Elhunyt Kipke Tamás író, újságíró, az Új Ember volt főszerkesztő-helyettese

Nézőpont – 2023. március 29., szerda | 17:37

Megrendüléssel értesültünk arról, hogy életének 71. évében, március 29-én elhunyt Kipke Tamás író, költő, újságíró – kollégánk. Csaknem negyven éven át – sokáig főszerkesztő-helyettesként – dolgozott az Új Ember munkatársaként.

Koncz Veronika személyes hangú megemlékezésével búcsúzunk Kipke Tamástól.

Írnok, nem jártál itt hiába – Levél mesteremnek, Kipke Tamásnak

„Az emberek megszólításának, gondolkodóba ejtésének lehetőségét keressük egy olyan korban, amelynek ki nem mondott mottója, hogy csinálj bármit, csak ne gondolkozz. Ezzel szemben mi azt hisszük, hogy nem lehet emberhez méltó életet élni anélkül, hogy gondolkoznánk.”  (Kipke Tamás)

Kedves Tamás!

Nekrológot írok Rólad… Nem volt még ennél fájdalmasabb és megrendítőbb feladatom újságírói pályám során. Legszívesebben bekopognék egykori irodád ajtaján, és megkérdezném azt, amit annyiszor: „Ez most mennyi legyen?” Te pedig jó szerkesztő módjára visszakérdeznél, ahogyan annyiszor: „Mennyi van benne?”

Hiszen sohasem mondtad meg, miről hogyan és mekkora terjedelemben írjunk. Szabadságot adtál, azzal együtt pedig felelősségvállalásra, lényeglátásra is ösztönöztél. Ugyanis nem a szerkesztőnek, hanem az újságírónak kell ismernie a saját témáját annyira, hogy tudja, mi a fontos benne.

Mennyi legyen ez most, kedves Tamás? Kérdezlek tétován a könnyeimmel küszködve. Mennyi van a Te hetvenegy évedben? Öt évtizednyi újságírói és írói pályádban? Mennyi közel negyven évnyi házasságban, apaságban? A számtalan kapcsolódásban, amellyel az emberekhez, az irodalomhoz, a zenéhez, a közélethez, az Istenhez, a hithez, a katolicizmushoz, az Új Emberhez és az élethez kötődtél örök kíváncsiságban és megérteni vágyásban? Mennyi van a mi húszéves barátságunkban? Abban a mester-tanítvány viszonyban, amely felnőtt életem egyik legszebb ajándéka volt, és marad már örökre. Ezekre a kérdésekre lehetetlen válaszolni.

Nagyon sokan szerettünk. Szerettük a humorodat, a bölcsességedet, a gondolkodásmódodat, a szakmai alázatodat, a tehetségedet, a műveltségedet, az emberségedet.

És ma már látom, ez utóbbi ragyogott át mindenen. Hiszen tréfálkozni, bölcsességeket mondani, pontosan és gördülékenyen fogalmazni, fejből idézni nagy művekből – sokan képesek. De azzal a megértő figyelemmel és nyitottsággal fordulni mások felé, amellyel Te tudtál, csak kevesen.

Egy ma már letűnőben lévő újságírói korszak utolsó nemzedékéhez tartoztál. Ahhoz, amelynek hajnalán a szakmát Adyk, Krúdyk, Kosztolányik, Karinthyk művelték. Többeket ismertél az Új Ember nagy öregjei közül is, a háború előtti és utáni nemzedékből: Ijjas Antalt, Szigeti Endrét, Kunszery Gyulát, Sinkó Ferencet, Rónay Györgyöt, Vasadi Pétert, Magyar Ferencet, Pilinszky Jánost…

Ezer szállal kötődtél az elődökhöz, ugyanakkor nem a múltban éltél. Minden érdekelt. Friss voltál és naprakész. Állandóan a kezed ügyében volt az a bizonyos kis füzet, amelybe új könyvek, filmek, színházi bemutatók, dalok és zeneművek címét jegyezted föl különös hieroglifaszerű kézírásoddal.

Gyakran mondtad: „Két könyv legyen mindig nálad, az egyiket olvasd, a másikat írd!” Ízig-vérig zsurnaliszta és kiváló szépíró voltál.

Egyszer mesélted, hogy a Tamás keresztnevet édesapádtól kaptad, azért, hogy soha ne higgy vakon semmiben. Láss és tapasztalj, magad alkoss véleményt mindenről. Csakugyan így éltél, így írtál, és erre buzdítottál mindenkit. Kérdéseid, kételyeid azonban nem kezdték ki sem az Istenbe, sem a hivatásodba, sem az emberekbe vetett hitedet.

Éppen két évvel ezelőtt készítettem Veled egy interjút hajdani munkatársad, Pilinszky János születésének századik évfordulója alkalmából. Akkor megkérdeztem Tőled, melyik a legkedvesebb versed a költőtől. Habozás nélkül az Intelem címűt emelted ki. Halálod napján újraolvastam ezt a néhány tömör és megrendítő sort, amely így szól: „Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd. //

Arra figyelj, amire városod, / az örök város máig is figyel: / tornyaival, tetőivel, / élő és halott polgáraival. // Akkor talán még napjaidban / hírül adhatod azt, miről / hírt adnod itt egyedül érdemes. // Írnok, / akkor talán nem jártál itt hiába.”

Kedves Tamás, nem jártál itt hiába. Igaz, ennél sokkal több az, amit lényedről, lelkedről, pályádról még írni lehetne. Bár szinte hallom a hangodat, ahogyan bölcs szerénységgel azt mondod: „Ez éppen elég.”

Köszönöm, hogy egy kis darabon az útitársad lehettem. Köszönöm mindazt, amire tanítottál: emberségre, világos gondolatszövésre és az írásmesterség alázatára.

Kívánok Neked békességes megérkezést oda, ahol – hiszem és vallom – szintén nem jársz majd hiába.

Isten Veled, kedves barátom!

* * *

Kipke Tamás Székesfehérváron született 1952. április 6-án. 1953-ban családja Esztergomba költözött. Az esztergomi Ferences Gimnáziumban érettségizett 1970-ben.

1970–1972 között az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola hallgatója volt. 1973–2011 között az Új Ember katolikus hetilapnál dolgozott újságíróként, majd 1990-től főszerkesztő-helyettesként. 2011-től nyugdíjba vonulásáig a Keresztény Élet szerkesztője volt.

1976–77-ben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskolát. 1977–1983 között az ELTE BTK magyar–népművelés szakán folytatta tanulmányait.

1991-ben lett a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnökségi tagja. 2004 óta a Magyar Katolikus Rádióban saját jegyzetműsora volt. 2006–2009 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Főiskolai Karának óraadó tanára volt.

Munkásságát Táncsics Mihály-díjal (1996); Mikszáth Kálmán-díjjal (2011); Mindszenty-emlékéremmel (2017) és a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetéssel (2020) ismerték el.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria