Ferenc pápa beszéde az „Európa elgondolása, újragondolása” című konferencián

2017. október 31. kedd 20:53

Október utolsó napjaiban az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) a Vatikáni Államtitkársággal együttműködésben konferenciát szervezett Európa jövőjéről. Teljes terjedelmében közöljük a Szentatya beszédét, amelyet október 28-án, a szinódusi teremben mondott el.

Tisztelt Bíboros Urak, Püspök Urak, Hatóságok Képviselői, Hölgyeim és Uraim!

Örülök, hogy részt vehetek az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) által szervezett – (Re)Thinking Europe. Keresztény hozzájárulás az Európa-terv jövőjéhez című – párbeszéd zárórészén. Külön is köszöntöm az elnököt, Reinhard Marx bíborost, valamint Antonio Tajani urat, az Európai Parlament elnökét, és köszönetet mondok megtisztelő szavaikért, melyeket az imént hozzám intéztek. Önöknek mindannyiuknak pedig szeretném kifejezni mély megbecsülésemet, amiért oly sokan felszólaltak ezen a fontos vitaeseményen. Köszönöm!

A párbeszéd, mely ezekben a napokban folyt, alkalmat kínált arra, hogy tág perspektívában, sok nézőpontból reflektáljanak Európa jövőjére, hiszen Önök között jelen vannak az egyházi, politikai, akadémiai élet vagy egyszerűen a civil társadalom legkülönbözőbb képviselői. A fiatalok előadhatták várakozásaikat és reményeiket, eszmecserét folytattak az idősebbekkel, akiknek alkalmuk volt felkínálni megfontolással és tapasztalattal teli múltjukat. Jelentős tény, hogy ez a találkozó mindenekelőtt egy szabad és nyílt vita szellemében folyó párbeszéd kívánt lenni, amely kölcsönös gazdagodást nyújt és megvilágítja Európa jövőjének útját, amelyen együtt kell haladnunk, hogy megküzdjünk a mostani válságokkal és szembenézzünk a ránk váró kihívásokkal.

Ha a kontinens jövőjéhez való keresztény hozzájárulásról akarunk beszélni, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy feltesszük a kérdést: nekünk, mai keresztényeknek mi a feladatunk ezen a földrészen, amelyet a hit évszázadokon át oly gazdagon formált? Mi a felelősségünk egy olyan korban, amikor Európa arculatát egyre inkább a kultúrák és vallások sokszínűsége jellemzi, miközben a kereszténységet sokan múlthoz tartozó, távoli, idegen valóságnak érzékelik?

Személy és közösség

Az ókori civilizáció hanyatlásakor, miközben Róma dicső jelképei azokká a romokká váltak, amelyeket ma is megcsodálhatunk városszerte, miközben új népek szorongatták az ókori birodalom határait, egy fiatalember a zsoltárost visszhangozta: „Ki az az ember, aki életet óhajt és jó napokat kíván látni?” [1] Amikor Szent Benedek ezt a kérdést javasolja regulájának előszavában, egy olyan emberfelfogásra irányítja kortársai figyelmét, és a miénket is, amely gyökeresen eltér attól, amely a klasszikus görög-római kort jellemezte, és amely még inkább eltér a barbár inváziókra jellemző erőszakos ember képétől.

Az ember többé nem egyszerű civis, vagyis nem olyan polgár, aki békés nyugalomban felélendő kiváltságokkal rendelkezik; többé nem miles, vagyis nem a soron következő hatalom harcos szolgája; többé egyáltalán nem servus, vagyis nem egy szabadságot nélkülöző árucikk, akinek egyedül a munka és a fáradozás a sorsa.

Szent Benedek nem törődik sem a társadalmi helyzettel, sem a vagyonnal, sem a birtokolt hatalommal. Minden emberi lény közös természetére utal, az ember pedig, bármilyen állapotú legyen is, nyilvánvalóan életre szomjazik és boldog napokra vágyik. Benedek számára nincsenek szerepek, személyek vannak: nincsenek melléknevek, főnevek vannak. Épp ez az egyik alapvető érték, amelyet a kereszténység hozott: a személyfelfogás, az Isten képére teremtett személy jelentése. Ebből az alapelvből kiindulva épülnek majd a monostorok, amelyek idővel a földrész emberi, kulturális, vallási és gazdasági újjászületésének bölcsőjévé válnak.

Az első és talán legjelentősebb dolog, amellyel a keresztények hozzá tudnak járulni a mai Európához, az, hogy emlékeztetik: Európa nem számok vagy intézmények összessége, hanem személyek alkotják. Megfigyelhető: sajnos milyen gyakran megesik, hogy bármely vita könnyen számokról történő vitatkozásra szűkül. Nincsenek állampolgárok, szavazatok vannak. Nincsenek migránsok, kvóták vannak. Nincsenek munkások, gazdasági mutatók vannak. Nincsenek szegények, szegénységi küszöbök vannak. Az emberi személy konkrétsága így egy elvont, kényelmesebb és megnyugtatóbb fogalommá van leszűkítve. Ennek oka érthető: a személyeknek arcuk van, valós, tényleges, „személyes” felelősségre köteleznek; az adatok érvekkel, bár hasznos és fontos érvekkel foglalkoztatnak minket, de mindig lélektelenek maradnak. Alibit kínálnak ahhoz, hogy ne köteleződjünk el, mert soha nem érintenek minket testünkben.

Annak elismerése, hogy a másik mindenekelőtt személy, azt jelenti, hogy megbecsüljük azt, ami engem összeköt vele. A személylét összeköt minket a többiekkel, közösséggé tesz minket. Tehát a második tényező, amellyel a keresztények hozzájárulhatnak Európa jövőjéhez, az a közösséghez tartozás értelmének újrafelfedezése. Nem véletlen, hogy az Európa-terv alapító atyái éppen ezt a szót választották a születendő új politikai alany megnevezésére. A közösség a leghatékonyabb ellenszere a korunkat jellemző individualizmusnak, annak a ma Nyugaton elterjedt tendenciának, hogy az ember egyedülállóként fogja fel magát és éljen. Sokan félreértik a szabadság fogalmát, mintegy úgy értik, mint kötelességet az egyedüllétre, minden kötöttség nélkül. Következésképpen egy gyökértelen, a hovatartozás és örökség értelme nélküli társadalom épült fel. Szerintem ez súlyos [hiba].

A keresztények elismerik, hogy identitásuk mindenekelőtt kapcsolati jellegű. Tagként illeszkednek egy testbe, az Egyházba (vö. 1Kor 12,12), amelyben mindenki saját önazonosságával és sajátosságával vesz részt szabadon a közös építésben. Analóg módon ez a kapcsolatiság jelen van a személyközi kapcsolatokban és a civil társadalmi élet területén is. A másikkal szemközt mindenki felfedezi annak értékeit és hiányosságait, erősségeit és gyengéit: más szóval felfedezi arcát, megérti identitását.

A család mint elsődleges közösség marad e felfedezés legalapvetőbb helye. Benne a különbözőség felmagasztosul, ugyanakkor egységbe foglalódik. A család a férfi és a nő közötti különbségek harmonikus egysége, amely annál igazabb és mélyebb, minél inkább életadó, képes megnyílni az életre és mások felé. Hasonlóképpen egy polgári közösség akkor élő, ha tud nyitott lenni, ha képes elfogadni mindenki különbözőségét és adottságait, továbbá ha tud új embereknek adni életet, ha képes a fejlődésre, a munkára, az újításra és a kultúrára. A személy és a közösség tehát annak az Európának az alapjai, amelyet mint keresztények építeni akarunk és építhetünk. Ennek az épületnek a tégláit úgy hívják, hogy párbeszéd, inklúzió, szolidaritás, fejlődés és béke.

A párbeszéd helye

Ma egész Európa, az Atlanti-óceántól az Urálig, az Északi-sarktól a Földközi-tengerig, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen mindenekelőtt a párbeszéd helye, az őszinte és egyben építő párbeszédé, amelyben a résztvevők mind egyenlő méltósággal rendelkeznek. Olyan Európát kell építenünk, amelyben minden szinten találkozhatunk és szembenézhetünk egymással, bizonyos értelemben amilyen az ókori agóra volt. Ilyen volt ugyanis a polisz (a városállam) tere. Nemcsak az árucsere helye volt, hanem a politikai élet lüktető központja is, ahol kidolgozták a mindenki javát szolgáló törvényeket; olyan hely, ahol templom is emelkedett, hogy ily módon a mindennapi élet vízszintes dimenziójából ne hiányozzon a transzcendens távlat, amely segít, hogy távolabbra lássunk annál, ami múlékony, átmeneti, ideiglenes.

Ez arra késztet, hogy megfontoljuk azt a pozitív és konstruktív szerepet, amelyet a vallás általában betölt a társadalom építésében. Gondolok például a vallásközi párbeszéd hozzájárulására, amellyel segíti, hogy a keresztények és a muszlimok megismerjék egymást Európában. Sajnos egyfajta – még mindig népszerű – laicista előítélet nem képes érzékelni a vallás közéleti és objektív szerepének pozitív értékét a társadalom számára, és szeretné a vallást a magánélet és az érzelmi élet körébe utalni. Így létrejön egy bizonyos kizárólagos gondolkodás [pensiero unico] fölénye is [2] – mely meglehetősen elterjedt a nemzetközi fórumokon –, amely a vallási identitás önaktualizációjában veszélyt lát saját maga és egyeduralma számára, melynek eredményeképpen végül a vallásszabadsághoz való jog és a többi alapjog mesterséges szembeállítását segíti elő. Szakadás jön létre köztük.

A párbeszéd elősegítése – bármilyen párbeszédé – a politika egyik alapfeladata, és sajnos gyakran azt látjuk, hogy a politika ehelyett szembenálló erők csataterévé válik. A párbeszéd hangját a követelések kiabálásai helyettesítik. Sok helyütt az az érzése az embereknek, hogy többé nem a közjó az elsődleges célkitűzés, és ezt a nemtörődömséget sok állampolgár látja. Ezért termékeny talajra találnak számos országban a szélsőséges és populista irányzatok, amelyek a tiltakozást teszik politikai üzenetük középpontjába anélkül, hogy konstruktív politikai programot kínálnának fel alternatívaként. A párbeszédet vagy meddő szembehelyezkedés helyettesíti, mely a polgári együttélést is veszélyeztetheti, vagy a politikai hatalom egyeduralma, mely korlátozza és akadályozza a valódi demokratikus életet. Az egyik esetben lerombolják a hidakat, a másikban falakat emelnek. Európa ma mindkettőt ismeri.

A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést. Ehhez megfelelő képzésre is szükség van, mert a politika nem a „rögtönzés művészete”, hanem az önmegtagadás és a közösség javát szolgáló személyes, odaadó munka magasrendű kifejeződése. A politikai vezetés tanulást, felkészültséget és tapasztalatot igényel.

Befogadó közeg

A vezetők közös felelőssége, hogy olyan Európát részesítsenek előnyben, amely inkluzív közösség, de mentes egy alapvető félreértéstől: az inklúzió nem a megkülönböztetés nélküli egybemosás szinonimája. Ellenkezőleg: akkor vagyunk hitelesen inkluzívek, ha nagyra tudjuk értékelni, ha közös és gazdagító örökségként felvállaljuk a különbözőségeket. Ebben a megközelítésben a migránsok inkább erőforrást, mint terhet jelentenek. A keresztényeknek komolyan el kell gondolkodniuk Jézus kijelentéséről: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35). Különösen a menekültek és menedékkérők drámáját látva nem feledhetjük el azt a tényt, hogy személyekkel állunk szemben, akiket nem válogathatunk ki vagy selejtezhetünk le kényünk-kedvünk, politikai, gazdasági vagy akár vallási szempontjaink szerint. Ugyanakkor ez nem áll ellentétben egyetlen kormányzó hatóság azon kötelességével, hogy a migránskérdést „a kormányzókra jellemző erénnyel, vagyis megfontoltsággal” kezelje [3], vagyis figyelnie kell arra, hogy nyitott szívre van szüksége, ugyanakkor meg kell vizsgálnia azt is, hogy tudják-e társadalmi, gazdasági és politikai szempontból teljesen integrálni az országba érkezőket. Nem szabad azt gondolni, hogy a bevándorlás jelensége megkülönböztetés és szabályok nélküli folyamat lehet, de a közöny vagy a félelem falait sem lehet felhúzni. A migránsok pedig nem hagyhatják figyelmen kívül azt a súlyos kötelezettségüket, hogy megismerjék, tiszteletben tartsák és magukévá is tegyék az őket befogadó nemzet kultúráját és hagyományait.

A szolidaritás tere

Az, hogy egy inkluzív közösségért dolgozunk, azt jelenti, hogy a szolidaritás terét építjük. A közösségi lét feltételezi ugyanis, hogy az emberek segítik egymást, vagyis nem fordulhat elő, hogy csak egyesek hordják a terheket és vállalnak rendkívüli erőfeszítéseket, míg mások háttérben maradnak, és kiváltságos helyzetüket védelmezik. Egy olyan Európai Unió, amely ha nem fedezné fel ismét – miközben válságaival küzd –, hogy egyetlen közösséget alkot, melynek tagjai támogatják és segítik egymást – nem pedig kis érdekcsoportok együttese –, nemcsak történelme egyik legfontosabb kihívását veszítené el, hanem egyik legfontosabb, kedvező alkalmát is jövője szempontjából.

A szolidaritás olyan szó, amelyet – sokszor úgy tűnik – ki akarnak törölni a szótárból. Csak a szolidaritás lehet egy élő és érett közösség életnedve, a szolidaritás, mely keresztény nézőpontból a szeretetparancsban találja meg létjogosultságát (vö. Mt 22,37–40). A másik fő alapelvvel, a szubszidiaritással együtt a szolidaritás nemcsak az államok és az európai térségek közötti kapcsolatot érinti. Akkor beszélhetünk szolidáris közösségről, ha az gondot fordít a társadalom legsérülékenyebb tagjaira, a szegényekre, a gazdasági és szociális rendszerek által semmibe vettekre, kezdve az idősekkel és munkanélküliekkel. De a szolidaritás azt is jelenti, hogy újra megvalósul a nemzedékek közötti együttműködés, kölcsönös támogatás is.

A múlt század hatvanas éveitől kezdve soha nem látott szembenállás van a nemzedékek között. Az Európát naggyá tevő eszmények új nemzedékeknek történő átadását illetően eltúlozva azt mondhatjuk, hogy áthagyományozás helyett az emberek az árulást választották. Így egy drámai meddőség időszaka követte annak elvetését, amit az atyáktól kaptak. Nemcsak azért, mert Európában kevés gyermeket vállalnak – demográfiai telünket éljük –, és túl sokan vannak, akiktől megtagadták a születéshez való jogot, hanem azért is, mert az emberek rájöttek, hogy képtelenek megadni a fiataloknak azokat az anyagi és kulturális eszközöket, amelyekkel azok szembe tudnak nézni a jövővel. Európa egyfajta emlékezethiányban szenved. Újra szolidáris közösséggé válni azt jelenti, hogy újra felfedezi saját múltjának értékét, hogy gazdagítsa jelenét és az utódoknak reményteli jövőt adjon át.

Számos fiatal viszont gyökerek és távlatok híján eltévelyedve él, gyökértelenek, „mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak” (Ef 4,14); olykor kisajátító felnőttek „rabjaiként”, nehezen tudják elvégezni a rájuk váró feladatokat. A nevelés súlyos kötelezettség, nem csak műszaki és tudományos ismeretek átadására irányul, hanem főképp arra, hogy „előmozdítsa az emberi személy átfogó fejlődését, a földi társadalom javára és egy emberibb világ építésére”. [4] Ez az egész társadalom bevonását megköveteli. A nevelés közös feladat, amely megkívánja a szülők, az iskola az egyetem, a vallási intézmények és a civil társadalom egyidejű, tevékeny részvételét. Nevelés nélkül nem születik kultúra, a közösségek pezsgő élete pedig kiszárad.

A fejlődés forrása

A magát közösségként ismét felfedező Európa minden bizonnyal a fejlődés forrása lesz önmaga és az egész világ számára. A fejlődést abban az értelemben kell venni, amelyet Boldog VI. Pál adott ennek a szónak: „A fejlődésnek ahhoz, hogy valóságos legyen, átfogónak kell lennie, vagyis minden ember és a teljes ember kibontakozására kell irányulnia. Joggal hangsúlyozta a kérdés egyik kiváló szakértője: »Nem fogadhatjuk el, hogy a gazdasági szempontot elválasszák az emberitől, hogy a fejlődést attól a civilizációtól függetlenül ítéljék meg, amelyben végbemegy. Az embert kell a középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtől kezdve egészen az egész emberiségig.«” [5]

Az ember fejlődéséhez nyilvánvalóan hozzájárul a munka, amely lényegi tényező a személy méltósága és kibontakozása szempontjából. Munkalehetőségre és megfelelő munkakörülményekre van szükség. A múlt században ékesszóló példát adott nem kevés keresztény vállalkozó, akik megértették, hogy kezdeményezésük sikere mindenekelőtt attól függ, hogy tudnak-e munkalehetőséget és emberhez méltó munkakörülményeket felkínálni. Újra azoknak a kezdeményezéseknek a szelleméből kell kiindulni, amelyek a legjobb ellenszert jelentik a lelketlen globalizáció által előidézett zavaroknak, hiszen ez a „világméretű” globalizáció, mely a nyereséget helyezi előtérbe a személyekkel szemben, tömeges szegénységet, munkanélküliséget, kizsákmányolást és társadalmi elégedetlenséget hozott létre.

Itt lenne az ideje annak is, hogy újra felfedezzük a munka konkrétságának szükségességét, főleg a fiatalok számára. Manapság sokan igyekeznek elkerülni egykor kulcsfontosságú szektorokba tartozó munkákat, mert fáradságosnak és kevésbé kifizetődőnek tartják őket, megfeledkezve arról, hogy azok nélkülözhetetlenek az emberi fejlődés szempontjából. Mi lenne belőlünk olyan emberek elkötelezettsége nélkül, akik munkájukkal hozzájárulnak mindennapi táplálkozásunkhoz? Mi lenne belőlünk azoknak az embereknek a türelmes és ügyes munkája nélkül, akik a ruhákat varrják, amelyeket felöltünk, vagy akik a házakat építik, amelyekben lakunk? Sok foglalkozás, amelyet ma másodrendűnek tartanak, igazából alapvető fontosságú: az társadalmi szempontból, de az ama megelégedettség okán is, amelyet a munkások éreznek, amiért mindennapi munkájukkal hasznára lehetnek önmaguknak és másoknak.

Hasonlóképpen a kormányokra hárul a feladat, hogy megteremtsék azokat a gazdasági feltételeket, amelyek elősegítik az egészséges vállalkozói tevékenységet és a foglalkoztatás megfelelő szintjét. A politikának különösen is feladata egy olyan jótékony körkörös mozgás beindítása, amely a család és a nevelés érdekében történő befektetésekkel kezdve lehetővé teszi az egész civil társadalom harmonikus és békés fejlődését.

A béke ígérete

Végül a keresztények elkötelezett munkájának a béke ígéretét kell jelentenie Európában. Ez volt a fő gondolat, amely a római szerződések aláíróit vezette. Két világháború és a népek egymás ellen elkövetett kegyetlen, erőszakos tettei után elérkezett az idő a békéhez való jog megállapítására. [6] Ez jog! De még ma is azt látjuk, hogy a béke törékeny érték, a részleges és nemzeti logikák veszélyeztetik Európa alapítóinak bátor álmait. [7]

Ugyanakkor a béke munkásainak lenni (vö. Mt 5,9) nem csak azon való munkálkodást jelent, hogy elkerüljük a földrészen belüli feszültségeket, hogy véget vessünk a világot vérrel áztató temérdek konfliktusnak, vagy hogy enyhülést hozzunk a szenvedőknek. A béke munkásainak lenni azt jelenti, hogy a béke kultúrájának előmozdítóivá válunk. Ez megkívánja az igazság szeretetét, amely nélkül nem létezhetnek hiteles emberi kapcsolatok, valamint az igazságosságra törekvést, amely nélkül mások kihasználása az uralkodó szabály bármely közösségben.

A béke kreativitást is igényel. Az Európai Unió annyiban marad hű a béke melletti elkötelezettségéhez, amennyiben nem veszíti el reményét és képes megújulni, hogy meg tudjon felelni állampolgárai szükségleteinek és várakozásainak. Száz évvel ezelőtt, épp ezekben a napokban kezdődött a caporettói áttörés, a nagy háború egyik legdrámaibb harca. Ez volt a csúcspontja a felőrlődéssel záruló háborúnak, az első világháborúnak, amely azzal a szomorú elsőséggel büszkélkedhet, hogy számtalan áldozatot követelt nevetséges eredményekért. Abból az eseményből megtanulhatjuk, hogy ha saját állásaink mögé bújunk, akkor veszíteni fogunk. Nem annak idejét éljük, hogy lövészárkokat ássunk, hanem hogy bátran azon munkálkodjunk, hogy teljesen megvalósuljon az alapító atyák álma egy egységes és egyetértő Európáról, olyan népek közösségéről, amelyek a fejlődés és a béke közös sorsában kívánnak osztozni.

Európa lelkének lenni

Tisztelt Bíboros Urak, Püspök Urak, Kedves Vendégek!

A Diognétosznak írt levél szerzője kijelenti: „Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” [8] A mai korban a keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a lelkét Európának, hogy tudatára ébresszék, de nem azért, hogy teret nyerjenek – ez prozelitizmus lenne –, hanem hogy folyamatokat indítsanak el [9], amelyek új dinamizmust adnak a társadalomnak. Épp ez az, amit Szent Benedek tett, akit VI. Pál nem véletlenül nyilvánított Európa védőszentjének: nem azzal foglalkozott, hogy teret hódítson egy tévelygő és zavaros világban. A hitre támaszkodva ő messzebbre tekintett, és Subiaco egy kicsiny barlangjából kiindulva egy elragadó és feltartóztathatatlan mozgalomnak adott életet, amely újrarajzolta Európa arculatát. Ő, aki „a béke hírnöke, az egység megvalósítója, a civilizáció mestere” volt [10], mutassa meg nekünk, mai keresztényeknek is, hogy a hitből mindig örvendező remény fakad, mely képes megváltoztatni a világot! Köszönöm, hogy meghallgattak.

Az Úr áldjon meg mindannyiunkat, áldja meg munkánkat, áldja meg népeinket, családjainkat, fiataljainkat, öregeinket, áldja meg Európát!

Áldjon meg benneteket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!

Nagyon köszönöm. Köszönöm.

JEGYZETEK
[1] Szent Benedek: Regula, Prológus, 14. Vö. Zsolt 33,13.
[2] A kizárólagos gondolkodás diktatúrája. Reggeli elmélkedés a Szent Márta-ház kápolnájában, 2014. április 10.
[3] Sajtótájékoztató a repülőgép fedélzetén, visszaúton Kolumbiából, 2017. szeptember 10.
[4] II. vatikáni zsinat: Gravissimum educationis nyilatkozat, 1965. október 28., 3.
[5] VI. Pál: Popolorum progressio enciklika, 1967. március 26., 14.
[6] Vö. Beszéd az egyetemistákhoz és az akadémiai élet képviselőihez, Bologna, 2017. október 1., n. 3.
[7] Vö. uott.
[8] Levél Diognétosznak, VI.
[9] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 223.
[10] VI. Pál: Pacis Nuntius apostoli levél, 1964. október 24.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
a-szenzacion-tul-ferenc-papa-szerzetessegrol-szolo-uj-konyvenek-nem-csak-homoszexualitas-temaja
A szenzáción túl: Ferenc pápa szerzetességről szóló új könyvének nem csak a homoszexualitás a témája

„A hivatás ereje – A megszentelt élet ma” címmel jelent meg december elején több világnyelven Ferenc pápa új interjúkötete, amelyet Fernando Prado, a klaretiánusok spanyol könyvkiadójának vezetője készített a Szentatyával. A kötet ismertetése után részleteket közlünk belőle, magyar fordításban.

14:12
unnepeltek-akik-kivetettek-halot
Ünnepeltek, akik kivetették a hálót

Erdő Péter bíboros, prímás áldotta meg december 10-én, avatóünnepség keretében az S4 Háló Közösségi és Kulturális Központ felújított helyiségeit Budapesten, a Semmelweis utcában.

15:02
Adventi kalendárium – 2018. december 11.

Adventi kalendárium – 2018. december 11.

Az idei adventben készüljünk együtt Thomas Mertonnal, Kalkuttai Szent Teréz anyával és Henri Nouwennel. Segítségükkel egy-egy elmélkedést nyújtunk át az adventi várakozás minden napján. Induljunk el az adventi misztériumba csöndben, magányban, imádsággal, megtéréssel.

Előző napok »

Mai evangélium – 2018. december 11.

Mai evangélium – 2018. december 11.

Hogy örömhírrel induljon minden nap… – Mt 18,12–14

Korábbi napi evangéliumok »

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés
Rádióhallgatás élőben
Szent István Rádió
hírlevél feliratkozás
Hírbeküldés
Linkajánló

MKPK   

Új Ember  

Szent István Rádió Szent István TV Mária Rádió Bonum TV  Evangélium 365Vatikáni Rádió  Katolikus Karitász 

Máltai SzeretetszolgálatSzent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat Szent István társulat Szent Adalbert Központ  A Szív Keresztény Szó Vasárnap Párbeszéd háza    Szemle