Elhunyt Rokay Zoltán

A Szabadkai Egyházmegye tegnap este közösségi oldalán az alábbi gyászhírt tette közzé: „Értesítjük a kedves híveket, hogy Rokay Zoltán, nyugalmazott egyetemi tanár, pápai káplán, címzetes prépost, az óbecsei Nagyboldogasszony-plébánia volt plébánosa, 2024. április 6-án Szabadkán, 77. életévében, papságának 51. évében hazatért az Úrhoz. A temetés helyéről és időpontjáról később tájékoztatjuk a nyilvánosságot.”

Rokay Zoltán 1947. július 20-án született Szabadkán, szülei ötödik gyermekeként. Középiskolai éveit a szabadkai Paulinum falai között töltötte, itt érettségizett 1966-ban. Ezt követően jelentkezett az egyházmegye kispapjai közé, s a zágrábi teológiai fakultáson kezdte meg teológiai tanulmányait. Az első tanév után másfél évnyi katonai szolgálat következett.

1968-tól Innsbruckban folytatta tanulmányait, ahol a Leopold-Franzens Egyetem hallgatójaként teológiát, filozófiát és klasszika-filológiát tanult, s ahol 1971-ben licenciátust is szerzett. Zvenaković Mátyás püspök szentelte pappá 1973-ban Szabadkán, az Avilai Szent Teréz-székesegyházban. E templomban kezdte meg papi működését, s közben a Paulinumban latin és görög nyelvet, valamint filozófiát oktatott. Hamarosan prefektusként és egyetemi lelkészként is szolgálhatott, majd az óbecsei főplébánia plébánosa lett.

Lelkipásztori munkája mellett folytatta tovább teológiai és filozófiai tanulmányait, s mindkettőből doktori fokozatott szerzett. Teológiai doktorátusát Innsbruckban szerezte meg 1989-ben, filozófiai doktorátusát pedig hét évvel később, a kieli Christian Albrechts Egyetemen nyerte el. Teológiai doktori értekezésének címe: Die Nachtgesichte des Propheten Sacharja, a filozófiai doktorátusáé: Die Wissenschaftslehre Nova Methodo von J. G. Fichte.

1997-től egyetemi tanár volt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára került, a 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszék élére. 2000-ben habilitált, ugyanekkor a nyilvános rendes egyetemi tanári kinevezést is elnyerte. Tanszéke oktatott tárgyai: filozófiatörténet, antropológia, etika, tudományelmélet és hermeneutika. A Hittudományi Kar dékáni tisztségét 2002 és 2004, valamint 2004 és 2006 között viselte.

Vendégelőadóként, vendégprofesszorként illetve előadóként tanított Piliscsabán, Veszprémben, Szegeden, Leuvenben, Passauban, Luxembourgban és Zágrábban. Könyveinek többsége a bölcselettudomány területéhez tartoznak, monográfiái azonban esetenként biblikus vagy ikonográfiai kérdéseket dolgoznak fel. Jelentősek fordításai is, hiszen a többi között Diogenész Laertiosz, Fichte, Erasmus, Kierkegaard és XVI. Benedek pápa egy-egy műve neki köszönheti magyar nyelvű megjelenését. Több mint száz tudományos közlemény szerzője, nemzetközi és hazai szakfolyóiratokban egyaránt publikált.

Rokay Zoltánnal az életéről készített korábbi interjúnkat ITT olvashatják, melyben elmondta:

„– Mikor és miért érlelődött meg Önben, hogy pap lesz?

– Pontszerűen ezt nehezen tudnám meghatározni, inkább egyfajta folyamatról beszélhetek. Az biztos, hogy jövendőbeli hivatásom látható része, a liturgia volt az, ami a leginkább megérintett. Ebben az is szerepet játszott, hogy a szentmise teljesen eltért attól, amit egyébként magam körül az életben láthattam. Ma is azt tartom, hogy a gyerekekhez úgy tudjuk közelebb vinni a liturgiát, ha azt az oldalát mutatjuk meg, amivel egyébként nem találkoznak, ami különbözik a hétköznapi életüktől.

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tanszékvezető professzor. Szívesen tanít? Mit tart fontosnak az oktatásban?

– Szeretek tanítani, mert jó látni, ahogyan az előadások során kibontakozik egy téma. A filozófiatörténetnél az a legfontosabb, hogy térben és időben is el tudjuk helyezni a gondolkodókat.

Lényegesnek tartom azt is, hogy a kedves hallgatók a mai elektronizált és manipulált világban felfedezzék az önálló gondolkodás értékét és szépségét. Nem mindig könnyű rávezetni valamire az embereket, de örülök, amikor sikerül.

A vizsgáztatásnál is arra szeretném rávenni a hallgatókat, hogy gondolkodjanak. És amikor elhangzik a kulcsszó, akkor már meg is van a jeles osztályzat. Úgy veszem észre, hogy a hallgatók értékelik ezt a felfogást, ezt a különelőadásaim látogatottságán tudom valamelyest lemérni.”

Az irgalmasságról adott interjúját IDE kattintva olvashatják, melyben hangsúlyozta:

„– Hogyan jelenik meg az irgalom a bűnök megbocsátásában?

– Az tény, hogy ha bűnt követünk el, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az irgalmasság viszont arra tanít bennünket, hogy megpróbálhatjuk jóvátenni a vétkeinket. A filozófia és az irgalmasság mint bibliai fogalom közötti összefüggés arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy butaságokat még a Jóisten és az Egyház nevében sem szabad mondani, elkövetni pedig különösen nem. Itt megint visszatérek oda, hogy filozófiailag is bebizonyíthatjuk, hogy a kereszténység nem zárja ki az ésszerűséget, az értelem alkalmazását. Szent Pál apostolnál találhatunk nagyon szép gondolatokat ezzel kapcsolatban. A Timóteushoz írt első levelében (1,17) írja, hogy vannak, akik meg sem értik, amit mondanak. Az egyházi tanítónak tehát pontosan értenie kell, hogy miről beszél, mi az alany, mi az állítmány, milyen alanyról mit állít. Itt belép az irgalmasság és az igazságosság kérdése. Az irgalmasság nem azt jelenti, hogy mindent jóváhagyunk, szemet hunyunk a bűnök elkövetése fölött is. Mi sem várhatjuk el, hogy az Egyház, netán Jézus Krisztus mosolyogjon a butaságainkon, ne adj Isten, a gonoszságainkon. Ha bűnt követünk el, nagyon fontos, hogy imával forduljunk Istenhez.

Az irgalmasság egyik tartóoszlopa az imádság. A másik a szentségekhez való járulás.

A szentgyónás az irgalmasság forrása, az a szentség, ahol az ember a tékozló fiúhoz hasonlóan megtapasztalhatja az irgalmasságot: Atyám, vétkeztem az ég ellen, és te ellened.

Isten irgalmassága természetesen mindenkire vonatkozik. Az Úrjézus pontosan tudja, hogy aki nekünk kedves és szimpatikus, annak többet is adunk, mint az általa említett pohár vizet: „Szomjas voltam és innom adtatok…” Ő azonban azt adta parancsba, hogy ezt a pohár vizet mindenkinek megadjuk. Annak is, aki terhes a számunkra, annak is, aki folyamatosan keresztbe tesz nekünk, vagy soha nem ért velünk egyet semmiben. Az irgalmasságnak ezt a minimumát mindenkinek meg kell adnunk.”

Adj, Urunk, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki! Nyugodjon békében! Amen.

Forrás: Szabadkai Egyházmegye; Delhir.info

Fotó: Thaler Tamás

Kuzmányi István/Magyar Kurír