelkinapon a hitoktatási referensek a 2025-ös szentévi jubileumi zarándoklat témája kapcsán egy különleges lelki útra hívták meg a jelenlevőket.

Varga László hitoktatási referens így összegezte a lelkinap témáit: a remény, amely elindított minket, nem pusztán valamiféle reménykedés, hanem a keresztény remény, amit maga az Isten ültetett el bennünk mint isteni erény. Zarándokoltunk, mentünk busszal vagy gyalog, mentünk együtt és külön-külön is.

Amikor megyünk egy szent hely felé, akkor lélekben az Isten országa felé igyekszünk, és átlépünk a szent kapun. Rómában a jubileumi szent kapuk előtt először a biztonsági kapun kellett belépni. Átvizsgáltak minket, elvettek mindent, ami gátolt abban, hogy beléphessünk. Átvitt értelemben ezek a bűneink, a gyarlóságaink, amiket le kell tenni, hogy végül megérkezzünk a szakrális térbe, a bazilikák valamelyikébe, ahol tulajdonképpen a mennyek országának örömét tapasztalhatja meg az ember.

Bolla Júlia hitoktatási referens elmélkedésében arról szólt, hogy egész életünk egy zarándoklat. Rámutatott,

igazából az Úr az, aki elindult először felénk, hogy közénk érkezzen és hogy meglátogasson bennünket, és mi csak ezek után indultunk útnak.

Jó, hogyha erre figyelmeztetjük magunkat, főleg azok, akik sokat szolgálnak másokat, és elfáradnak ebben. Sokszor azt gondoljuk, hogy nélkülünk nem is mozdul meg semmi, vagy hiába teszünk, hiába adjuk oda a szívünket, mintha nem lenne értelme. Jó, hogyha tudjuk, hogy az Úr az, aki először elindult, és mi csak erre válaszként indultunk el.

Szöveg: Berta Kata

Fotó: Kovács Marcell

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Magyar Kurír