Ferenc pápa a földrengés sújtotta Camerinóban: Isten nem veszi el terheinket!

„Mi az ember, hogy megemlékezel róla?”, imádkoztuk a válaszos zsoltárban (Zsolt 8,5). Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor rátok gondoltam. Szembesülve azzal, amit láttatok és elszenvedtetek, az összeomlott házakkal és a romhalmazzá vált épületekkel, ez a kérdés foglalkoztat benneteket: Mi az ember? Mi az ember, ha egy pillanat alatt le tud omlani, amit felépített? Mi az ember, ha reménye porrá válhat? Mi az ember? A választ talán a mondat folytatásából kapjuk meg: Mi az ember, hogy megemlékezel róla? Rólunk, úgy, amilyenek vagyunk, törékenységeinkkel együtt, Isten megemlékezik. A bizonytalanságban, amelyet kívül-belül érzünk, az Úr bizonyossággal tölt el minket: ő megemlékezik rólunk. Megemlékezik [si ri-corda], vagyis szívével [cuore] visszatér hozzánk, mert szívén visel minket.

És míg itt lenn túl sok dolgot gyorsan elfelejtünk, Isten nem hagy minket a feledés homályában. Szemében senki sem megvethető, mindenkinek végtelen értéke van: kicsinyek vagyunk az ég alatt, és tehetetlenek, mikor reng a föld, de Isten számára értékesebbek vagyunk mindennél.

Az emlékezés kulcsszó életünk számára. Kérjük a kegyelmet, hogy mindennap emlékezzünk arra, hogy Isten nem feledkezett el rólunk, hogy az ő szeretett gyermekei vagyunk, egyetlenek és helyettesíthetetlenek! Ha emlékezünk rá, ez erőt ad ahhoz, hogy ne adjuk meg magunkat az élet csapásai előtt. Amikor kísértést érzünk arra, hogy szomorkodjunk és állandóan a soha véget nem érőnek tűnő rosszon tépelődjünk, akkor emlékezzünk, mennyit érünk! A rossz emlékek előjönnek, amikor nem is gondolnánk, és megfizetünk értük: csak búskomorságot és nosztalgiát hagynak maguk után. Mennyire nehéz megszabadulni a rossz emlékektől! Érvényes a mondás, mely szerint könnyebb volt Istennek kivezetnie Izraelt Egyiptomból, mint Egyiptomot Izrael szívéből.

Ahhoz, hogy szívünk megszabaduljon a visszatérő múlttól, a fogságban tartó negatív emlékektől, a megbénító nosztalgiázástól, szükségünk van valakire, aki segít belső terheink hordozásában. Jézus ma épp azt mondja nekünk, hogy sok dolog van, aminek „nem vagyunk képesek hordozni a terhét” (vö. Jn 16,12). És mit tesz gyengeségünk láttán? Nem veszi el terheinket, ahogy azt mi szeretnénk, akik állandóan gyors és felszínes megoldásokat keresünk. Nem! Az Úr a Szentlelket adja nekünk. Őrá van szükségünk, mert ő a Vigasztaló, vagyis az, aki nem hagy egyedül bennünket az élet terheivel. Ő az, aki átalakítja rabságban szenvedő emlékezetünket szabad emlékezetté, a múlt sebeit a megmentés emlékeivé. Végrehajtja bennünk, amit Jézusért tett: sebei, a gonosz által vájt ronda sebek, a Szentlélek ereje révén az irgalmasság csatornáivá váltak, fénylő sebekké, melyekben Isten szeretete ragyog fel, olyan szeretet, amely felemel, feltámaszt.

Ezt teszi a Szentlélek, amikor hívjuk őt sebeinkre. Ő a remény gyógyírjával keni meg rossz emlékeinket, mert a Szentlélek a remény újjáépítője.

A remény. Milyen reményről van szó? Nem egy mulandó reményről. A földi remények tiszavirág-életűek, mindig van lejárati dátumuk: földi összetevőkből állnak, melyek előbb-utóbb megromlanak. A Lélek ébresztette remény hosszú időre van tartósítva. Nem jár le, mert Isten hűségén alapul. A Lélek ébresztette remény nem is optimizmus. Mélyebben születik, a szív mélyén újjáéleszti annak bizonyosságát, hogy értékesek vagyunk, mert szeretettek vagyunk. Eláraszt azzal a bizalommal, hogy nem vagyunk egyedül. Olyan remény ez, amely békét és örömet hagy bennünk, függetlenül attól, mi történik körülöttünk. Ennek a reménynek olyan erősek a gyökerei, hogy az élet egyetlen vihara sem tudja kiszakítani őket. Olyan remény, mondja ma Szent Pál, amely „nem csal meg” (Róm 5,5) – a remény nem csal meg! –, amely megadja az erőt, hogy megküzdjünk minden szenvedéssel (vö. Róm 5,2–3). Amikor megpróbáltatások érnek bennünket és sérüléseket szerzünk – ti jól tudjátok, mit jelent megpróbáltatásokat szenvedni és sérüléseket szerezni –, hajlamosak vagyunk arra, hogy „fészket rakjunk” szomorúságaink és félelmeink mellé. A Lélek azonban kiszabadít fészkeinkből, reptet bennünket, kitárja előttünk azt csodálatos rendeltetést, amelyre születtünk. A Lélek élő reménnyel táplál minket. Hívjuk őt! Kérjük, hogy jöjjön, és akkor közel lesz hozzánk! Jöjj, vigasztaló Lélek! Jöjj, és adj nekünk egy kis fényt, add, hogy meglássuk ennek a tragédiának az értelmét, add nekünk a soha meg nem csaló reményt! Jöjj, Szentlélek!

