Erdő Péter bíboros: Krisztus minden idők és minden nemzet megvilágosítására jött az idők végezetéig

Erdő Péter bíboros a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű tanításából kiindulva hangsúlyozta: Krisztus maga a világ világossága, és az Egyház küldetése az, hogy ezt a fényt továbbvigye a történelemben.

A főpásztor arra hívta fel a figyelmet, hogy az Egyház történetét kísérhetik emberi gyarlóságok és hibák, ám a hit lényege elleni heves és sokszor érthetetlen gyűlölet ezekkel nem magyarázható. Ezért minden hívőnek fel kell tennie a kérdést: valóban Krisztust tekinti-e élete irányadójának, és képes-e továbbsugározni az ő világosságát.

A homília központi gondolata a nemzedékek közötti folytonosság volt. Erdő Péter bíboros rámutatott: a világ és az ember gyorsan változik, a korábbi nemzedékek tudásának és tapasztalatának egy része eltűnőben van, miközben új képességek és kommunikációs formák kerülnek előtérbe. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy bármely nemzedék „rosszabbul” látná a világot.

A gyertyaláng – amely Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének központi jelképe – a hit és a kegyelem fényét jelenti, amely nemzedékről nemzedékre kíséri az emberiséget, még ha fénye időnként másként is ragyog.

A főpásztor a mesterséges intelligencia és az emberi működés átalakulása miatti aggodalmak közepette is a gondviselő Istenbe vetett bizalomra buzdított: az értékeket őrizni kell, de nyitottnak kell maradni az újra és a jóra is.

A bíboros a homília végén hangsúlyozta: az Egyház feladata egyszerre őrizni Jézus Krisztus történelmi valóságát és bízni abban, hogy a kegyelem új és új formában ad erőt minden nemzedéknek Krisztus örömhírének továbbadására, mert ő minden idők Világossága.

Erdő Péter bíboros, prímás homíliáját az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A II. Vatikáni Zsinat az Egyházról szóló hittani rendelkezését ezzel a nagyszerű képpel kezdi:

a Lumen gentium – a népek világossága – maga Krisztus. Az ő küldetését kell folytatnia az Egyháznak, amely jele és hatékony eszköze az Istennel való találkozásnak, a világ üdvösségének, az emberiség egységének.

Ha ennek a szegény betlehemi gyermeknek ilyen történelmi és kozmikus küldetése van, akkor szinte természetesnek tűnik a prófécia fenyegető megjegyzése: jel lesz, amelynek ellentmondanak.

Szent II. János Pál pápa a megválasztása előtti évben felejthetetlen lelkigyakorlatot tartott erről az igazságról. Mint mindig a történelemben, ma is érezzük a megmagyarázhatatlan, az érthetetlenül heves ellentmondást, amely az Egyház, a hit, sőt Krisztus személye ellen újra meg újra felszínre kerül.

Bár kísérhetik Egyházunk történetét – akárcsak bármely más nép útját a történelemben – emberi bűnök, mulasztások és hibák, a vad és heves, a közösség egésze és a hit lényege ellen irányuló gyűlölet ezekből teljesen nem magyarázható. Tegyük fel hát magunknak a kérdést:

Mi megláttuk-e Jézusban a világosságot? Ő az irányadó számunkra életünk minden helyzetében?

Mert ha nem, akkor bennünk is nagy még az ellenállás, bennünk is sok még az akadálya annak, hogy továbbsugározzuk Krisztus fényét az egész világnak.

Pedig az emberiségnek sürgető, elemi szüksége van Krisztusra.

De ha nekünk küldetésünk az, hogy Krisztus világosságát sugározzuk a világnak egészen a történelem végéig – hiszen Jézus ígérte a nagy missziós parancsban, hogy velünk lesz a világ végezetéig –, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy hogyan tudjuk megfogalmazni és felmutatni ezt a fényességet a történelem változó viszonyai között. Hiszen maga az ember is, úgy tűnik, egyre gyorsabb változáson megy keresztül.

Ősi tapasztalat az, hogy a korábbi nemzedékek valamiben gyengébbnek érzik az utánuk következőket; valami miatt úgy gondolják, abból a tudásból, tapasztalatból, felismerésből, amit ők hordoztak, sok minden feledésbe merül. Van ebben igazság. Micsoda tapasztalatuk lehetett az állatokról, a növényekről, az időjárásról vagy akár a betegségekről és a természetes gyógyulás lehetőségéről az ősi idők embereinek, akik közvetlenül ki voltak szolgáltatva a természetnek, és nagyszerű megfigyelőképességre volt szükségük ahhoz, hogy túléljék a megpróbáltatásokat.

Vagy milyen gazdag tudást és tapasztalatot őriztek még száz évvel ezelőtt is a magyar falusi emberek, akik pontosan tudták, hogy milyen időben milyen földbe mit kell vetni; akik a maguk módján mesterei voltak hivatásuknak, és nemcsak kedvtelésből, hanem azért, mert ez szükséges volt a megélhetésükhöz. Sokan vannak olyanok is az idősebb nemzedékből, akik nagy élvezettel idézik a magyar irodalom legszebb verseit, és emlékeznek az előttük járókra, akik még a latin és a görög irodalmat is jól ismerték. Mindez a tudás a szemünk előtt válik értékes ritkasággá, szakemberek szűk csoportjának kincsévé.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy szédítő sebességgel változik maga az ember is. Nem mintha értelme, szabad akarata vagy halhatatlan méltósága csorbulna, de egészen más képességei kerülnek előtérbe, mint amilyeneket az én nemzedékem használt napról napra. Élhet bennünk nosztalgia. Sőt joggal aggódhatunk is, hogy a logikus gondolkodás, a precíz megfogalmazás, az írásbeli közlés helyét egyfajta spontán audiovizuális kommunikáció veszi át, amely pontatlanabb, jobban kiszolgáltatott az érzelmeknek és az indulatoknak, viszont hihetetlen könnyedséggel igazodik el az ismeretek és adatok hatalmas tömegében. Ezért másként is látja a világot. Rosszul látja? Torz képe van róla? Vagy mi láttuk rosszul és primitív módon? Azt hiszem, egyik sem igaz.

Az a gyertyaláng, amely Krisztust jelképezi és amelyet a keresztség alkalmával szüleink és keresztszüleink megkaptak – vagyis a hit és a kegyelem fénye – kíséri az emberiséget nemzedékről nemzedékre. Néha kicsit másként ragyog a fénye, néha megtöri ragyogását egy-egy történelmi korszak ködös homálya, máskor meg éppen az erős fények között szinte alig vesszük észre.

Mégis újra és újra megadatik nekünk.

Amikor a mesterséges intelligencia és az emberi működés gyors átalakulása miatt sokszor aggodalom tölt el minket, gondoljunk a gondviselő Isten szeretetére. Ő az, aki minden kor emberéhez szólni akar. Ha úgy érezzük, hogy valami veszendőbe megy abból a szépből, jóból, értékesből, amit nagyra becsültünk, ne essünk kétségbe. Őrizzük az értékeket, de vegyük észre a jót, a váratlanul megérkező újat és szépet is. Ezért adhatja át még a Krisztustól kapott küldetést is – nem lemondva a saját helytállásáról – minden nemzedék a következőnek azzal a bizalommal, hogy biztosan lesz majd olyan érték, Krisztus örömhírének olyan megfogalmazása és tanúsága, amelyet egy új nemzedék talán hatékonyabban, talán világosabban tud majd átadni a világnak.

Egyszerre kell őriznünk Jézus Krisztus valóságos történelmi személyének örökségét és emlékezetét és bíznunk a megújuló kegyelem új és új meglepetéseiben, mert Krisztus minden idők és minden nemzet megvilágosítására jött az idők végezetéig.

Kérjük tőle a világosságot és az erőt, hogy keresztény küldetésünket a mai időben mi is teljesíteni tudjuk! Ámen.

Forrás: Zsuffa Tünde/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír