Elfogadták, hogy mi is érző lények vagyunk – Interjú az Autista Segítő Központ egykori tanulóival

A gyöngyösi Autista Segítő Központot (ASK) 1999-ben alapították; az intézmény fenntartója a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány. Az ASK hazánkban egyedülálló módon, több tagintézmény komplex, egymásra építő munkájával segíti az autizmussal élő gyermekeket és fiatalokat, illetve családjukat.

Az ASK-nak helyet adó kolostort 1999-ben kapta vissza a ferences rend. Itt nyílt meg 2001-ben a Kiskorú Fogyatékosok Otthona, 2003-ban pedig az általános iskola, majd 2008-ban lakóotthon is létesült felnőttek számára a közeli Karácsondon.

A szegregált iskolában speciális oktatást biztosítanak az autizmusban érintett gyermekeknek, ahol gyógypedagógusok és gyógypedagógiai asszisztensek foglalkoznak a diákokkal, képességeikhez mérten. Minden gyermeknek saját napirendje van, ami elengedhetetlen számukra, hiszen az autisták többnyire nem tudnak eligazodni a külvilágban, a strukturálás ellenben biztonságérzetet ad nekik, ezáltal pedig a bennük lévő stressz is oldódik. Ezeknek a gyerekeknek az a legjobb, ha megkaphatják az állapotuknak megfelelő fejlesztést és gondozást.

– Hogyan és miben segített nektek a ferences rend és az általuk fenntartott Autista Segítő Központ?

Árpi: Talán a legfontosabb kiemelni, hogy teljesen más volt a megközelítésük, mint a legtöbb hagyományos iskoláé. Korábban mindig azt tapasztaltam, hogy nem értenek meg. Az oktatási intézmények nagy részében egyféle tanítási mód létezik, és meg vannak róla győződve, hogy minden gyermek esetében az a jó. Ez azonban koránt sincs így, például az én esetemben is egyértelműen érzékelhető volt, hogy nem úgy működöm, mint a többi gyerek – azaz speciális igényeim vannak. Az autizmus mellett nálam figyelemzavar és hiperaktivitás, azaz az ADHD bizonyos fokai is jelen voltak. A tapasztalatok alapján ma már tudni lehet, hogy az autizmussal élők esetében leginkább a figyelmet kell megragadni. Persze mi sem vagyunk egyformák, vannak köztünk nehezebb és könnyebb esetek. Az ASK-ban már azzal rengeteget segítettek, hogy erre szakosodott emberek foglalkoztak velünk.

S mivel teljes mértékig elfogadták, hogy mi is érző lények vagyunk, sokkal empatikusabbak voltak, így nagyon magas színvonalon tudtak segíteni.

Noé: Ezenkívül hitélet és vallás terén is nagyon sokat segítettek. Rendszeresen jártunk misére, jó kapcsolatot ápoltunk a papokkal és a kántorral is. Józsi atyánál – Isten nyugosztalja – rendszeresen ministráltunk, Laci kántortól pedig zongoraórákat vettünk. Mindez megerősítette bennem az Egyházhoz fűződő köteléket.

– Milyen volt az élet a központban?

Árpi: Ez nagyban függ attól, ki mennyire érintett az autizmusban, és az állapota mennyire van kihatással az életére mentálisan vagy fizikálisan. Én végig azt tapasztaltam, hogy mindenki rendes volt velem. Azt éreztem, hogy tényleg rólam van szó, velem foglalkoznak, és végre megpróbálnak megérteni engem. A tanárok és a dolgozók nagyon közvetlenek voltak, így kapásból jó ponttal indultak nálam. (Nevet.)

Noé: Azt tudni kell, hogy az ASK-ban az iskolán kívül van átmeneti otthon és lakóotthon is. Árpival ellentétben én kollégista is voltam. Ami nagyon hiányzik, mióta elkerültem onnan, az a napirend és a pontosság. A rendszeresség nagyon jót tett nekem. A nevelők pedig mindig rugalmasak voltak, igaz, hozzám lazábban is álltak, mert önálló vagyok. Nekem inkább a kommunikációval és a tanulással vannak problémáim. Felső tagozatban kerültem az ASK-ba, az első négy évet különböző iskolákban jártam: részben a családi hátterem, részben pedig a tanulási- és beilleszkedési nehézségeim miatt. Az is nagyon szimpatikus volt, hogy az ASK-iskolában mindig nagyon interaktív feladatok voltak.

– Milyen kedves emlékeitek vannak az intézményről?

Noé: Mivel önállóbb voltam, néha kaptam egy-egy kulcsot olyan folyosókhoz, amik amúgy zárva voltak. A nevelők tudtával járkálhattam ezeken, de volt például számítógépes szoba is, ahol időt tölthettünk. Aztán az esti beszélgetéseket is szép emlékként őrzöm. Illetve volt médiaszakkör is, ahol a barátokon túl egy hatalmas löketet is kaptam a későbbi munkámhoz.

Árpi: Már a legelején látták, hogy nagyon szeretek zenélni (gitározom és énekelek), így kapásból lehetőséget biztosítottak, hogy fellépjek jótékonysági koncerteken és zenés esteken. Volt két zeneakadémiás fellépésem is, legutóbb például a Szent Efrém Férfikarral, Dés Lászlóval és Bolyki Sárával. Ezek borzasztó jó élmények voltak.

– Pontosan mivel foglalkoztok most? Milyen út vezetett oda, hogy rájöjjetek, mi érdekel titeket?

Árpi: Jelenleg Gyöngyösön egy hangszerboltban dolgozom vevőszolgálatosként, illetve van egy zenekarom, ahol saját dalokat írunk. Ezek mellett programtervező informatikát tanulok a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem gyöngyösi Károly Róbert Campusán. A zene iránti vonzalmam hamar megmutatkozott, hiszen amióta az eszemet tudom, édesapám szintetizátoron játszik. Eleinte úgy volt, hogy a zongora lesz az én hangszerem is, de apukám kapott szülinapjára egy gitárt, amit aztán javarészt én használtam. Végül az éneklés mellett ez lett a hangszerem.

Noé: Én a Gyöngyösi Városi Televízió operatőre vagyok. Mellette fotózok és videózok egyéni vállalkozói formában. Nagyjából 5-6 éves korom óta érdekel a film- és videókészítés, így efelé kezdtem el fejleszteni magamat. Az ASK-os médiaszakköröknek sokat köszönhetek e téren.

– Hogy érzitek, tudjátok hasznosítani az ASK-ban megszerzett tudást és tapasztalatot a munkátokon túl is? Azaz a mindennapi életetekben?

Noé: Nekem például nagyon hasznos volt, hogy ráneveltek, miként bánjak felelősségteljesen a pénzzel, de az adózással kapcsolatos tudnivalóknak is nagy hasznát veszem. A beszélgetés elején már említettem a rendszerességet: számomra ez nagyon fontos, mert néha nehezen érem utol magam. Azt is megtanultam ott egy életre, hogy ne ítélkezzek rögtön mások felett, illetve azt a szemléletet is az ASK-nak köszönhetem, hogy a kicsit is meg kell becsülni.

Árpi: Az ASK segített rájönni, hogy minden ember máshogy viszonyul a dolgokhoz. Azóta valahogy meg tudom értetni magamat mindenkivel, és én is igyekszem megérteni másokat. Mára már nagyon hamar sikerül elkapnom azt a szálat, ahol be tudok kapcsolódni egy másik ember nézőpontjába. S mivel megtanultam, hogy mindenkinek más a fontos, így az elfogadóképességem is javult. Minden ember egyéniségét tiszteletben kell tartani.

– Tartjátok-e még a kapcsolatot a ferencesekkel? Kialakult-e erősebb kötelék?

Árpi: A mai napig tartom velük a kapcsolatot. Ha a központnak bármilyen kérése, óhaja van, amiben tudok segíteni – zenélni, jótállni, példát mutatni –, egyből rohanok. Ez evidens, hiszen ők is nagyon sokat segítettek nekem. Most, hogy már a diák és dolgozó közti korlát is megszűnt, még szorosabb kötelék alakult ki. Nemrég például lehívtak Petőfibányára fellépni, ahol a volt csoportvezetőm lakik. „Gyere, igyunk már meg valamit!” – mondták utána. Teljesen egyenrangú partnerként kezeltek; nagyon jól el tudtunk beszélgetni, nem voltak korlátok.

Noé: Én is tartom velük a kapcsolatot, főként most, hogy már újra Gyöngyösön vagyok. Eljárok a misékre, és a fent említett Laci kántorral is össze szoktam futni. 2021-ben, a koronavírus idején egyébként önszántamból felkerestem Miskolcon egy atyát, hogy szeretnék elsőáldozó lenni és bérmálkozni.

– Ha röviden kéne summázni, mit jelent számotokra az ASK, mit mondanátok?

Noé: Életre szóló kapcsolatokat és barátságokat – ez igaz az ASK-ra és a ferences rendre is.

Árpi: Az Autista Segítő Központ lényegében a csodák kolostora. Még ha nem is minden esetben értjük meg elsőre, de ők mindig segíteni akarnak.

Forrás: Ferencesek.hu

Fotó: Autista Segítő Központ, Ferences Média, Moldoványi Barnabás, Ádám Rebeka Nóra

Magyar Kurír