A közelség a harmadik és egyben utolsó szó, amelyet szeretnék megosztani veletek. Ma a Szentháromságot ünnepeljük. A Szentháromság nem egy teológiai fejtörő, hanem Isten közelségének csodálatos misztériuma. A Szentháromság azt jelenti, hogy nem egy magányos, távoli és közömbös Istenünk van ott fenn, a mennyben. Nem! Ő Atya, aki nekünk adta az ő Fiát, aki ugyanolyan emberré lett, mint mi vagyunk, és aki, hogy még közelebb legyen hozzánk, és hogy segítsen hordozni az élet terheit, elküldi nekünk saját Lelkét. Ő, aki Lélek, eljön a mi lelkünkbe, és így, belülről vigasztal, bensőnkbe hozza Isten gyöngédségét. Istennel az élet terhei nem maradnak csak a mi vállunkon: a Lélek, akit minden alkalommal megnevezünk, amikor keresztet vetünk, épp, amikor a vállunkat érintjük, eljön, hogy erőt adjon, hogy bátorítson, hogy segítsen hordozni a terheket. Ő ugyanis szakértő abban, hogy feltámasszon, felsegítsen, újjáépítsen. Több erő kell a helyreállításhoz, mint az építéshez, az újrakezdéshez, mint az elinduláshoz, a kiengesztelődéshez, mint az egyetértéshez. Ez az az erő, amelyet Isten ad nekünk. Ezért aki közelebb megy Istenhez, az nem csügged el, megy előre: újrakezd, újrapróbál, újjáépít. Szenved is, de képes újrakezdeni, újrapróbálni, újjáépíteni.

Kedves testvéreim, ma egyszerűen azért jöttem, hogy közel legyek hozzátok. Azért vagyok itt, hogy együtt imádkozzam veletek Istenhez, aki megemlékezik rólunk, hogy senki se feledkezzen meg azokról, akik nehéz helyzetbe kerültek. Imádkozom a remény Istenéhez, hogy az, ami instabil a földön, ne engedje megingatni a bennünk élő bizonyosságot. Imádkozom a közel álló Istenhez, hogy a felebaráti szeretet kézzelfogható gesztusaira késztesse az embereket. Csaknem három év elteltével az a veszély fenyeget, hogy az első együttérző érzelmi reakciók és a média kezdeti tudósítása után csökken a figyelem, és az ígéretek feledésbe merülnek, növelve azok frusztrációját, akik azt látják, hogy a térség egyre inkább elnéptelenedik. Az Úr azonban arra ösztönöz, hogy emlékezzünk, helyreállítsunk, újjáépítsünk, és hogy ezt együtt tegyük, sosem feledkezve meg a szenvedőkről.

Mi az ember, hogy megemlékezel róla? Isten, aki megemlékezik rólunk, Isten, aki reménnyel megkenve gyógyítja sebzett emlékezetünket, Isten, aki közel van hozzánk, hogy felsegítsen belülről, ez az Isten segítsen, hogy a jó építői, a szívek vigasztalói legyünk! Mindenki tud egy kis jót tenni, anélkül, hogy arra várna, hogy a többiek kezdjék. „Én kezdem, én kezdem, én kezdem”: valamennyiünknek ezt kell mondania! Mindenki meg tud vigasztalni valakit, nem várva arra, hogy saját problémái megoldódjanak. Bár hordozom saját keresztemet, próbálok odalépni másokhoz, hogy vigasztaljam őket. Mi az ember? A te nagy álmod, Uram, akiről mindig megemlékezel. Az ember a te nagy álmod, Uram, akiről mindig megemlékezel. Uram, nem könnyű megérteni ezt ilyen körülmények között. Az emberek megfeledkeznek rólunk, nem emlékeznek erre a tragédiára. De te, Uram, ne feledkezz meg! Az ember a te nagy álmod, Uram, akiről mindig megemlékezel. Add, Uram, hogy mi is emlékezzünk: azért vagyunk a világon, hogy reményt és közelséget adjunk, mert a te gyermekeid vagyunk, „minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3)!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír