Fel kell mutatni a reményt – Interjú Paksy Eszterrel, az Új Város könyvkiadó vezetőjével

– Mikor ismerkedett meg a Fokoláre Mozgalommal, mi vonzotta, és mi tartja meg benne sok-sok éve hűségesen?

– Gimnazista voltam, amikor találkoztam a lelkiséggel, részt vettem a mozgalom nagy találkozóján, a Máriapolin.

A fokolárban megfogott, hogy nagyon nyitott szellemiségű, nincs benne elutasítás azok iránt, akik nem vallásosak vagy más vallás hívei, hanem megpróbálja összefogni az embereket.

Ezt hoztam én is a családból: nem egy beszűkült kereszténységet, hanem nyitott, érdeklődő szemléletet. Újpesten laktunk, és amikor Káposztásmegyeren Tomka Ferenc és Jávorka Lajos atyák fellendítették a plébániai életet, a barátnőmmel éppen keresésben voltunk. A fokolár lelkiségben vonzónak találtam, hogy mennyire nemzetközi, sokrétű; kevésbé uralkodnak benne a formális imádságok, a hit a hétköznapi életet itatja át. Később elköltöztünk Újpestről, jártam külföldön is, de ez a kötődés végig megmaradt. Amikor ösztöndíjjal Párizs mellett tanultam, ott is felvettem a kapcsolatot a helyi fiatalokkal.

Különböző módokon lehet kapcsolódni a Fokoláre Mozgalomhoz, többféleképpen lehet elköteleződni is. A fokolár szűkebb értelemben azt a kis közösséget is jelenti, ahol az Istennek szenteltek együtt élnek kvázi szerzetesi módon. A közösségekhez házasok is tartoznak, akik szintén fogadalmat tesznek. Én azonban nem házas fokolarina vagyok, hanem önkéntes. Az önkéntesek teljesen laikusok, egyházjogilag nem tesznek semmiféle fogadalmat. Mi is kis csoportokban találkozunk, vannak köztünk házasok és egyedülállók is.

A hivatásunk arra szól, hogy próbáljuk elevenen tartani a társadalomban az egység lelkiségét, a párbeszédet, a kölcsönös szeretetet.

Mindannyian ott, abban a közegben igyekszünk megélni a fokolár lelkiségét, ahol mozgunk: a munkában, a családban, a plébánián.

– Családot alapított, öt gyermeke született. A mozgalomhoz tartozása mennyiben határozta meg a személyes életét, illetve hogyan fér meg egymás mellett ez a két felelősség?

– Az egyetem után kerestem az utamat, és eközben találkoztam a leendő férjemmel. Nagyon rokonszenvez a közösséggel, mindig mellettem van és támogat, de formálisan nem tagja a mozgalomnak. Én mindig jártam egy önkéntes női csoportba, a gyerekeket is bevontuk a korosztályaik közösségeibe. Itt mindenki megtalálhatja azt a kapcsolódási módot, ami neki jó.

A mozgalomhoz tartozást eddig nem fogalmaztam meg magamnak felelősségként, inkább nagy erőforrást jelent. Vállalok feladatokat, ilyen értelemben persze felelősség is. Amikor az embernek kicsi gyereke van, nem tud olyan intenzíven részt venni a közösség életében, de ha a szíve ott van, ha fontosnak tartja, akkor követheti, hogy mi történik. Rugalmasnak kell maradni, és mindig átgondolni, mi fér bele az időbe. Öt gyerek mellett én el voltam kényeztetve, mert a nagyszülők mindkét oldalról nagyon sokat segítettek, és a fiatalabb testvéreink is, akik akkor még nem voltak családosok. Emberileg is erőforrás számomra a közösség. Amikor a játszótéren csak arról lehetett beszélgetni, hogy mennyit evett a baba, jó volt kiszakadni ebből a közösségi alkalmakon, ahol másról is szó esett. Megtartó ereje van a közösségnek, a hitnek; a találkozóinkon mindig megosztjuk egymással a megélt evangéliumból származó tapasztalatainkat. Az otthoni életünkre is hatással volt a közösséghez tartozásom, a kisgyerekeimmel kapcsolatban is: segített, hogy ne csak anyaként szeressem őket, hanem úgy is, mint keresztény felebarát.

– Hogyan vezetett el az útja az Új Városhoz, ahol összeér hivatás és lelkiség, illetve a témaválasztások kapcsán a család is?

