Ember ember által üdvözül – Bolberitz Pál emlékezete

Korántsem csak a miséken mondott homíliáira gondolok, hanem a már említett bibliaóráira, hétfői és szerdai előadásaira, karácsonyi és húsvéti úgynevezett konferenciabeszédeire, lelkigyakorlataira is.  

De térjünk vissza a Szentimrevárosba, ahol öt évet töltött. Édesanyámmal és a bátyámmal 1961-től jártunk misére a Feneketlen-tó melletti Szent Imre-templomba. (Apám gimnáziumi tanárként még az '50-es években kényszerült a Bartók Béla úti Szent Imre-kápolnába járni, mert az mégis csak kisebb templom volt.) A reggel 9-es diákmisére jártunk, vagy ahogyan akkoriban nevezték, a gyerekmisére, amit Vitányi György plébános tartott. Nagyszerű szervező volt, de nemigen tudott az ifjúság nyelvén beszélni, mondhatnánk, nem ez volt az erőssége. Ezért aztán átadta a homíliát a templom egyik legtehetségesebb papjának, Ruppert Jánosnak, aki rögtön megtalálta a hangot a fiatalokkal. Mindig röviden, lényegre törően beszélt, úgy, hogy mindenki megérthesse. A prédikációja soha nem tartott tovább negyedóránál, tudta jól, hogy a gyerekek figyelme korlátozott. Mindig egy történetet mesélt, amivel mintegy megvilágította a mondanivalóját. Jó néhány beszédére ma is emlékszem. A történeteit a gyerekek életéből merítette, kicsit olyan volt, mintha ő is közülünk való lenne. Amikor mindannyiunk nagy fájdalmára 1972-ben egy gyors lefolyású betegség következtében 39 évesen meghalt, a nem sokkal korábban odakerült fiatal Bolberitz Pál mondta a gyászmiséjét. Annyian voltak a templomban, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni, ahogy mondani szokás. Gyászbeszédével nagy figyelmet keltett, számunkra ez volt az első bemutatkozása a templomban.

Ruppert atya nagy űrt hagyott maga után. Nemcsak a vasárnapi misékre, hanem a hétfői és a szerdai katekézisekre sem volt könnyű megfelelő embert találni helyette. Bolberitz kapta a lehetőséget, hogy folytassa elődje munkáját. Az ifjúságnak tartott hétfői előadásai egyre népszerűbbek lettek, annyira, hogy a templom már néhány hét után mindig teljesen megtelt ezekben az időpontokban. A Jelenések könyvének magyarázatába kezdett, amiről nem túlzás azt állítani, hogy fergeteges siker volt. A Szent Imre-templom majdnem minden padsorát megtöltötték az érdeklődők. Nem csak a környező gimnáziumokból jöttek a fiatalok. A Műegyetemről, az építészmérnöki kar hallgatói közül is sokan ott voltak. „Itt ül az egész tankör” – jegyezte meg építészhallgató barátom. E sorok írójának is meghatározó élménye volt Bolberitz előadássorozata. Azelőtt soha senkit nem hallottam ilyen érdekesen beszélni a Jelenések könyvéről, és mondhatnám, azóta sem.

A '70-es évektől aztán jócskán eltávolodtunk, Bolberitz útja is másfelé vezetett, továbbtanult Rómában, majd tanár lett a teológián, de templomi bibliamagyarázataival később sem hagyott fel. Kialakult körülötte egy stabil, kemény mag; több százan is lehettek, akik mindenhová követték. Jómagam is mentem utána, ahová csak lehetett: az Ulászló utcai kápolnába, a városmajori templomba és végül a pesti ferencesekhez is, ahol a hétfő esti mise után tartott előadást. Konferenciabeszédeket mondott a Szent Anna-templomban és az Egyetemi templomban is.

Határozott hangja, szép orgánuma remek adottság volt ahhoz, hogy megnyerje magának a hallgatóságot. Szerette és jól ismerte a történelmet, előadásait gyakran kezdte a történelmi háttér ismertetésével. Komoly ember volt, de előadásai a humort, az iróniát sem nélkülözték. Amikor kifejtett egy témát, közben persze el-elkalandozott más irányba, de mindig képes volt időben visszatérni az eredeti gondolathoz, a mondanivalóhoz.

A pesti ferences templomban az esti hatórás mise után a hívek közül majdnem mindenki ott maradt, és várta Bolberitz soron következő előadását. Mielőtt kijött volna az oltár előtti pulpitushoz, a hallgatóságból többen is telerakták az állványt kisebb-nagyobb mikrofonokkal, így sokszor alig fért hozzá a saját mikrofonjához. De jól viselte, soha még csak nem is morgott emiatt. Előadás-sorozatai néha éveken is át tartottak, mint például a Magyar Katolikus Egyház történeténetéről vagy éppen az Ószövetség nagyjairól szóló.

A városmajori templomban szintén sokan voltak a szerda esti előadásain. Pedig ebben a vasbetonból épült, egyedülállóan különleges, modern templomban télen kegyetlenül hideg tud lenni. Ám Bolberitz, ha csak tehette, egyetlen alkalmat sem mulasztott el.

A ’90-es években egyszer összetalálkoztam az egykori Népszabadság újságírójával, szerkesztőjével, Hovanyecz Lászlóval, aki korábban a lap főszerkesztő-helyettese is volt. Nagy lelkesedéssel kezdte mesélni nekem: „Képzeld, öregem, találtam egy könyvet, amit egyszerűen nem tudok letenni, annyira jó. Isten, ember, vallás a címe, Bolberitz Pál írta, tudod, aki Antall Józsefet temette. Egyszerűen fantasztikus, a jövőben muszáj lesz interjút készítenem vele.”  Hovanyecznek fogalma sem volt arról, hogy nekem bármi közöm is van Bolberitzhez. Ez a kis adalék azért érdekes, mert rávilágít arra, hogy olyanokhoz is eljutott a filozófus, tanár munkássága, akikről esetleg nem is gondolnánk...

Közelmúltbeli halálához kapcsolódóan többen is  írtak Bolberitz Pálról a Magyar Kurír porálon. Az MTI híradása után megemlékeztek róla tanártársai és egykori tanítványai is. Úgy éreztem, egy másik oldalról, a templomba járó hívek oldaláról is fontos emlékezni rá. Én közel ötven éven át innen, ebből a másik látószögből, a templom padjaiból kísértem figyelemmel Bolberitz atyát, akinek gyakran hangoztatott jelszava az volt: „Ember ember által üdvözül.”

Az illusztráció a szerző rajza

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 22-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.