– Magyar–francia szakon végeztem az ELTE-n, nyelviskolákban tanítottam, amikor az Új Város előző vezetője, Tóth Pál idehívott. Az újság 1989-ben indult, önkéntes alapon írták, folyamatosan fejlődött, színesedett, és egy-egy könyvet is kiadtak, főleg az alapító, Chiara Lubich írásait. 2000-ben Tóth Pál megszervezte, hogy az újságszerkesztés és a könyvkiadás együtt működjön, akkor kezdtem mellette dolgozni. A gyerekek után ide jöttem vissza, átvettük stafétát, egyre professzionálisabb módon zajlott a munka. Öt éve pedig online lett az újság, így szélesebb körhöz tudunk eljutni. Én az Új Város kiadóvezetője vagyok, az online magazin főszerkesztője Prokopp Katalin. Nagyon motiváló, hogy amit a Jóistentől kaptam, azt itt jól tudom kamatoztatni.

Olyan munka ez, ami egyfajta misszió, és remélem, haszna is van.

Jó érzés, ha nem csak azért dolgozik az ember, hogy fizetést kapjon, hanem hogy valamivel hozzájáruljon a világ jobbá tételéhez.

– A Fokoláre Mozgalomban a cél hidakat építeni, segíteni a párbeszédet. Hogyan alakítja ez a spiritualitás az Új Város tematikáját?

– Olykor nehéz ezt a szép vágyat, törekvést konkrét témákra, cikkekre, könyvekre lefordítani, de mindig igyekszünk szem előtt tartani, hogy amiről írunk, az a párbeszédet, a megértést mozdítsa elő. Fontos számunkra, hogy ne megosszunk, ne tiltakozzunk valami ellen, ne felháborítsunk, hanem próbáljuk megértetni a másik szempontját, kapcsolatokat építeni, és bemutatni mindazt, ami reménykeltő lehet. A tematika széles körű, ebből kellett egységes arculatot kialakítani. A Lelkiség rovatunkban is igyekszünk ezt a vonalat képviselni, párbeszédre, felebaráti szeretetre sarkalló gondolatokat közölni. A Társadalom rovatban készítettünk már anyagot sok civil szervezetről, alapítványról, amelyek valamilyen jó ügy mellé álltak. Személyes életutakat is bemutatunk. Az egyházi témák közül igyekszünk olyanokat választani, amelyek a megújulást segítik.

A fokolár a II. Vatikáni Zsinat utáni megújulás egyik mozgalma, a lelkiségünk ezt az irányt követi.

Próbálunk önkritikusak is lenni, nem úgy beszélni magunkról, mint a tökéletesek társaságáról. Az utóbbi idők egyik témájával, a szexuális és más jellegű visszaélésekkel is foglalkoztunk. Azért vagyunk bátrak, mert a mozgalom bátor, az utóbbi időben már nagy az elkötelezettsége arra, hogy feltárják, orvosolják a visszaéléseket, és új szemléletet vezessenek be a vezetésben is. Ez példamutatás is lehet az intézményesebb Egyház felé, hogy érdemes bátran kezelni a témát, így többet lehet nyerni, mint veszíteni.

– A nemzetközi lelkiségi mozgalmak előtt tágas a látóhatár. A magazinban is helyet kapnak távoli országokról szóló híradások.

– Sokszor nehéz kilépni a saját társadalmi közegünkből, a burkokból, amelyek beszorítanak, de ha egy ilyen mozgalomhoz tartozunk, az ad némi lehetőséget arra, hogy egy fokkal kijjebb lépjünk. Októberben voltam egy nemzetközi találkozón a különböző országok önkénteseinek felelőseivel. Ott volt Algériából egy intelligens, rokonszenves muszlim hölgy, aki az ottani önkénteseket vezeti. Az országában csak a külföldiek keresztények; vannak külföldi fokolarinik is, de az önkéntesek mind muszlimok ebben a különleges helyzetben. Timothy Radcliffe a szinódus előtti lelkigyakorlaton arról is beszélt, hogy

a keresztényeknek szokatlan barátságokat kell kötniük.

Ez nagyon vonzó mondat volt számomra, a mozgalomban ugyanis sok szokatlan barátság fűz olyan emberekhez, akikkel egyébként nem találkoztam volna. Az Új Város számára lehetőség és kihívás is a nemzetközi kitekintés. Ha valahol magyar ismerősök vannak, vagy személyes kapcsolatot tudunk teremteni, akkor missziónknak érezzük, hogy írjunk róla. A mianmari helyzettel kapcsolatban is igyekeztünk személyes hangokat megszólaltatni, és Szíriából, Pakisztánból is személyes történeteket hozni.

Nem vagyunk hírügynökség, mi személyes tapasztalatokat tudunk nyújtani.

– Szép, fontos, motiváló történeteket mesélnek. Hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni ezeket?

– Nem könnyű, mert nagy az információs dömping. Próbálkozunk a közösségi oldalakkal, újdonság, hogy van Instagram-oldalunk. Nehéz, mert a bóvli mindent elborít ezeken a felületeken. Megpróbálunk a személyes kapcsolatokon keresztül is minél többekhez eljutni, vagy partnerségeken keresztül, például a Magyar Kurírral. Küzdünk azért is, hogy legyenek adományozóink. Az online folyóirat ingyen elérhető, nem akarjuk fizetőssé tenni, mert akkor szűkítjük az olvasói kört. Az adománygyűjtő kampányokkal új emberekhez is elérünk, és akik vállalják, hogy a követeink legyenek, mindig jó élményként élik meg ezt.

– Milyen tematika mentén választják ki a könyveiket, hogy válaszolni tudjanak a világ mai kihívásaira?

– A könyveink egy része lelkiségi témájú. Igyekszünk nem kifejezetten csak a fokolár alapítóinak, tagjainak a gondolatait közvetíteni, hanem rámutatni, hogy a Szentlélek különböző helyekről sugallja ugyanazt. A 15 nap imádság a francia társkiadónk sorozata alapján készül. Személyes kedvencem ebből Madeleine Delbrêl, aki a hétköznapi életszentségre mutat rá. Nagyon szépek az írásai, megerősítik az én hivatásomat is. Gyerekkönyveink is vannak, például Enzo Bianchi színes könyve az imádságról: a gyerekeket próbálja bevezetni a nem formális imádságba, az Istennel való személyes kapcsolatba, és mindezt nagyon szép, a Dixit-kártyákhoz hasonló rajzokkal teszi. Vannak családi témájú könyveink is, például a Kimerült anyáknak – 9 hét feltöltődés Istennel, ami most nagyon népszerű. Olyan társadalmi helyzetre mutat rá, amivel keveset foglalkoznak: a családok többségében az anyukák vannak otthon a gyerekekkel, sok időt töltenek velük, kifáradnak, nagy az elvárás feléjük. Van egy új sorozatunk, Útkereső címmel, amely társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ennek kötetei között jelent meg egy, a vallási fanatizmusról szóló gondolatébresztő, olvasmányos könyvünk, amelynek szerzője egy, az iszlám tudományokban jártas francia domonkos szerzetes, aki Egyiptomban él. Nyilvános online beszélgetésre is alkalmunk nyílt vele.

– Milyen új terveik vannak?

– Az egyik sikerkönyvünk Boldog Carlo Acutis édesanyjának könyve. Carlót idén, a szentévben avatják szentté, a 15 nap imádság sorozatunkban lesz új kötetünk az ő gondolataival, s ehhez kapcsolódóan tartunk egy beszélgetős estet a Café Francescóban április 30-án. Készülünk kiadni egy amerikai szerző könyvét is Az egyház küldetése a polarizált világban címmel. Ez arról szól, hogyan tudunk ellenállni annak a folyamatnak, hogy mindenki visszahúzódik a saját térfelére, s egyre ellenségesebb viszony alakul ki emberek között. Online vagy élő beszélgetéseket is szervezünk a könyveinkhez kapcsolódóan. Nyáron a nagy fokoláros találkozóra, a Máriapolira szeretnénk egy kis antológiát megjelentetni Chiara Lubich műveiből, Isten stílusa a közelség címmel.

– A remény szentévében vagyunk, és az Új Város céljai között szerepel az is, hogy felmutassa a reményt a világnak.

– Előfordul, hogy az ember megismerkedik valakivel, és az illető nem tűnik rokonszenvesnek, mert mások az elvei. De ha aztán közelebb lépünk hozzá és megismerjük, a legtöbbször kiderül, hogy nagyon sok jó szándék él benne.

Kevesebb a rosszindulatú ember, mint gondolnánk, sokan őszintén szeretnék a jót, a szépet, az önzetlenséget. Jó rámutatni erre, azért is, hogy aki így érez, aki segíteni akar, ne érezze egyedül magát.

Olykor csak azt látjuk, amikor a hallgatólagos megegyezések megtörnek, pedig az egész társadalom az együttműködésre épül, önkéntelenül is, és ez ma is így van, még ha nem is értékeljük eléggé. Nagyon fontos felmutatni a reményt, mert tényleg van, ez nem önáltatás.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.